A harmincas évek közepén alapított Magyar Racionalizálási Bizottság (MRB) elnöke Chorin Ferenc titkos tanácsos, ügyvezető igazgatója pedig Kelemen Móric gépészmérnök volt.
A szervezet munkássága döntően arra terjedt ki, hogy a hazai iparvállalatok számára állandó tanáccsal, felvilágosítással és útmutatással álljon rendelkezésre. Emellett kapcsolatot tartott a külföldi társszervekkel, s számos előadást szervezett a modern, s ezáltal olcsóbb működés tárgykörében.
Ésszel kell(ene) élni
Az MRB különösen nagy hangsúlyt fektetett az anyaggazdálkodás ésszerűsítésére, valamint az üzemi tapasztalatok szervezett cseréjére. Egyik legnagyobb eredménye az ipari termelésben „megbúvó” veszteségforrások kutatása és azok kiküszöbölése volt. Fontos közbevetni: hazánkban ekkor foglalkoztak először kormányszinten a hulladékok újrahasznosításával.
A mintát amúgy Olaszországtól vették, ahol az Abesszin-háború idején a katonai parancsnokság alatt működő zsákmánygyűjtő alakulat mellé szerveztek kimondottan roncsgyűjtő csapatot. Ugyancsak külföldi, döntően német alapokon honosították meg az iskolai hulladékgyűjtést - igaz, ez első nekifutásra nem úgy működött, mint ahogy várták, de később egész jól belejöttek.
Az MRB igen behatóan foglalkozott az egyes háztartások gazdálkodásának ésszerűsítésével. E célból 1937-ben tizennégy előadást tartottak e tárgyban. A meghívott szakemberek döntően a családi büdzsé készítéséről, a gazdaságos fűtésről, a hőszigetelés célszerűségéről, az egészséges étkezésről, a mozgás, valamint a rendszeres mosás és takarítás hasznáról beszéltek.
Minderre azért volt szükség, mert a Pénzügyminisztériumban kiszámolták: Magyarországon a meglévő 2,2 millió háztartásban költik el a nemzeti jövedelem nyolcvan százalékát, s ha itt csak öt százalékos megtakarítást lehetne elérni, már az is mintegy ötvenmillió pengővel dagasztaná az államháztartás bevételeit.
Ezt úgy tervezték elérni, hogy a megspórolt pénzt szolgáltatásokra költi vagy bankba viszi a lakosság, s az ezeket terhelő adóból nő az államkasszába befolyó pénz. Az akció a korabeli felmérések szerint egyébként sikeres volt - ám mielőtt igazán kifejlődhetett volna, jött a háború, s az elért eredmények semmivé lettek.
A bizottság ugyancsak sokat tett az egységes ipari termelés elterjesztéséért. E téren a Magyar Szabványügyi Intézet döntően német példákra hagyatkozott - így sokszor ”erőből” kényszerítették a cégeket a szabványok átvételére. Egy korabeli felmérés szerint egyébként a vállalatok a kezdeti berzenkedés után maguktól is belátták ennek a hasznát.
Mire mentek vele?
S most lássunk néhány példát, milyen eredményeket értek el az üzemek az ésszerűsítéssel. Igaz, a számunkra fellelhető hajdani statisztikák nem nevesítik a társaságokat, pusztán tevékenységi körüket és az elért hasznot adják meg - de kis gondolkodással jó eséllyel beazonosíthatóak. (Zárójelben az általunk helyesnek vélt megoldást jelezzük.)
Egy nagy győri gépgyártó üzem (a Rába elődje) három-, egy újpesti lámpa- és elektroncsőgyár (Tungsram) másfél-, egy nagy alföldi nyomda (Gyoma) fél-, egy budapesti sörüzem (Haggenmacher?, Dreher?) egy-, míg egy budai textilüzem (Goldberger) ugyancsak egymillió pengő megtakarítást tudott felmutatni 1937/38-ban. Említhető még egy fővárosi cukrászda 0,3 és egy városligeti vendéglő (Gundel) 0,2 millió pengővel. Utóbbi helyen úgy értek el sikert, hogy az adagokat hozzáigazították az általános „viszonyokhoz” - magyarán mindegyikből lecsippentettek egy keveset.
Zárásként pedig álljon itt egy 1937-ben nagy port felvert vizsgálat - amely valahol szintúgy a hatékonyságot szolgálta, mint az MRB működése. Ebben az évben Fellner Frigyes egyetemi nyilvános rendes tanár közölt egy cikket, amelyben az adóteher megoszlásokat vette górcső alá. A szerző az 1932-es esztendő statisztikáit vette alapul, amikor 938 millió pengő volt a közterhek összege.
A kutatás szerint e sáp 30,35 százalékát a bányászat és az ipar, 24,14 százalékát a mezőgazdaság, 18,39 százalékát a tőkések és a háztulajdonosok, 15,82 százalékát a kereskedők, 5,67 százalékát a közalkalmazottak, 3,16 százalékát a szabadfoglalkozásúak, 2,47 százalékát pedig a magánalkalmazottak fizették be.
Fellner Frigyes számításai szerint az alapul vett év tiszta magánjövedelmeinek összege 4,9 milliárd pengő volt, amelynek a 938 milliós közteher csak 19,05 százaléka. A szerző úgy vélte, ez nagyon alacsony szint, ám azt is leszögezte, nem a már amúgy is agyonnyomorított kispénzű rétegeket, hanem a gazdagokat kellene jobban bevonni a közteherviselésbe. Az már más lapra tartozik, hogy javaslatát nem vették figyelembe...
(Folytatjuk)
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
