A magyar állam hitelkockázati leminősítése után egy újabb hátrébbsorolás jött a Transparency Internationaltől, kényes időszakban, amikor az uniós forrásokhoz való hozzájutásunk körül amúgy is sok a gond. A most közzétett 2022-es korrupciós felmérésben az elméleti legtisztább (100 pont) és a legkorruptabb (0 pont) állapot közötti skálán Magyarország 42 pontot ért el, ami a világrangsorban a 77. helyre elég. Ami azonban nekünk különösen fontos, az az Európai Unión belüli helyezés: nos, ezzel a transzparencia-pontszámmal hazánk immár a huszonhetedik, azaz az utolsó.
Ez a kellemetlen helyezés egyfelől a 2021-hez viszonyított némi további romlásunkból, másfelől a rangsor vége felé állók (Románia, Bulgária) előrejutásából adódott. Egy év adatának változásából nem lehet sokat levonni, de a hosszabb időn át tartó és jelentős eltérések már nem tudhatók be mérési bizonytalanságoknak. A magyar helyezés különösen a visegrádi kereten belül látványosan elválik a többitől.
Vizsgáljuk meg, hogy a mostani kényes helyzetben mi a jelentősége a publikált adatoknak, és mi várható a továbbiakban. A berlini központú Transparency International (TI) éves korrupciós indexének közlését mindig nagy figyelem kíséri. Minden országban fennáll a korrupció veszélye, de az intézményi rendtől, a jogszabályoktól, a társadalmi értékrendtől, a jövedelemszinttől függő módon nagyok az eltérések, és adott országon belül is időben változhatnak a viszonyok. A nem fair ügyeknek persze híre megy az érintett iparágakban, az oknyomozó újságírók munkája nyomán, a bűnüldöző szervek közleményeiből, de a korrupciót, mint minden jogellenes tevékenységet, nehéz megmérni. Sok évtized alatt azonban kialakult a mérés elfogadott, megbízható módszertana: a TI ezt a bonyolult társadalmi jelenséget egyetlen pontszámban összefoglalja, és így az országok közötti sorrendet is ki lehet mutatni.
A 2021-es adatok szerint Magyarország a transzparencia-skálán 43 pontos eredményt ért el. Ezzel a gyenge teljesítménnyel az utolsóelőtti helyen álltunk az Európai Unióban, csak Bulgáriát előzve meg (2021. február 4. Bod Péter Ákos: Korrupt ország. Na és?). Egy éve a fő kérdésünk az volt, hogy a magyar társadalom, gazdaság miért látszik belenyugodni a romló helyzetbe, miközben a környezetünkben inkább a javulás tendenciái bontakoznak ki.
Magyar sajátosság, hogy a választópolgárok hallottak ugyan a közbeszerzések túlárazásáról, a költségvetési pénzek eltérítéséről, de egy jelentős szavazói blokk elfogadta a kormányzati narratívát: mindez magasabb érdekeket szolgál, erősíti, úgymond, a hazai vállalkozói osztályt, és „legalább nem a külföldieknek megy a profit”. Az üzleti szereplők némelyike eleve részesedik a járadékszerű jövedelmekből, a többség pedig már hozzászokott a viszonyokhoz. A korrupciós témakör alig befolyásolta a 2022 áprilisi választási eredményeket, mindenesetre kevésbé, mint az identitáspolitika ("ne műtsék át az unokámat!") és a biztonság vágya ("ne vigyék el a fiamat a háborúba!").
Ugyanakkor a 2022-es év során óriási változások álltak be a jogállamisági helyzet európai megítélésében. A tagállami fővárosok nagy többségében és az Európai Parlamentben láthatóan megelégelték a demokratikus kontrollintézmények magyarországi (és lengyelországi) elsorvasztását, felgyűltek a tények az uniós pénzforrásokkal való magyarországi bánásmódról. Ezzel egy időben az Orbán-kormány a különutas külpolitikájával fokozatosan izolálódott, így lényeges szavazásokon már legfeljebb a lengyel kormányra számíthatott. Amit itthon „patrióta gazdaságpolitika” néven reklámoznak, az kintről nézve korrupció és a „haverok kapitalizmusa”. A tavaly nyári következtetésünk: ez a kormányzati gyakorlat mind súlyosabb teher a magyar gazdaságon.
A 2023-as évkezdet még kritikusabb helyzetben találja hazánkat. A gazdasági növekedés megtorpanása, az uniós csúcsot hozó infláció, a lebegő valutaárfolyamunk kilengései, a költségvetési és a fizetési mérleg egyidejű romlása feltűnt a hitelminősítőknek is (Fitch: negatív kilátás; S&P: visszaminősítés BBB-mínuszra).
Figyelemreméltó, hogy az S&P értékelésében is előjön a hazai korlátok és ellensúlyok nélküli kormányzás témája. Ám nem mint korrupciós veszély, hanem mint növekedési hátrány, mivel a külföldi közvetlen befektetők (FDI) számára többletkockázat a kormányzat kiszámíthatatlan döntéshozatala. A S&P elemzése felemlíti a nem-szokványos, váratlan kormányintézkedéseket, a szektoradókat, hozzáfűzve azonban, hogy a tőkevonzó képesség romlása az adott évben még nem látszik, a tőkebeáramlás változatlan maradt.
Itt egy érdekes ellentmondás mutatkozik, amelyre a Transparency International Magyarország éves jelentése is kitér, a magyar gazdaság beruházási paradoxona néven. A korrupciós fertőzöttség és a gyenge intézményi környezet hatására a szakirodalom és az egyszerű üzleti logika szerint a beruházások mértékének elvileg csökkennie kellene. 2010 után az Orbán-kormányok alatt a beruházási ráta (pontosabban a bruttó felhalmozási ráta a GDP százalékában) valóban meglehetősen alacsony volt, ám később, a korrupciós index tartós és jelentős további mérséklődése idején, amikor a NER immár teljesen kiépült Magyarországon, a beruházási ráta növekedésnek indult, sőt az EU-ban a legmagasabbak közé emelkedett. Az utóbbi 2-3 évben 27 százalék körüli, míg a nálunk sokkal dinamikusabban növekvő Lengyelországban a beruházási hányad hosszú ideje 20 százalékon áll.
A TI Magyarország elemzése ennek az ellentmondásos jelenségnek az okai között sorolja, hogy a haveri cégeknek és oligarcháknak a válságévek alatt nyújtott bőkezű állami támogatás megjelenik a magánberuházási teljesítményadatokban. Másodszor: az igen alacsonyan tartott kamatszint, az olcsó pénz politikája is serkentette a beruházási aktivitást, egészen a választásokig. Harmadszor: a közbeszerzéseknél, az uniós pénzek elköltésekor a rendszerszerű túlárazás felduzzasztja a beruházási statisztikákat. Negyedszer: a gazdasági szereplők a jogállam megrendülését és a rendszerszintű korrupciót beárazzák, és költségeikben érvényesítik. Végül a jelentés megemlíti, hogy a közvetlen külföldi befektetés (FDI) aránya a magánberuházásokon belül már kisebb, mint korábban.
Az FDI ügye azért is lényeges, mert a kormánypropaganda éppen a külföldi tőke beáramlásával érvel a követett gazdaságpolitikai érdemei mellett, és különösen büszke a keleti nyitás nevű politikai relációváltás gazdasági következményeire. A jelenlegi adatok sem a kormányzati öndicséret, sem a korrupttá váló magyar állam tőkevonzási képességének romlása ügyében nem ad eligazítást, például az időbeli átfutás miatt. A jelenlegi nagy beruházási hányad mögött lehet folyamatos hatékonyságcsökkenés, amely már részben eddig is megmutatkozott a gazdasági értéktermelés (reálbérek, reálfogyasztás) meglehetősen gyenge alakulásában; de ezt teljes biztonsággal az elindított projektek teljes életpályája alapján lehet kimondani. A gyenge hatékonyságú, értelmetlen presztízsberuházások később súlyos terhet helyeznek a gazdaságra.
Ami már tisztán megmutatkozik: valóban egy ideje növekedésnek indult az ázsiai (kínai, orosz, koreai, indiai) bejövő tőke aránya. Itt is a hosszabb időtáv érdekes, érdemes ezért ránézni a fizetési mérleg adataira (MNB, Fizetési mérleg, 11. ábra. 2023 január).
A 2008 elejétől összegzett adatok szerint igen erőteljesen nő a Magyarországon rezidens vállalatok külföldi befektetése (innen nézve: „kifektetés”, tőkeexport) – ami természetes folyamat. Ezt még mindig meghaladja a hozzánk irányuló tőkemozgás: a nettó FDI vonala jelzi, hogy másfél évtized alatt mintegy 30 milliárd euróval nőtt itt a működőtőke nettó állománya. Ez egyáltalán nem számít dinamikus eredménynek.
Ami viszont nem annyira köztudomású, az a bejövő FDI összetételéből olvasható ki: a friss tőke (üzletrész és tartós jellegű vállalatközi hitel) állománya csekély, a növekedés minimális volt 2022 végéig. Ami – főleg 2015 után – az itteni FDI-állományt érdemben növeli, az az itt újrabefektetett jövedelem. Az újabb idők tőkebeáramlási története leegyszerűsítve: azok, akik a rendszerváltozást követő első két évtizedben ide jöttek, itt maradtak és megtalálták a számításaikat, a nyereségük (egy részét) újrabefektetik a magyarországi műveleteikbe. Ami szintén rendben lévő cselekmény, ám mégis feltűnő, hogy az egy évtizeddel ezelőtti viszonyokhoz képest mennyire mérsékeltebb a friss tőkék belépése. A helyzeten persze változtathat majd az ázsiai nagyvállalatok idehozott tőkéje; a sokat vitatott akkumulátor-termelés már mutatott néhány példát.
Ha már a korrupciós kockázatok is a részét képezik az elemzésnek, akkor érdemes megjegyezni, hogy a „keleti nyitás” során felkarolt új stratégiai partnerek korrupciós viszonyai messze elmaradnak azokétól (Egyesült Államok, Hollandia, Németország, Svédország, Ausztria), ahonnan a rendszerváltás utáni „nyugati nyitás” keretében az FDI óriási zöme jött. Míg az említett országok mind a transzparencia-sorrend élcsoportjában tartoznak, az új partnerek között egyedül Korea globális helyezése igen jó (31.), míg Kínáé a 45-ik (Románia utáni a nemzetközi sorrendben), India a 85-ik, Oroszország a 137-ik a listán. Ez bizony óriási kontraszt az eddigi domináns FDI-forrásainkhoz képest.
És még valami: mivel a földrajzi távolság miatt eleve leginkább óriásvállalatok léphetnek be hozzánk keletről, az „üzleti” kapcsolatrendszer automatikusan politikaivá válik: a letelepedést itt kormánypolitikusok intézik, a méretre tekintettel nemzetgazdasági, stratégiai ügynek nyilvánítják a projektet, kivonva gyakran a szakhatóságok ellenőrzése alól, elzárva a nyilvánosságtól, titkosítják például a környezeti terhelési vonatkozásokat. Ilyen praktikák egy közepes méretű svájci vagy osztrák cég idetelepülése esetében fel sem merülnek. Egyáltalán nem mindegy, hogy honnan és milyen típusú FDI érkezik a magyar gazdaságba. A nagy ázsiai ügyfelekkel kialakított politikai konstrukciók elkerülhetetlenül növelik a korrupciós kitettséget.
Azt láthattuk három évtized alatt, hogy önmagában a nyugati cég térségi betelepülése nem kényszeríti ki a korábbi trehány vagy korrupt gyakorlat gyors felszámolását, nem végzi el a fogadó társadalom helyett a demokratikus, transzparens, polgárbarát működéshez szükséges történelmi feladatokat: a nemzetközi tőke bizonyos határok között elfogadja a helyi viszonyokat, az itteni játékszabályokat, legfeljebb beárazza azok többletköltségét és -kockázatát. Ám ha nálunk is kevésbé transzparens országból nagy számban jönnek eleve politikai hátterű cégek, és hatalmas tőkék mozognak a közösség érdemi jogi-etikai kontrollja nélkül, akkor majd nem lepődhetünk meg a társadalmi következményeken.
