Az amerikai elnök a szokásosnál is több frontot nyitott a tárgyalásokon: nem csupán az exportvezérelt német gazdaságpolitikát, és a (szerinte) méltatlanul csekély német NATO-hozzájárulást emlegette fel, - amely még mindig nem éri el az előírt GDP-arányos 2 százalékos összeget – hanem az orosz-német kétoldalú kapcsolatokat is erőteljesen bírálta. Trump állítása szerint Németország teljesen kiszolgáltatott az orosz befolyásnak gazdaságilag, és olyan mértékben függ az orosz energiahordozóktól, amely már biztonsági veszélyt is hordoz.
A Németországgal vállalt konfrontáció „állatorvosi lova” az amerikai külpolitikai stratégia Trump által véghezvitt radikális átalakításának, amely az „America First” szlogen jegyében az USA nemzeti érdekeinek védelmét a globális hegemón szerepvállalás helyett egy jóval elszigetelődőbb modellben képzeli el. Ennek keretében NATO-szövetségeseitől elvárja a korábbiaknál erőteljesebb, előírt 2 százalékos hozzájárulást a közös védelmi költségvetéshez. Ez a követelés önmagában még aligha tekinthető ördögtől valónak, hiszen a NATO működésében eddig is sok feszültséget okozott az Egyesült Államok aránytalanul nagy teherviselése, amely a szövetségesek jelentős részénél a potyautas szerep állandósulását, a honvédelem politikai és költségvetési háttérbe szorulását eredményezte. A terhek kiegyensúlyozottabb vállalása tehát elvileg a NATO megerősödését, stabilizálódását eredményezhetné. Trumpnak ráadásul szövetségesei is vannak ebben a harcában, jó példák erre az orosz fenyegetéssel folyamatosan szembesülő, a NATO-n belül erejükön felül teljesítő Balti államok.
Németország számonkérésével azonban darázsfészekbe nyúlt Trump, bármennyire logikusnak tűnik is, hogy Európa vezető gazdasági hatalma katonai téren is jobban aktivizálja magát. A német belpolitikában azonnal fellángoltak a történelmi feszültségekkel terhelt viták arról, vajon az országnak, amely már így is a második legtöbb katonát adja a NATO-nak, és részt vesz minden jelentős misszióban, kell-e ennél jobban „katonaállammá” válnia. További kérdéseket vet fel, hogy vajon ennek az érzékeny témának a nyilvános, színpadias napirendre tűzése mennyire tekinthető felelős lépésnek: a NATO csúcstalálkozók során a tagállamok eddig belső vitáik dacára a külvilág felé mindig egységet és erőt sugároztak.
Ennél is kérdésesebb azonban, hogy mennyiben szolgálja az USA és a nyugati szövetségi rendszer hosszú távú érdekeit Trump szabadkereskedelem elleni támadása, amelynek Kína mellett a másik kitüntetett céltáblája Németország. Az Egyesült Államok globális politikai stratégiájának 1945 óta sarokköve a szabadkereskedelem propagálása. Az USA gazdaságának innovációs kapacitása mindig lesz annyira fejlett, hogy a globális gazdasági versenyben vezető szerepét megőrizze, ha pedig ezen a téren lemaradás következne be, akkor ezt a kutatás-fejlesztés elősegítésével, a gazdasági szerkezetváltás ösztönzésével kell orvosolni – így okoskodott a mindenkori amerikai vezetés. Az, hogy ezt a problémát Trump a háború óta először protekcionizmussal kívánja kezelni, furcsa ellentétben áll amúgy lekezelően magabiztos fellépésével.
Az elnök véleménye szerint a NATO-ban „alibiző” Németország „szándékosan” akarja tönkretenni az amerikai járműipart azzal, hogy gazdasági növekedését az exportra alapozza, és elárasztja az amerikai piacot prémium kategóriás gépkocsikkal. Az utóbbi időben több szakértő is hangsúlyozta, hogy a német gazdaságban lényesen nagyobb szerepet kellene szánni a beruházásoknak, és hogy az ország exporttöbblete immár strukturális feszültségeket is teremt különösen az EU-n belül. Az USA azonban aligha tekinthető olyan perifériaállamnak, amely ne tudna megfelelő gazdaságpolitikával versenyre kelni Németországgal, és javítani külkereskedelmi mérlegén. Meglehetősen lényegre törőnek és szellemesnek tekinthetjük tehát Sigmar Gabriel (az előző Merkel - ciklusban gazdasági miniszter) 2017. januári reakcióját Trump kirohanására, amikor 35 százalékos vámtarifa kivetésével fenyegette a német autógyártó konszerneket: „Jobb autókat kellene gyártani Amerikában!”
A Németországgal kezdeményezett kereskedelmi háborúban az USA egyelőre nem tett olyan lépést, amely valódi károkat okozott volna a német vállalatoknak: az ez év júniusában az acél importjára kivetett 25 százalékos, és az alumínium importjára kivetett 10 százalékos vámok egyelőre nem gyakoroltak érdemi hatást a német cégek termelékenységére. Nagy a bizonytalanság azonban, vajon Trump megelégszik-e ennyivel.
Ami az orosz-német kapcsolatok agresszív amerikai bírálatát illeti, valószínűsíthető, hogy Trump ezt főként belpolitikai üzenetnek szánta. Megválasztása óta téma, hogy orosz titkosszolgálati manőverek, illetve a Demokrata Párt elleni kibertámadások segítették hatalomba: ezzel kapcsolatban jó ideje vizsgálódnak az amerikai hatóságok.
Továbbra is rendkívül nehéz ugyanakkor bármiféle vezérmotívumot felfedezni a jelenlegi amerikai külpolitika stratégiai céljait illetően. Az elnök kiszámíthatatlan megnyilvánulásai részben saját habitusa következményei, részben megfigyelhető a különböző lobbik és washingtoni politikai erőközpontok váltakozó befolyása a politikájára. Ez a következetlenség a Németországhoz fűződő viszonyban is tetten érhető, hiszen párhuzamosan tartja gazdasági nyomás alatt, és igyekszik nagyobb transzatlanti elköteleződésre szorítani az országot. Egy dolog biztos azonban: a német-amerikai viszony romlása a teljes transzatlanti szövetséget gyengíti, ez pedig súlyos veszélyeket rejt magában a fokozódó orosz agresszió korában.
