Ha egy országban az infláció európai rekordra tör, az államháztartás adósságállománya az állam nemzetközi hitelbesorolásához képest igen nagy, és ezek miatt feszültség keletkezik a pénzügyi egyensúlyért felelős intézmények és másfelől a politikai szempontokat néző kormány között, teljesen érthető ügy.
Ilyen most a magyar gazdaság állapota. A gazdaságpolitikai intézői közötti komoly feszültség nemrég felszínre is került. Esetünkben mégis meglepetést keltett a vita, cívódás. Mégpedig azért, mert bár az infláció és a deficit növekedésének tényei már jó ideje ismertek voltak, ám a jogállamokban rendszeresített ellensúlyozó intézmények – esetünkben a Magyar Nemzeti Bank (MNB), illetve az azzal személyi átfedésben levő Költségvetési Tanács (KT) – egészen a legutóbbi időkig nem fogalmaztak meg kritikát. Ám az idén tavasszal a KT most mégis hangot adott fenntartásainak a 2022-es költségvetési tervezet kapcsán, arra utalva, hogy helyes lenne sokkal kisebb mértékű deficitet betervezni. Intelmeivel együtt azonban a költségvetési tervezetet elfogadta.
A beterjesztő pénzügyminisztert és a parlamenti többséget ezek az intelmek nem befolyásolták, az Országgyűlés az eredetileg beállított nagymértékű deficittel hagyta jóvá a magyar állam 2022-es (választási évi) költségvetését.
A döntés utóélete viszont valóban különösen alakult. Az MNB elnöke egy újonnan bevezetett közlési forma keretében (az intézmény honlapján közzétett, azaz hivatalosnak tűnő, ám az elnök által személyes jegyezett, leginkább véleménycikkre hajazó írásban) szokatlan stílusban nyilvánított véleményt a parlamenti többség által elfogadott büdzséről.
„A 2022-es költségvetés kiindulópontjai hibásak, ezért ezekre nem épülhetett jó büdzsé.”
A jegybankelnök sommás véleményéről és az újabban rendszeres publicisztikai tevékenységéről sokat írtak a politikai elemzők. Találgatják a váratlanul erős hangütést motiváló tényezőket, boncolgatják a személyek és intézmények közötti viszonyok rejtélyeit, eljutva akár odáig is, hogy talán a legfőbb helyről, azaz a kormányfőtől eredhet a biztatás a nyilvánvaló igazság kimondására. A csavaros érvelést erősíti az a különös epizód, amelynek keretében a miniszterelnök a kormánymédia érdeklődése mellett megszemlélte a jegybankban őrzött aranytömböket, annak a jegybankelnöknek a társaságában, aki az előző nap megjelentetett publicisztikájában közepesre értékelte a kormány válságkezelési teljesítményét (és a jól bevett szokás szerint jelesre a saját intézményének működését, felülemelkedve az olyan kellemetlen apróságokon, mint a pénzromlás üteme és a forint külső értékvesztése).
Amúgy a jegybanki kritikában nincs sok nóvum. A 2021-es év eddigi folyamatai alapján jól látszik, hogy túlzott az idei költségvetési hiány és nincs szükség a betervezett (a GDP 5,9 százalékára rúgó) deficitre 2022-ben. Mi is írtunk erről, többször is. Az sem eredeti megállapítás, hogy a 2022. évi költségvetés nem lehet az újraindítás költségvetése, hiszen a gazdaságunk sosem állt le egészen, és a válság-ágazatok zöme is újraindult az idén.
A szakmai igazság kimondása mégis figyelemre méltó az előző évek ettől eltérő gyakorlata alapján. És van üzenete annak a piac számára, ha az elvileg a kormánytól független jegybank elnöke írja: „a gazdaságot 2022-ben már nem kell magas költségvetési deficittel újraindítani, ehelyett lehetséges és szükséges a korábbi egyensúlyi pályára való visszatérés.”
E helyen nem bonyolódunk kremlinológia találgatásokba a hirtelen – noha nem előzmények nélkül – kirobbant legutóbbi konfliktus okait, mozgatóit illetően. Különös ugyan a hangvétel és az időzítés (a parlamenti döntés után protestálni nyilvánosan a deficit mértékét illetően), de szokásos viszonyok között teljesen érthető lenne, ha a jegybank felől kritika éri a túl expanzív költségvetési politikát, amely azáltal ráerősít az amúgy is lendületben levő inflációra. Márpedig annak féken tartásáért pontosan a jegybank felelős, amely így okkal igyekszik befolyásolni a kormányt, illetve, ha nem sikerül érvényre juttatni a stabilizációs szempontokat, akkor a hitelkereslet szűkítésével maga tesz stabilizáló („megszorító”) lépéseket.
Ugyanakkor éppen a jegybank fűtötte az aggregált keresletet éveken át az alapkamat mesterséges leszorításával, és közvetlen módokon is, kedvezményes vállalati hitelprogramokon keresztül. Az ország nemzetközi versenyképessége témájában rendszeresen gazdaságpolitikai tanácsokkal látta el a kormányt, időnként sok száz pontba szedett részletes feladatlistákat közzé téve. Alapítványi működésén keresztül erőteljes kvázi-fiskális tevékenységet is végez.
Amilyen szűkszavú szokott lenni a forint árfolyamának gyengesége vagy az infláció folyamatos, évek óta trendszerű emelkedése ügyében, annyira aktív a jegybank a gazdaságpolitika kormányzati témáiban. Nem lehet másképp értelmezni ezt az aktivitást, mint szándékot arra, hogy az MNB gazdaságpolitikai centrum legyen. A mostani konfliktusok e vonatkozásban csupán annyi újat hoztak, hogy eddig a gazdasági növekedést sürgette üzeneteivel („kanyarban kell előzni”), most pedig a megbomlott egyensúly helyreállítását képviseli.
Az egyensúlyi viszonyokról, különösen az inflációs folyamatokról kell még írnunk. Itt az MNB-kormány gazdaságpolitikai feszültségének kapcsán csak egy vonatkozást emelünk ki, amely azonban az egész ügyben talán a legfontosabb és egyben a legkülönlegesebb.
Hol is van a gazdaságpolitika centruma Magyarországon?
A rendszerváltozás kezdete óta a Pénzügyminisztérium volt a letéteményese a gazdaságpolitikai stratégia készítésének és az egyéb gazdasági tárcák stratégiai tevékenysége koordinálásának. A jegybanki függetlenséget helyreállító 1991-es jegybanktörvény óta a munkamegosztás elviekben világos és rendezett a két pénzügypolitikai intézmény között. A PM azonban a 2010-es fordulatot követően megszűnt, helyébe a Nemzetgazdasági Minisztérium lépett – a névváltoztatáson túlmutatott az intézményi változás. A második Orbán-kormány kis számú, emiatt egyenként csúcs-szervként működő minisztériumok rendszerét hozta be 2010-ben a meginduló centralizáció jegyében. Így viszont egy sor fontos szakterület miniszteriális képviselet/felügyelet nélkül maradt: területfejlesztés, vállalkozás-fejlesztés, kutatás és fejlesztés, energetika, munkaügy, infrastruktúra, és a sor még folytatható. Miután a kormányzati feladatok és teendők megmaradtak, ezek intézésére idővel szakapparátust kellett ismét felállítani, és valahol elhelyezni.
Hogy pontosan hova, ki alá kerülnek az egyénként is nagy gazdaságpolitikai súlyt, befolyást jelentő szakpolitikák, arról a miniszterelnök dönt.
Arról is, a készséges pártfrakción keresztül, hogy milyen minisztériumok és tárca nélküli miniszterek legyenek (legyen külön minisztere a Paks 2 beruházás ügyeinek vagy az állami vagyon felügyeletének).
Emiatt viszont a gazdaságpolitikai súlypont időről időre változik. Nem érdemes most áttekinteni a 2010 óta végbement rengeteg változást, elég munkát ad annak feltárása, hogy most jelenleg hol folyik gazdaságpolitikai munka.
Nos, most ismét van Pénzügyminisztérium, a vezetője egyben miniszterelnök-helyettes. Munkáját 7 államtitkár és 10 helyettes államtitkár támogatja. Idővel viszont hatalmas szervezetté vált az Innovációs és Technológia Minisztérium, élén egy feladatgyűjtő miniszterrel, akinek az felügyelete alatt 8 államtitkár (miniszterhelyettes), 20 (!) helyettes államtitkár, valamint 10 miniszteri biztos tevékenykedik. Az államtitkárok egyike a gazdaságstratégiáért felelős.
Feltűnt azonban újabban gazdasági ügyekben a Külgazdasági és Külügyminisztérium is, 6 államtitkárral és 11 helyettes államtitkárral, 9 miniszteri megbízottal. Szemben az ITM-mel, e minisztériumot nem tekinthetnénk gazdaságpolitikai karakterű szervezetnek – de csak a koronavírus-válságig. Az orvosi készüléket és oltóanyagok beszerzésével igen kiterjedt, noha különös ügyletekben vett részt a szervezete, továbbá komoly gazdaságstratégiai súlyú és bizalmi tranzakciókat intéz a miniszter (orosz energiaügyek, kínai nagyberuházások, külföldi nagyvállalatok támogatása). Legutóbb pedig a „gazdaság újraindítását” szolgáló operatív törzs vezetőjeként jelentett be a miniszter újabb gazdaságélénkítési pontokat (nyilván nem értesült még az MNB elnökétől arról, hogy a gazdaság így is nagy ütemben élénkül, és most már nem annyira a pénzköltés, hanem a költekezés visszafogása lenne a kormányzat feladata).
Az új, immár gazdasági operatív törzs működésének első eredményeiről itt már lehetett olvasni. A felsorolt intézkedéseknek (pl. kutatás-fejlesztési támogatás, exportösztönzés) mind van legalább egy felelőse a magyar államigazgatásban, ezért eleve nem világos, hogy miért kell még egy szervezetet létrehozni, egy újabb miniszter bevonásával.
Ezzel azonban nincs vége a bonyodalmaknak, hiszen a Miniszterelnökség szintén egy önálló entitás, miniszter irányításával, aki rendre megszólal stratégiai kérdésekben. Ezen túlmenően miniszter áll a miniszterelnöki kabinetiroda élén. Ez utóbbit gyakran propaganda-minisztérium néven illetik, de a rendelkezésére bocsátott hatalmas anyagi erőforrásain kívül azzal is feltűnik időnként, hogy gazdaságpolitikai jelentőségű ügyekben is szerepet kap. A miniszterelnöknek újabban gazdaságpolitikai főtanácsadója is van.
A szerkezet bonyolult, vagy inkább kusza, de a döntéseket ismerők egyszerűbbnek látják a tényleges helyzetet: vélelmezhetően nálunk az lesz gazdaságpolitikai irány, amit a miniszterelnök és legszűkebb köre eldönt.
Az értelmes döntéshez persze szükséges lenne elemzés, majd a meghozott intézkedés végrehajtása, a résztvevők koordinálása, a folyamatos ellenőrzés és a végén a tapasztalatok megállapítása: mindez szervezetközi együttműködést és célirányos vezetést feltételez.
A mostani struktúra nem ilyen elveken nyugszik, hanem személyhez kötődik. Így már kevésbé meglepő, hogy akinek érdemi változtatási javaslata van gazdaságpolitikai ügyekben, vagy közel igyekszik jutni a szűk belső körhöz, vagy nagy hangerővel hívja fel a végső, tényleges döntéshozó figyelmét.
A gazdasági szereplők számára azonban ez a gyakorlat nehezen követhető. Különösen nehéz a külső partnereknek, gazdasági tényezőknek értelmezni a magyar gazdaságpolitikai fordulatokat, megszólalásokat. A kockázatokkal teli jelenlegi gazdasági helyzetben a magyar állam működése inkább növeli, semmint mérsékeli az általános bizonytalansági érzést.
