Cikkünk legújabb részét rögvest egy olyan elemmel indítjuk, amely szinte az összes magyar állampolgárt mélyen érinti: a nyugdíjjal. Tesszük mindezt azért, hogy látható legyen, e téren régen sem volt fenékig tejfel az élet.
Egy, a harmincas évek közepén készült kimutatás szerint ha egy tizennyolc éves korában munkába álló férfi öt éven át heti harminc, öt évig heti negyven, húsz esztendőn át heti ötven, majd idősen, a nyugdíj idejéig, azaz 65 éves koráig heti 38 pengőt keresett, akkor összesen 4049 pengőt fizetett be az önkéntes nyugdíjkasszába.
A nem túl jelentős összeg - emlékezzünk, egy kisebb fővárosi bérház évi tiszta jövedelme volt három-hatezer pengő - nyomán heti huszonegy pengő ellátásra volt jogosult. Ez az összeg az akkori viszonyok között - feltételezve, hogy a dolgozó valami kis vagyonkát is gyűjtött élete folyamán - éppen elegendő volt a megélhetéshez. Ugyanakkor nem szabad elfelejtkezni arról, hogy a magyar viszonyok akkor sem voltak túl rózsásak, azaz igen kevesen érték meg hatvanötödik életévüket.
Mint az egykori adóívekből és kimutatásokból kiderül, a Horthy-korban éppúgy a kis- és középvállalkozók voltak a legnehezebb helyzetben, mint manapság. Például az 1912-ben felszabadult, két segédet és esztendőnként öt tanulót alkalmazó kisterenyei Lőwy Jenő sütőmesternek 1930 és 1935 között éves bevétele hét-kilencezer, míg adózás utáni jövedelme három-négyezer, azaz heti hatvan-nyolcvan pengő körül mozgott. Nem elhanyagolható szempont: Lőwy saját házában és üzemében dolgozott, azaz munkáját nem terhelte bérleti díj.
A hasonló foglalkozást űző, három segéddel és évente egy tanulóval működő fővárosi Kraft-féle pékség adózás előtti jövedelme 1933 és 1937 között tizenkét-tizennégyezer pengőre rúgott. Ez az összeg heti száz-százhetven pengő tiszta hasznot hozott a férfinak - azért csak ennyit, mert Kraft Péter Lőwyvel ellentétben 1938-ig bérelt üzemben sütötte kenyerét és egyéb finomságait.
A békési Dán Sándor cipészmester 1933-ban négy segédet foglalkoztatott műhelyében, ahol rendelésre csizmát, cipőt és papucsot varrtak. A jó nevű mester ebben az esztendőben mintegy kilencezer pengőt gyűjtött, amelyből a Magyar Királyi Adóhivatal "jóvoltából" alig négyezer maradt.
Hasonló bevételre tettek szert a nyírségi Alagi Béla és a kisalföldi Szász Károly kisbirtokosok. A saját és családjuk erejéből élő, klasszikus földműves foglalkozást űző férfiak akár rétegük reprezentánsainak is felfoghatók - annak ellenére, hogy kétségtelenül igaz, a magyar társadalom mintegy kettő-négy százalékát kitevő "zsírosparaszti" közeg több tagja ennél egy nagyságrenddel többet keresett.
Szabó István zagyvaszántói borbély adózás utáni éves jövedelme 1934-ben nem érte el a háromezer-ötszáz pengőt, s hasonló cipőben járt Kövér Lajos nagyrábéi kerékgyártó, Töröcsik Ferenc jászkarajenői bodnár és ifj. Móritz Imre kiskundorozsmai kocsifényező is. A négy férfi számára a fellendülést 1937 hozta meg, amikor szorgos munkájuk nyomán tiszta "pénzük" végre átlépte a bűvös ötezer pengős határt.
Munkások, parasztok, nincstelenek
Érdemes közbevetni: a harmincas évek derekán egy fővárosi munkás éves bevétele kettő-négyezer, míg egy vidékié ezerötszáz-kétezerötszáz pengő körül mozgott. Egy érettségizett budapesti művezető egy hétre hetven-százötven, egy nagyipari településen élő hetven-kilencven pengőt kapott.
E téren tehát nem sok változott: a kisvárosi cégek alkalmazottai akkor is éppúgy hátrányt szenvedtek, mint manapság. Nagyanyáink és nagyapáink adóalanyi helyzetén az sem sokat segített, hogy Budapesttől távolodva egyre olcsóbb lett az élet - ennek mértéke ugyanis nem volt annyira jelentős, mint ahogy azt ma sokan idealizálva hiszik.
A képzeletbeli lista következő lépcsőfokán a "közép- és kisparasztok" álltak, évi egy-kétezer pengős tiszta jövedelemmel. Nem szabad elfelejteni, ezeknek az embereknek a többsége a maga házában élt, és saját, öt-tizenöt hektáros földjén termelte meg a betevőt.
Őket követték az egy-öt hold alatti gazdák, elenyésző, ötszáz-ezer pengős vagyonnal. Az ebbe a rétegbe tartozók döntően alkalmi, idény jellegű munkákból éltek, s igen rövid idő alatt, három-négy hónap alatt kellett megkeresni az egész évre való betevőt.
S végül legalul állt - eltérő becslések szerint - másfél-kétmillió nincstelen, akiknek szinte szó szerint semmijük nem volt...
Lázin Miklós AndrásMenedzsment Fórum
