Valószínűleg ha a 70-es években emberrablók fogságába kerülök 17 napra, ahogy az történt a Magyarországon a következő hetekben debütáló Aldi tulajdonossal, Theo Albrechttel, akkor én sem keresném a rivaldafényt. Elgondolkoztató, hogy azóta eltelt 35 év, és a cég is épp oly magába zárkózó, mint a tulaj. Durván lerázzák az érdeklődő újságírót, ha az meg meri kérdezni, hogy mégis hol és mikor terveznek üzleteket nyitni. Annyi eszük persze nincs, hogy álcahálót húzzanak az áruházaik fölé; még ki is írják, hogy "Itt új áruház nyílik! Aldi".
Hogy mennyi értelme van az Aldi (vagy éppen az örök rivális Lidl titkolózásának), arra jó példa, hogy a napokban az index.hu megkérte olvasóit: ugyan írják már meg nekik, ha a környékükön épül diszkont-áruház. Az internetes közönség pedig leleplezte a nagy titkot, az Aldi által célba vett városokban élők még a várható nyitás dátumát is megadták.
Ha tehát tudja a helyi lakos, hogy a "faluszélén" Aldi lesz, és vélhetően tudja az egyébként szintén "néma", ősi rivális Lidl is (amely ugyanazokat az ingatlanokat próbálja megszerezni, mint az Aldi), akkor ki elől titkolóznak a cégek? Felmerül olyan kérdés is, hogy mit várhatnak akár a munkavállalók, akár a vásárlók az olyan vállalatoktól, melyek alkalmazottai otromba módon viselkednek az újságírókkal?
Persze lehet, hogy az Aldi és a Lidl illetékesei tisztában vannak az átlag magyar anyagi lehetőségeivel és az árérzékenységével. Az persze rólunk, magyarokról is sokat elmond, ha egy cég úgy áll hozzánk, hogy "nem foglalkozok velük, mert úgyis hozzánk jönnek vásárolni, hiszen olcsók vagyunk."
KB.
