Az állástalan diplomások munkalehetőséghez juttatása a harmincas évek egyik legégetőbb kérdése volt. A jövőre gondolva Darányi Kálmán miniszterelnök 1936-ban oktatási reformot hajtott végre: e szerint a gimnáziumokban és az egyetemeken a korábbinál sokkal szigorúbb tehetségi szelekciót kellett alkalmazni, hogy a „magyar népi tehetségek” érvényesülését előmozdítsák. A siker érdekében a kabinet 250 ezer pengő hitelt bocsátott a kultuszminiszter rendelkezésére ösztöndíjak céljára.
Egy fontos segélyforrás
Az 1937/38-as tanévben mintegy 250 középiskolai és 300 egyetemi hallgató részesült 200 és 400 pengő közötti ösztöndíjban. Ezen felül száz fizetés nélküli egyetemi és klinikai gyakornok kapott egy évre hatszáz pengős támogatást. A szegény sorsú egyetemisták ruhasegély-akciójára ötvenezer pengős hitelt kapott a kultuszminiszter.
Fontos esemény volt, hogy 1937-ben elkezdte munkáját az 1936-ban felállított Nemzeti Önállósítási Alap. Az évi kétmilliós állami dotációval bíró szervezet célja az volt, hogy a munkanélküli diplomás ifjúságot önálló gazdasági pályákra terelje, és ehhez megadja az anyagi „alátámasztást”.
Az ötlet a nagyiparosok és a magánosok között is jó visszhangra lelt, s így számos magán- és vállalati adomány is gazdagította a testület kasszáját. Az alap felhasználására és irányítására a miniszterelnök Nemzeti Önállósítási Tanácsot nevezett ki. A testületet Keresztes-Fischer Ferenc vezette, s tagja volt többek mellett Eckhardt Tibor politikus, Haggenmacher Henrik, a róla elnevezett sörgyárak tulajdonosa, Illés József, a műegyetem tanára és Nagykovácsi Milenkó, az évi közel egymillió pengőt kereső vállalkozó. A tanács működésével kapcsolatos ügyviteli teendőket miniszteri biztos látta el, annak vagyonát a Pénzintézeti Központ kezelte.
Kik kaphattak belőle?
Juttatásért bármelyik, közép- és főiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkező, negyvenedik életévét még be nem töltött, feddhetetlen életű magyar állampolgár jelentkezhetett. A korhatár nem vonatkozott a hadirokkantakra, a világháborús tűzharcosokra és a vitézekre.
A folyósított kölcsön törlesztési határidejét minden kérelmezőnél a körülményekhez képest állapították meg - ám tíz esztendőnél hosszabb futamidőt nem engedtek senkinek. A kamat legfeljebb két százalék volt, ám kellő indokolás esetén ettől is eltekintettek. A forrás rendeltetésszerű használatát a tanács ellenőrizte, s ha visszásságot tapasztalt, a pénzt azonnal és egy összegben kellett visszafizetni.
A tanácshoz 1937 végéig 1.153 kérvény érkezett, a remélt kölcsönök összege pedig 6,9 millió pengőt tett ki. A bírálóbizottság 970 tervet tartott elfogadhatónak, amelyek együttes értéke 6,2 millió pengő volt. A jóváhagyott mennyiségből 373 főiskolát, 597 pedig középiskolát végzett ember volt. A budapestiek 174, a vidékiek 796 fővel képviselték magukat. A főiskolát végzett pályázók közül ügyvédnek 64, orvosnak 89, gyógyszerésznek 18, mérnöknek 11, gazdálkodónak 94, kereskedőnek 35, iparosnak 55, egyéb szakmára pedig hét ember készült. A tanács év végéig 138 tervre adta áldását, összesen 400 ezer pengő értékben - azaz 2.898,55 pengő jutott egy-egy jelentkezőre.
A győztesek közül tizennyolc fővárosi - hét ügyvéd, egy mérnök, négy kereskedő és hat iparos -, a többi pedig vidéki volt. Az alap vezetése arra törekedett, hogy az orvosokat lehetőség szerint apróbb falvakba helyezze el. Keresztes-Fischer Ferenc felkérésére több iparmágnás, főrang és nagyvállalkozó két éven át havi száz-száz pengő segélyben részesítette a vidéken munkát vállaló doktorokat.
Buta gondolatok
A diplomás értelmiségi munkanélküliek problémájának megoldására sokan javasolták, tegyék szigorúbbá a felvételiket és drágábbá az oktatást, s így kevesebb embert bocsátanak majd ki az egyetemek és a főiskolák. A dolog odáig ment, hogy bizonyos körök még az oktatási és a kultuszminisztert is megpróbálták javaslatuk mellé állítani - ám végül szerencsére győzött a józan ész. Ugyanakkor figyelemreméltó, hogy az ostoba ötlet ellen komoly indokokat kellett felhozni, s nem volt elég egyszerűen nemet mondani rá.
A színvonal megtartásának egyik fő érve egyébként az volt, hogy összehasonlították az utódállamok és a magyarországi felsőoktatás helyzetét. A statisztikákból kiderült, a bukaresti egyetemen a háború előtt 74, 1937-ben pedig már 148 tanszék volt. Belgrádban 1913-ban 39, 1936-ban már 142 állt, míg Prágában pedig 102-ről 186-ra nőtt a tanszékek száma.
Ezzel szemben a Budapesti Műszaki Egyetem elődje hat tanszéket vesztett, s míg Magyarország összes egyetemein a háború óta 54 új katedrát állítottak fel, addig a kisantant államaiban 1.014-et.
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
