A következő idő politikai irányvonalának, gazdaságpolitikai felfogásának legalább a körvonalai fontosak lennének a vállalatvezetők, gazdasági döntéshozók, elemzők számára, akik a feladataik elvégzéséhez szeretnék tudni, hogy a belátható időkben milyen lesz a magyar politika jellege. Mivel az április 3-i választások előtt a kormánypárt(ok) részéről nem tettek közzé választási programot, és nyilvános választási vitára sem került sor, csak a kormányzati személyek interjúi, bejelentései és kampány-ígéretei, illetve az ellenzéki programpontokra adott kritikái nyújtottak bizonyos támpontot az újabb Orbán-kormány működési módozatait illetően. Az áprilisi országgyűlési választás és a miniszterelnök május 16-i megválasztása közötti időszakban a folyó ügyek kapcsán hangzottak el nyilatkozatok, illetve születtek kormányzati döntések (még ha közöttük volt nem-döntés jellegű is, mint az ármaximalizálás júliusig tartó meghosszabbítása).
Orbán Viktor a megválasztását követően felsorolt jó néhány ismert politikai és gazdasági gondot, ezek között a vágtató inflációt, de a gazdasági gondok érintése során kerülte a megoldási irányok felmutatását. A tényleges nemzetgazdasági helyzettel és a valószínű fejleményekkel pedig egyáltalán nem áll összehangban a sok ígéret: védik a teljes foglalkoztatottságot, a családtámogatási intézkedéseket, a nyugdíjak értékét és a rezsicsökkentést. Az inflációt először megszelídítik, majd megállítják, amihez az állam (még inkább?) beavatkozik, „óvatos árszabályozó lépésekkel”.
Az új kormány bejelentett összetétele, a minisztériumok megnevezése alapján azonban lényeges vonatkozásokban tisztábban lehet látni, mint korábban. A részletes hatáskörök és a kormányzati stratégiai dokumentumok ismerete nélkül jelenleg csak feltételes megállapítások tehetők.
Az első: erős a személyi kontinuitás, még a sikertelen területeken is. A tizennégy miniszter között többségben vannak a „továbbszolgálók”, bár nem teljesen azonos feladatkörrel. Semjén Zsolt marad, mint általános miniszterelnök-helyettes (nemzetpolitika, nemzetiségpolitika, egyházpolitika és egyházdiplomácia), az agrárminisztériumot Nagy István, a Belügyminisztériumot Pintér Sándor, az Igazságügyi Minisztériumot Varga Judit, a Külgazdasági és Külügyminisztériumot Szijjártó Péter, a Miniszterelnöki Kabinetirodát Rogán Antal, a Miniszterelnökséget Gulyás Gergely, a Pénzügyminisztériumot Varga Mihály, a Technológiai és Ipari Minisztériumot Palkovics László irányítja. A Honvédelmi Minisztérium neve és alapfeladatköre marad, az új miniszter Szalay-Bobrovniczky Kristóf.
Az új nevű (ma még pontosan nem tisztázott hatáskörű) tárcák és vezetőik: az Építési és Beruházási Minisztériumot Lázár János, a Kulturális és Innovációs Minisztériumot Csák János vezeti, Nagy Márton gazdaságfejlesztésért felelős miniszterként, Navracsics Tibor pedig területfejlesztésért és az uniós források felhasználásáért felelős miniszterként tagja a kabinetnek.
A folyamatosság lehetne előny. De nem tekinthetünk el attól, hogy az európai uniós intézményekkel folyamatosan romlott a viszony a jogállamiság állapotát, a médiaviszonyokat, a korrupciós kockázatokat illetően.
Attól sem, hogy a február 24-i orosz invázióval lényegében megbukott a keleti és nyugati orientáció nagyobb kockázatok nélküli mixelésének gyakorlata. E két kudarcos területhez pedig arcok, személyek tartoznak. Az igazságügyi és a külügyi tárca élén teljesen logikus lett volna a személyi váltás (még úgy is akár, hogy az érintett lojális személyek más fontos kormányzati feladatot kaptak volna). Varga Judit és Szijjártó Péter hivatalban maradása azonban tartósítja a feszültséget a nyugati relációban, sőt szinte provokációnak számít a mostani feszült helyzetben.
A volt EU-biztos Navracsics feladata alapvetően az idők során roppant megromló EU-kapcsolatrendszer javítása lenne: ő lesz a kormány nyugati arca. Személye ma már nem lesz elég ahhoz, hogy eloszlassa a magyar belső viszonyokat és a nyugati közösséghez való tartozást illető külső kételyeket.
A másik nyilvánvaló vonatkozás: az új tárcák és az új arcok a gazdasági tárgyú ügyekkel kapcsolatosak. Ez lehet reagálás a korábbi gazdasági irányítási gyakorlat gyengeségeire, lehet felkészülés a korábbi – mondhatni: kegyelmi – időszakot követő nehezebb, bonyolultabb ügyek kormányzati intézésére. A gazdasági hátterű miniszterek arányának növekedése azonban, amint erre még itt ki kell térni, nem látszik garanciának az ország előtt álló stabilizációs feladatok sikeres végrehajtásához.
Harmadszor: olyan személyek kerültek be, akiktől az eddiginél szakszerűbb kormányzati működést lehet remélni. Az Orbán-kormány, mint szakapparátus működési hatásfoka a mértékadó nemzetközi összehasonlító vizsgálatok és a hazai tapasztalatok szerint a térségben nem tartozik a jobbak közé, és relatíve romlik már jó ideje. Ilyen következtetés levonható a nagy adatbázissal és elfogadott módszertannal dolgozó WGI (Worldwide Governance Indicators) jelentéseiből, amelyek a Világbank keretében készülnek a Föld legtöbb országáról.
Nem mondható el az sem, hogy a Covid-járvány kezelésében a magyar kormányzat különösebben sikeres lett volna, minden kormányzati öndicséret ellenére (amelynek a magyar lakosság jelentős része is hitelt adott, ez azonban leginkább az állami propaganda erejét jelzi). Hazánk európai összevetésben közepes átoltottságú ország; a fatalitást tekintve sajnálatosan szomorú időszak áll mögöttünk. A járvány által megkövetelt digitális átállásban is nagy az elmaradásunk az EU többségéhez képest.
Lehetne sorolni azokat a területeket, amelyeket illetően a kormányzati működés hatásfoka elégtelennek bizonyult. Az új miniszterektől bizonyára azt várja ez a miniszterelnök, hogy jobb adminisztratív-menedzseri teljesítményt nyújtsanak.
Ugyanakkor a hozzájuk rendelt szakterületek alapvetőan gazdaságiak, pénzelosztási jellegűek, holott az állami működés gyenge hatásfoka még inkább érződött az egészségügy, az oktatás és a szociális ellátás területén. Különös, hogy a modern társadalmak életében kulcsfontosságú szakterületeknek továbbra sincs minisztériumuk. Az erre vonatkozó szakmai javaslatokra, az ellenzék által felvázolt kormányszerkezeti elgondolásra (így a külön egészségügyi, oktatási minisztérium létrehozására) továbbra is dacos elutasítás a válasz.
Negyedszer: a kormányszerkezet, amint ezt már láthattuk 2010-ben, a második Orbán-kormány megalakítása idején, nem harmonizál az Európai Unió tanácsi konfigurációjával. Ez több okból is különös. A Tanács, amelyben a tagállamokat a miniszterelnök vagy államelnök képviseli, a legfontosabb tagállami és egyben közös európai témák szerint tagolódik miniszteri tanácsokra. Ezek puszta felsorolása jelzi, hogy a mai viszonyok között Európában milyen szakterületeken van tartós és lényegi teendője a modern államnak.
Az Európai Unió tanácsi rendszere
- Mezőgazdaság és halászat
- Versenyképesség
- Gazdasági és pénzügyek
- Környezetvédelem
- Foglalkoztatás, szociálpolitika, egészségügy és fogyasztóvédelem
- Oktatás, ifjúság, kultúra és sport
- Külügyek
- Általános ügyek
- Bel- és igazságügy
- Közlekedés, távközlés és energia
A magyar miniszteriális szervezet csak részben felel meg ennek. A gazdasági és pénzügyi (Ecofin) tanácsnak van dedikált magyarországi részvevője a pénzügyminiszter személyében, és hasonlóan megfelel az európai tematikus szerkezetnek a mezőgazdaság, a belügyi, az igazságügyi és a külügyi tárca. Ugyanakkor ebből a nézőpontból is feltűnő a környezetvédelmi minisztérium és miniszter hiánya,
mint ahogy oktatási minisztérium sincs nálunk jó ideje, holott ezek a feladatkörök hagyományosan részét képezik az állami feladatvállalásnak, és voltak is ilyen tárcák korábban.
A népjóléti ügyeknek sincs minisztere; az „emberi erőforrások” nevet viselő adminisztratív konglomerátum fennállása óta alapos kritikák tárgya volt, szinte az éppen hivatalban levő minisztertől függetlenül. Belső szerkezeti bonyolultsága és kulcsfontosságú szakterületek második adminisztratív szintre süllyesztése eleve magába foglalta azt, hogy az oktatás vagy az egészségügy stratégiai kérdései eltűnjenek a szuperméretű minisztérium belsejében. Az EMMI megszűnik, az alá tartozó öt ágazat máshova kerül; egy fontos része az adminisztratív képesség szempontjait követve most a belügyminiszterhez.
Egészében véve tehát elmondható, hogy a magyar miniszteriális szerkezet, amint 2010-től első ízben, most sem harmonizált az európai tanácsi szerkezettel, holott az országok nagy többségében az államigazgatás felépítése jórészt követi a Tanács szerkezeti logikáját. A magyar sajátos struktúra folytán vagy egy miniszternek kellene több tanácsi konfigurációban képviselnie Magyarországot (ami nyilvánvaló időbeli és szakmai korlátokba ütközik), vagy eseti miniszteri sarzsival ellátott államtitkár, miniszterhelyettes, helyettes államtitkár megy tárgyalni az uniós tagállamok minisztereiből álló tanácskozásra.
Az ilyen gyakorlat kételyeket támaszt a tagállami érdekek sikeres képviseletével kapcsolatban.
Lényeges szakmai ágazatok adott miniszterhez, minisztériumhoz való sorolásának az esetlegessége a következő, ötödik jellegzetesség. A most bejelentett névsor és minisztérium megnevezés különösen a gazdasági ügyeket illetően hatásköri átfedéseket és duplikálásokat vetít elő. Az egyik miniszter felelős az uniós forrásokért (Navracsics), de egy másik feladat-megnevezése utal a beruházási ügyekre (Lázár), egy harmadik szereplőhöz tartozik elvileg a fejlesztéspolitika (Nagy Márton), miközben megmaradt a technológiáért és iparért felelős miniszter is (Palkovics). És végül is a gazdasági tartalmú ügyekben megkerülhetetlen a Pénzügyminisztérium, ha nem fokozzák le költségvetési és adóhivatali szintre.
Politikai elemzők szokták
az ilyen átlapoló és duplázó, triplázó szerkezetet azzal indokolni, hogy ilyen módon a kormányfő ellenőrizheti, akár ki is játszhatja egymás ellen a minisztereit – ha így van is, az ilyen szerkezet aligha javít a kormányzat egészének hatásfokán.
A gazdasági jellegű tárcák számának növelése azért is sokesélyes fejlemény a kormány előtt álló feladatok ismeretében, mert az inflációmérséklés részeként az aktív árszabályozásra is utalt a miniszterelnök, emellett a költségvetési hiány és az immár ahhoz társuló folyófizetésimérleg-gond a továbbiakben erőteljes pénzügyminiszteri manőverezést igényel és feltételez. Rossz elgondolni, hogy miként lehet ennyi gazdasági tárca megléte esetén gyorsan és határozottan stabilizálni. Az eddigi tapasztalatok nem bíztatók (lásd: A gázpedálon a láb, a féken a másik, a volánt hárman tekerik - ez a magyar vezetési stílus). Az pedig még tovább bonyolítja az ügyet, hogy az utóbbi években a Magyar Nemzeti Bank mintegy második pénzügyi-gazdasági tárcaként rendszeresen állást foglal versenyképességi, adózási és általános gazdaságpolitikai kérdésekben, amelyek egyébként kormányszervek dedikált feladatai.
Aki a minisztériumi tárcák és a régi-új miniszterek személye alapján próbálja előrevetíteni a magyar kormányzat várható működési preferenciáit és stílusát, nem kapott sok támpontot. Hacsak ahhoz nem, hogy milyen szakterületek maradnak továbbra is a politikai figyelemtől távolabb.
