A hazai biztosítás helyzete a harmincas évek második felében lassú, de fokozatos fejlődést mutatott. Az országban működő társaságok egyaránt a vagyoni "kötések" befolyó díjbevételek bővüléséről és az életbiztosítási szegmens állandóságáról számoltak be. Üröm volt az örömben, hogy a hossz nem tartott lépést a mezőgazdasági és ipari konjunktúrával - attól mintegy tíz-huszonöt százalékkal elmaradt.
Tűz és vidéke
A tűzbiztosítási díjbevétel 1935-ben érte el a mélypontot, és hat év után az 1936-os esztendő volt az első, amely némi emelkedést hozott e téren. Mindezt jól igazolják a hajdani statisztikák: e forrásból 1930-ban 28,9, míg 1935-ben már csak 21,7 millió pengő folyt be az intézetek kasszájába. A fordulót hozó év 22,58 milliós bevételével egy hosszú bessz tört meg.
Nem árt közbevetni: a tűzbiztosítás hazánkban nagyon visszamaradott volt: míg Németországban az összes épület, addig nálunk csak a házak fele élvezett ilyen szempontból védelmet. A visszás helyzetet látva az állam közbelépett, s kötelezte a helyhatóságokat, hogy évente egy alkalommal a lakosság figyelmét hívja föl a tűzbiztosítás előnyeire.
Eleink természetesen nem csak a lángoktól, hanem a hívatlan és enyveskezű látogatóktól is igyekeztek megóvni maguk és otthonuk. Sőt, úgy tűnik, ez utóbbiaktól jobban féltek, mint a mindent elemésztő vörös kakastól. Bizonyítja mindezt, hogy betörés elleni biztosításra még a gazdasági világválság alatt is egyre több pénzt szántak: 1930-ban 2,5, 1931-ben 2,6, 1935-ban 2,7, míg 1936-ban már 2,9 millió pengőt tettek le az asztalra e célra a polgárok. A kortársak a cégek számára üdvös jelenség magyarázatát az alkalmi bűnözők számának emelkedésében és a bizonytalan közgazdasági viszonyokban lelték meg.
A társaságok szemszögéből megnyugtatónak tetsző képet ugyanakkor kissé árnyalja, hogy az említett esztendők alatt folyamatosan dagadt a kárarány. A megsárgult iratokból kiderül, az igazgatóságoknak az volt a legnagyobb bánata, hogy bár a rendőrség az esetek többségében kézre kerítette a tettest, de az eltulajdonított értékeket már nem lelte meg. Ezért többször is javasolták a bűnvádi perrendtartást oly módon történő reformját, hogy a biztosítótársaságoknak szélesebb körű jogokat adjanak az előzetes- és a vád alá helyezési eljárás, valamint a főtárgyalás alatt. Az elképzelést végül a belügyminiszter söpörte le az asztalról, mondván, képtelen helyzetet teremtene, ha egy nyereségorientált vállalat játszana szerepet az állami büntetőfeladatok ellátásában.
Akkor nem volt kötelező
Szépen hozott a vállalatok konyhájára a baleset-, szavatossági- és autóbiztosítás is. Igaz, az 1930-as év rekordnak számító 9,2 millió pengős díjbevételét még 1936-ra sem sikerült elérni, ám a nagy 33-as zuhanás után – ekkor nyolcról 5,6 millió pengőre esett e mutató – ismét jó világ köszöntött be. Így például 1935-ben 6,6, 1936-ban pedig már 6,85 millió pengő csörgött a kasszákban.
Eleink egyébként a harmincas évek második felében szembesültek először a kötelező fogalmával: a Magyar Királyi Igazságügyi Minisztérium 1937-ban döntött úgy, hogy honosítja a külföldön már több helyen bevált rendszert.
A gazdák számára akkortájt a jégkár volt a legjelentősebb mumus: 1935-ben 153,3 millió pengő értéket 3,4 millió pengőért biztosítottak, míg két év múlva már 172,8 és 3,8 millió pengő volt e két mutató. Figyelemre méltó, hogy a kárarányt az említett esztendőkben 98 százalékról 46-ra sikerült leszorítani. A jelentős apadás hátterében az úgynevezett "hat százalékos franchise" bevezetése volt, amely a jelentéktelen, vagy ahogy akkor hívták bagatell-károk kikapcsolását jelentette.
A kisebb ágazatok közül apró, de biztos fejlődést mutatott az üvegbiztosítás, amely az 1934-es év 900 ezres bevételéről 1935-re 913, majd 1936-ra 945 ezer pengőre tornázta föl magát.
S zárásként lássuk az életbiztosítási részleg teljesítményét: itt a díjbevétel 1930-ban 41,7, 1931-ben 41,9, 1932-ben 35,6, 1933-ban 30, 1934-ben 27,7, 1935-ben 30,2 és 1936-ban 30,4 millió pengő volt. Az eltelt idő alatt sajnos jelentősen apadt a tőkeállomány is: míg 1931 végén e mutató 802, addig 1936 decemberében már csak 651 millió pengő volt. A hajdani szakemberek úgy vélték, a belső tőkeképzés népszerűsítésére az államnak nagyobb figyelmet kellene fordítania. Tegyük rögvest hozzá, e jó tanácsot ma is bátran el lehetne sütni...
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
