Noha a köztudatban a második világháború utáni nagy szocialista építkezések egyikeként került be, sokan már jóval korábban szerettek volna egy nagy befogadóképességű stadiont a fővárosba. A történet az újkori olimpiáig nyúlik vissza, a gazdasági gondokkal küzdő Görögország ugyanis nem akarta felvállalni az 1896-os olimpia megrendezését, így a figyelem hamar az ezredéves fennállására készülődő Magyarországra terelődött.
A görögök végül mégis megrendezték az eseményt, így a magyar stadion megépítésére nem került sor, bár valószínűleg a millennium fejlesztésekbe nem fért volna bele ennek megépítése. Ezt követően úgy tűnt az 1910-es években felépülhet egy nemzeti stadion, hiszen jó esély volt rá, hogy Magyarország rendezze az 1920-as olimpiát. A világháború azonban keresztülhúzta a terveket, ráadásul hazánk, mint vesztes részt sem vehetett azon.
Az első elképzelések a Vérmezőre álmodták a stadiont, de a XI. kerületi Nádor-kert és a Kerepesi út környéke is szóba jött, ahonnan a Magyar Lovaregylet elköltözött. A gazdasági helyzet azonban nem tette lehetővé egy nagy sportberuházás elkezdését. A téma később nagy nyilvánosságot kapott, 1924-ben törvényt hoztak egy új stadion építésére, s a sportadót is bevezették – de a befolyt összeget nem arénaépítésre költötték. Ebben az évben Hajós Alfréd olimpiai úszóbajnok a stadion terveivel szellemi olimpiai ezüstérmet nyert, ám az ő elképzelései sem valósultak meg. Később a húszas évek végén helyszínül azt a területet javasolták, ami ma körülbelül az M3-as bevezető szakaszához esik. Persze ebből sem lett semmi - azaz egy picit talán mégis lett valami, hisz lényegében ezen a területen áll ma a BVSC sporttelepe. Aztán kitört a gazdasági világválság, és a tervek fiókba kerültek, majd a kiéleződő nemzetközi politikai helyzet és a második világháború miatt nem volt reális esély az építkezés megkezdésére.
A háború utáni újjáépítés a stadionépítési álmokat is újjáélesztette. Hajós Alfréd ugyanis nem adta fel. 1946-ban már újra tervekkel jelentkezett, de nem járt sikerrel. Hogy mégis megmozdult valami, az elsősorban annak volt köszönhető, hogy a berendezkedő kommunista kormányzat minden addiginál tudatosabban kívánta felhasználni a sportsikereket saját hatalmának megszilárdítására. Hozzájárult a határozott lépések megtételéhez az is, hogy 1947. május 4-én, a magyar-osztrák meccsen összeroskadt az üllői úti pálya fa lelátójának egy része. Óriási szerencse volt, hogy a 250 ember közül senki sem halt meg.
1948 tavaszán, a döntő belpolitikai változásokkal párhuzamosan a stadion ügye is fordulatot vett. A két munkáspárt egyesülésével 1948. június 12-én megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, amely nyomban nagyszabású gazdasági és társadalmi reformprogramot hirdetett. Az MDP azonnal védőszárnyai alá vette a Népstadiont mint a béke, a monumentalitás és a társadalmi egyenlőség szimbólumát, és felépítését kiemelt beruházásként kezelte. Az ÉTI tervezői, Dávid Károly, Juhász Jenő és Kiss Ferenc elkészítették az első vázlatterveket, 70 ezer fő befogadóképességű stadiont képzeltek el a Kerepesi út–Dózsa György út–Thököly út közti területre. Az építkezés ünnepélyes megnyitására július 12-én, hétfőn délután öt órakor került sor. Az első kapavágást Tildy Zoltán köztársaság elnök végezte el.
Más kérdés, hogy a folyamatos módosítások során csak 1952-re alakult ki a stadion végleges látványterve a küzdőteret körülölelő, vasbeton borítású földsánc lelátóval és a nyugati oldalon magasra emelkedő, majd az északi és déli oldalon fokozatosan csökkenő magasságú vasbeton nagytribünnel.
Az építkezés idején rendszeres volt a konfliktus a beruházó, a tervezők és a kivitelezők között. Pedig probléma e nélkül is lett volna bőven, hisz ekkora vasbeton szerkezet korábban még nem épült az országban. Más nehézségek is hátráltatták a Népstadion építését: a vissza-visszatérő anyaghiány, a nyersanyagok változó minősége, a munkások nehezen kiszámítható vezénylése éppúgy gondokat okozott, mint az építkezés időnként valósággal kampányszerű felgyorsulása. Ráadásul az építkezés kellős közepén, 1951 áprilisában hirdette meg az MDP az ún. "építészeti fordulatot", ami lényegében kötelezővé tette Magyarországon a szocreál stílusjegyeinek alkalmazását. A szocreál kényszer és a korábbi építészeti gondolkodás különbözősége világlik ki akkor is, amikor a gazdagon kiképzett bejárati csarnokból az öltözőkhöz vezető lépcsőkhöz érünk - hirtelen egy jóval puritánabb, dísztelenebb világba csöppenve. Az épületre igencsak jellemzővé vált ez a kettősség. Ugyanakkor az összhatást tekintve a stadion arányainak szépségeivel, határozott vonalaival kiemelkedő alkotás a kor építészetében.
A kivitelezők főleg előregyártott elemekből dolgoztak, amelyeket a helyszínen állítottak elő. 45 ezer köbméter betont, 15 ezer lépcsőelemet helyeztek el - ez volt akkor az ország legnagyobb építkezése.
A Népstadion megnyitására (1953. augusztus 20.) nagy ünnepélyt rendeztek, díszfelvonulással, zászlós parádéval. Jelen volt Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke is, akit a sajtóteraszon helyeztek el, mivel „a nép nagy vezére”, Rákosi Mátyás nem volt hajlandó egy imperialista ország polgárával megosztani a díszpáholyt. 12 ezer tornász lépett fel, majd 2100 sportoló vonult körbe a futópályán, ezután az OTSB elnöke, Hegyi Gyula tartott nyitóbeszédet. A magyar zászlót a Himnusz hangjai mellett Csermák József olimpiai bajnok kalapácsvető vonta fel. Ekkor tízezer galambot eresztettek szabadon, majd a Norvégia–Magyarország atlétikai viadal második versenynapját rendezték meg. Ezután a Budapesti Honvéd–Szpartak Moszkva labdarúgó mérkőzésen a magyar csapat 3:2-re nyert. A tornabemutató záró képe egy vörös csillagból kiemelkedő gúla volt, amelynek tetején a Szabadság-szobor nőalakja magasodott ki. Ezután még egy 400 fős népi táncegyüttes lépett fel, végül, félig már szürkületben, két magyar női kézilabda-válogatott játszott nagypályás bemutatómérkőzést. A Népstadion első igazgatója szintén olimpiai bajnok kalapácsvető, Németh Imre lett.
Az átadási ünnepség után is folytatódtak még a munkák - a világítás például csak 1959-re készült el. A kijelző hatalmas órája a stadion jellegzetes "bútordarabjává" vált. Az első táblák 18x6 méteresek, az órák 5 méter átmérőjűek voltak, összesen 14 ezer izzó világította meg őket.
A következő évtizedekben több emlékezetes, nagy tömegeket vonzó esemény is itt zajlott le. 1954-ben itt volt a híres, 7:1-es angol-magyar labdarúgó meccs - az ország egyik leghíresebb futballmérkőzése. A legtöbb néző 1955-ben jelent meg: 104 ezren látták a magyar-osztrák mérkőzést. Később megszüntették az állóhelyeket, ezzel csökkent a befogadóképesség. 1961-ben Jurij Gagarin nézett itt meccset, majd Louis Armstrong énekelt 80 000 ember előtt. A 70-es, 80-as években a koncertek vonzottak tízezreket: 1986-ban a Queen érkezett a vasfüggönyön túlról, 1990-ben az István, a király előadását láthatta óriási tömeg. 1991-ben II. János Pál pápa találkozott a stadionban a hívekkel. 1996-ban jött Michael Jackson, majd 2001-ben az Illés, a Metro és az Omega adott közös koncertet.
Az 1990-es években egy részleges felújítás történt: megerősítették a felső lelátó szerkezetét, és lefedték a sajtópáholyt. 1998-ban az V.-VI. szektor rekonstrukciós munkái készültek el, Csizmár Gyula (Lakóterv) tervei szerint. 2002-ben a Népstadion új nevet kapott: az akkor 75 éves Puskás Ferencről nevezték el, aki az ötvenes években az Aranycsapat tagjaként vált világhírű futballistává. 2004-ben pedig az egész komplexum vált hivatalosan Olimpiai Központtá.
Az épület jelenleg nagyon rossz állapotban van. Különféle tervek születtek felújítására, bővítésére, illetve újjáépítésére, de egyelőre csak az életveszélyes felső karéjt erősítették meg. 2011. november 4-én a kormány elfogadta a stadion újjáépítésének koncepcióját, mely szerint 2016-ra 65-70 ezer férőhelyes új stadion épül. A legutóbbi információk alapján a Puskás Stadion megmarad, atlétikai pálya lesz belőle. Míg az új, 65 ezres nemzeti stadion a Papp László Budapest Sportaréna és a jelenlegi létesítmény között épül majd fel.
mfor.hu
Források:
Rubicon
Wikipédia
Fővárosi blog
HG.hu
