Az uralkodó nélküli Magyar Királyság nemzeti jövedelme 1928/29-ben 10,6 milliárd pengőt tett ki. A hazai GDP a következő évben 9,2 milliárd volt, majd az össztermék 1934/35-re 6,7 milliárd pengőre apadt. A jelentős csökkenés mögött a gazdasági válság okozta megrázkódtatás állt.
Dagadó bevételek
A királyság ládáját töltögető pénzügyi tárca a koronát felváltó fizetőeszköz bevezetése után, majd a visszaesés évei alatt hatékonyan tekergette a prést: az egyenes adókból például az 1924/25-ös 110 helyett 1932/33-ban már 230 millió pengő folyt be.
Ugyanezeket a bázisesztendőket alapul véve az illetékek a kezdeti 85-ről 101 millió pengőre híztak, s hatékony eszköznek bizonyult a fogyasztást terhelő sáp is, amely 69 helyett idővel 79 millió pengővel dagasztotta az állam kasszáját.
A költségvetés további legjelentősebb bevételeit ebben az időben a forgalmi adók és a dohányjövedékek jelentették: ez az összeg 1928/29-ben az előbbinél 133,4 millió pengő volt, s a szint gyakorlatilag a második világháború kitöréséig százmillió pengő körül hullámzott. A bagót terhelő adók ugyancsak szépen fialtak az államkasszának: 1935/36-ban 107, egy esztendő múlva pedig már 113,8 millió pengő volt az ország innen származó haszna.
Költségvetések a harmincas évekből
Sokatmondó lehet, ha áttekintjük a világháború előtti költségvetéseket. Az 1936/37. évre szóló előirányzat szerint az állami közigazgatás összes kiadása 788, míg bevétele 771,6 millió pengő volt. Az állami üzemeknek erre az esztendőre 423 milliós kiadást és 364 milliós bevételt kalkuláltak.
Azaz összességében 1,211 milliárdos kiadással 1,136 milliárd pengős bevétel állt szemben - s nem mellékesen 75,7 millió pengő hiány. Ám mindez csak elmélet maradt, ugyanis a zárszámadásnál kiderült, valójában 34,4 millió pengő aktívum keletkezett.
Érdemes egy korábbi cikkünkből visszaidézni: ekkortájt Dreher Jenő földbirtokos és gyáros kereste a legtöbbet, kereken 399 ezer pengőt, s a legjelentősebb vagyonnal, 15,3 millió felett pedig Károlyi László gróf rendelkezett. Őt követte Festetics László gróf 13,5, majd Habsburg József királyi herceg 10,5 milliós vagyonnal.
Az 1937/38-as év büdzséje 1,267 milliárdos kiadással és 1,199 milliárdos bevétellel számolt. A 68 milliós deficitből 51,526 millió pengő az állami üzemekre esett. A „passzívumtermelők” képzeletbeli dobogójának első helyezettje a Magyar Királyi Államvasutak volt 50,713 millióval. Másodikként az Állami Vas-, Acél- és Gépgyár szerepelt 7,623 millióval, s elvitt még félmilliót a selyemtermesztés támogatása is.
A szaldó 58,749 millió lett, ám ezt csökkentették az állami kőszénbányák, a posta, a mező- és erdőgazdasági birtokok, valamint a postatakarékból származó bevétel, amely összesen 7,223 milliót tett ki.
A fennmaradó 51,5 milliós hiány mérlegelésénél azonban figyelembe kell venni, hogy az állami üzemek kiadásaiból 21,6 millió esett vagyonszaporulatot eredményező beruházásokra. Emellett arról sem szabad elfelejtkezni, hogy a MÁV 23, míg a Postatakarék 3,2 millió pengő kedvezményt nyújtott a mezőgazdaság és az ipar szereplőinek.
Tisztviselők, árvák, nyugdíjasok
A mából visszanézve némi elmélkedésre adhat alapot a tényleges szolgálatban álló tisztviselők és egyéb alkalmazottak létszáma, illetve a rájuk költött összegek aránya. Például 1936/37 fordulóján az állami közigazgatásnál és az üzemeknél 31.239, egy év múlva pedig 33.692 ember dolgozott. Ugyanebben az időszakban a nyugdíjasok, az özvegyek és az árvák száma 132.146-ról 134.690-re nőtt.
A személyi járandóságokra 1936/37-ben összesen 409, egy év múlva 412,7 millió jutott, míg a nyugellátások 238 és 244 millió pengőt vittek el az államkasszából. Ezek szaldója 647,9 és 657,1 milliót tett ki. Azaz ha jobban megnézzük a hasonló évek költségvetését, látható: az összes kiadások mintegy fele „személyi” célokra ment el.
Nem mellékesen érdemes közbeszúrni: az önkormányzatok ezekben az években 46,8 és 47,4 millió pengő hozzájárulást kaptak.
Túl nagyot álmodott a Chrysler
S a sok szám után végül álljon itt egy kis érdekesség: az 1936/37. évi költségvetésről szóló zárszámadáshoz csatolt magyarázatban kiemelten emlékeznek meg a Budapest-Bécs közé szánt autópályáról. A „strada” felépítésére különböző külföldi tőkéscsoportok tettek ajánlatot.
Ezek közül a legkomolyabb az amerikai Chrysler-konszern javaslata volt, amely arra irányult, hogy a cég Magyarországon új útépítő vállalatot létesít, s az építkezést az importált autók eladási árából befolyó tőkéből finanszírozná. Az erre irányuló tárgyalások azonban megrekedtek, mert a cég belátta, hazánkban nincs akkora kereslet új kocsik iránt, mint azt eredetileg feltételezte...
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
