Villámgyorsan pörögtek akkortájt az események: a szolid, öltönyös, humoros, jópofáskodó Beatles tv-showk korszakát a hatvanas évek végére egyszer csak felváltotta a flower power, a Hair világa, beleértve a virággyerekek béke melletti tüntetéseit és kábítószer-fogyasztását is.
Az ekkor virágba boruló fesztiválkorszak más tekintetben is rendhagyó volt: hajdanán elképzelhetetlen volt a „könnyűzene” – ez egyfajta magyar, sehol a világon másutt nem létező műfaji meghatározás – világában, hogy hasonló stílust játszó együttesek, énekesek egy színpadon lépjenek fel. Az esztrád mint műfaj már leáldozóban volt.
Aztán elérkezett 1969 esős nyara, és augusztus 15. és 18. között sor került a Bethel-i Woodstock Fesztiválra, amely szinte rögtön mérföldkő lett a rock és popzene történetében, egyben pedig egy új műfaj megteremtője.
Akkor úgy hirdették, három nap béke és zene. A legnagyobb sztárokat felvonultató rockparádé nemzetközi volt és ingyenes, persze sokaknak így is busás jövedelmet hozott, elsősorban a kábítószerárusoknak, ugyanis engedélyezték az ottani tevékenységüket. Ahogy a krónikák feljegyezték, ennek volt köszönhető, hogy bár összegyűlt vagy ötszázezer ember, nem esett nagyobb rendbontás. Szerencsére, mert a helyszínre vezényelt 800 rendőr sem tudott volna mit kezdeni ekkora tömeggel.
Bár nem kellett belépőjegyet fizetni, óriási üzlet volt ez az ottani árusoknak, hiszen félmillió ember feküdt-ázott-ivott-evett a szabad ég alatt. Igaz, költsége is bőven akadt a szervezőknek.
Olyan legendák léptek fel, mint Janis Joplin, Jimi Hendrix vagy Joan Baez, no meg az összes akkori együttes, amely a slágerlisták élén szerepelt. A szervezők felkeresték John Lennont is, hátha eljönne a Beatles, egy koncert erejéig. Lennon rá is akart bólintani, de akkor már jelen volt a színen Yoko Ono. Ezért felvetette, hogy a Plastic Ono Band nevű együttessel lépne fel inkább. A szervezők erre is nyitottak voltak, azonban Lennonék végül nem tudtak eljutni az USA-ba (többek között Eric Clapton is velük tartott volna). Nem vett részt a később történelmivé vált eseményen, a The Rolling Stones, a Cream és Bob Dylan sem.
A fesztivál a fiatal generáció körében szinte rögtön fogalommá vált. Pár év múlva publikációk és filmek sora jelent meg e három napról. A rendezvény belső világáról, a kulisszák mögötti tudnivalókról olvashattuk annak idején egy könyvben, amely magyarul 1988-ban jelent meg. Joel Rosenman – John Roberts – Robert Pilpel: Fiatalemberek korlátlan tőkével – A legendás woodstocki fesztivál igaz története, amelyet az a két fiatal mesél el, akik a számlákat fizették – ez volt a mű címe, amely egy kötetben látott napvilágot Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című regényével. Ami ez utóbbit illeti, óriási siker lett, de nem a sztori miatt, amely sok akkori kritikus szerint gyenge volt, mint regény, viszont csodálatos lett, elsősorban Presser Gábornak és Adamis Annának köszönhetően, mint színpadi produkció.
Ugyanabban az évben és hónapban már Anglia is megszervezte a saját popfesztiválját. Az Isle of Wight-ot 1969. augusztus 29-31-én tartották Wootton Creekben. Itt kevesebben vettek részt, de Bob Dylan, a Who , a Free, Joe Cocker és a Moody Blues így is 150 ezer embert vonzott, a kellemetlen időjárás ellenére is.
Amikor az LGT fellépett Lincolnban
Jelen sorok szerzője évtizedekig őrizgetett a szobája falán egy eredeti, sokak által dedikált plakátot, amelyet Laux Józseftől kapott egy interjú során. Az angliai Lincoln mellett 1972. május 26-29. között megrendezett Great Western Express fesztivál azért volt számomra és számunkra fontos, mert fellépett az LGT is, a legnagyobb sztárokkal - Faces, Slade, Joe Cocker, Rory Gallagher, Beach Boys, Don McLean - egy színpadon.
Ami az ottani viszonyokat illeti, Adamis Anna szavait idézi a rocknemzedek.hu weboldal:
"A Londonból Lincolnba vezető úton, eső, szél, ázott ruhájú, ázott arcú mosolygós hátizsákos autóstoppos gyerekek. Visszaintenek a szereléssel dugig tömött piros mikrobuszunknak. A Great Western Express fesztivál színhelye egy, a kelet-angliai Lincoln melletti farm. Késő este van már, mire megérkezünk. Egy városnyi ember gyűlt össze. Sátrak, autók, lakókocsik ezrei sorakoznak, zenével telik meg az eső. A kedvesen erélyes őrök végül bebocsátanak a színpad mögötti, a közönség elől elzárt területre, nagy a boldogság, hogy a háromnapos autóút után simán megérkeztünk és nem késtünk el. Megtudjuk, hogy másnap, szombat kora délután játszunk. Körbejárunk egy kicsit, lemegyünk az óriási, ponyvatetős színpad elé, már megy a program, piros, sárga, zöld fények ömlenek a deszkákra, átszínezve még a zenét is, amit Rory Gallagher játszik éppen.
Kétoldalt hatalmas mozivásznon nézzük fekete-fehérbe az arcát, ujjait, ahogyan lefogja a húrokat, hangoktól lezárt szemét, ahogy a két televíziós kamera többszörös életnagyságban vetíti. Arrébb villanyújság, két óriási reflektortorony, nyüzsgő emberek, a lábunk alatt zizegő szalma. A sár és eső ellen szórták a földre és ettől olyan az egész, mint egy északi ünnep. Csupa ezüst.
Egy kívánságunk van még, hogy tisztuljon ki az ég. De nem teljesülhet minden, másnap szürke felhők alatt hordja ki a számtalan road-manager szerelésünket a színpadra. Presser az orgonáját helyezgeti, Laux számtalan dobjai egyikét csavarozza. A technikusok bekapcsolják a saját szerelést az általános WEM-erősítésbe, végig próbálják a mikrofonokat. Mikor kész minden, a disc-jockey bemutatja a közönségnek az LGT-t. … Az első szám után pici hangolás, a 220 voltos orgona nem barátkozott meg az Angliában szokásos 240-es feszültséggel. A közönség érzi a zenét. Az LGT-kompozíciók után egy, a közönség számára ismerős dalt játszanak, Neil Young Chicagóját. Még egy számra van idő - int a színpadi igazgatóság. És akkor: Ezüst nyár. Szólnak a dobok, a conga, az ének, a ritmust átveszi még a levegő is, lent meg tapsol, táncol a sok ember. Mintha csak itthon lennénk, és mintha rég ismerne mindenki minket. Örömet látok. Nevetést és örömet.”
De amíg kijuthatott az együttes Angliába, az nem volt ennyire örömteli folyamat. Erről olvashattunk Gréczy Zsolt-Retkes Attila Presser című 2003-ban megjelent portrékötetében. „A LGT ekkor került először összetűzésbe a magyar hivatalos szervekkel, így a külföldi fellépéseket kizárólagos joggal bonyolító Interkoncerttel. Az időzítés nem véletlen, a négy évvel korábban elindított óvatos gazdasági reform, a megengedőbb politikai légkör már a múlté. A konfliktust az okozta, hogy a zenészek akkoriban még nem vihették el az útlevelüket a követségre vízumot kérni, mert annak elintézése az Interkoncert hatáskörébe tartozott. Elérkezett az indulás napja, de még mindig nem volt meg az osztrák vízum. Laux előtt azonban sosem volt lehetetlen, nem véletlenül nem volt az együttesnek menedzsere. Valamilyen trükkel elkérte az útleveleket az Interkoncert kézbesítőjétől, elvitte az osztrák követségre és beüttette a vízumot. Amikor ezt az illetékes elvtárs megtudta, intézkedett, hogy Hegyeshalomnál ne engedjék ki őket a határon."
Lauxhoz valahogy eljutott ez a hír, és egy mikrobusszal Csehszlovákián, az NSZK-n és Belgiumon keresztül jutottak ki Angliába. Igen, akkor nem elég volt jól és jót játszani. A hivatalos ügyintézés után jöhetett maga a művészi teljesítmény. Az üzleti részletekbe a fellépőknek nem sok beleszólása volt.
A mai fesztiválok már elsősorban az üzletről szólnak
Milliárdos reklámbevételek, szigorúan megválogatott szponzori szerződések, médiaközpont és a sajtópartnerek kiválasztása, az éttermek és büfék kitelepítése, számos kísérő kulturális rendezvény, üzletek özöne, talkshow-k, workshopok, kiállítások, gyermekprogramok, standup-osok – mindezt hosszadalmas és kemény üzleti tárgyalások előzik meg.
A zenei színvonalról és választékról most ne beszéljünk – ugyanúgy megtalálhatók a fellépők listáján világsztárok, mint magyar, énekelni alig tudó botrányhősök és kiöregedett celebek, vagy államilag támogatott kiváltságos kedvencek, akik azért vonzzák a közönség egy részét. A belépőjegyek se két fillérbe kerülnek, de nem ám, akárcsak az enni- és innivalók.
Nosztalgiázni persze nem érdemes. A lényeg, hogy akik kilátogatnak, jól érezzék magukat. A többi már az időjáráson múlik.