Feltehetően az összes II. Erzsébet királynőről írt nekrológban szerepel valamilyen formában, hogy az ő uralkodása alatt bomlott fel a Brit Birodalom. Ám ezt általában inkább csak mint a királynő életének mintegy tőle független háttereként szokták felvázolni, hiszen – mint tudjuk – II. Erzsébetnek nem volt hivatalos beleszólása a politikai döntéshozatalba. Ő pedig uralkodása alatt külön is figyelt arra, hogy a napi politikai ügyeket, vagy a megosztó kérdéseket ne kommentálja, így valóban pártok és politikusok, vitás ügyek feletti, pártatlan figuraként képviselte a monarchiát és az államot. Élete második felében egyre inkább egyszemélyes szimbóluma lett Nagy-Britanniának, méghozzá egy olyan szimbólum, amelyhez főként csak azok a „britség” és „angolság” pozitív asszociációi tapadtak: a mindig megőrzött méltóság és nyugalom, a kifogástalan jóízlés, kötelességtudat és hasonlók.
A Brit Birodalom felbomlásáról a magyar közoktatásban legfeljebb egy gyorstalpaló összefoglaló keretében emlékeznek meg – ha egyáltalán eljutnak odáig a tananyagban az általános iskolai vagy középiskolai tanárok –, és utólag visszagondolva hajlamosak is vagyunk egyfajta történelmi szükségszerűségként gondolni rá. A gyarmatbirodalmak kora a második világháború után leáldozott, a két meggyengült nagy európai gyarmattartó: Franciaország és Nagy-Britannia némi ellenállással ugyan, de felismerte az idők szavát, és néhány jelentéktelen maradványon kívül elengedte gyarmatait, amelyek így független országokként alakíthatták tovább saját sorsukat. Tény, az egykor 57 gyarmattal, domíniummal, tengeren túli területtel és protektorátussal rendelkező, a világ népességének ötödét és a világ szárazföldjeinek negyedét az uralma alatt tudó Brit Birodalom emlékét mára az Egyesült Királyságon kívül 14 brit kézben maradt apró sziget és szigetcsoport őrzi csak szerte a világon.
Dicstelen és kegyetlen végjáték
Csakhogy a birodalmak felbomlása sosem megy felfordulás és vérontás nélkül, és ez így volt minden idők legnagyobb kiterjedésű birodalma, a brit világbirodalom esetében is. Még II. Erzsébet trónra lépése előtt szakadt el az angol koronától és a birodalomtól India, amely rögtön több részre is szakadt, és véres háborúba süllyedt, de az afrikai és ázsiai brit gyarmatok függetlenedése nagyrészt már az ő uralkodása alatt ment végbe.
És egyáltalán nem vértelenül. Kenyában, ahol Erzsébet apja halálhírét megkapta 1952 februárjában, már abban az évben kitört a Mau Mau lázadás a brit uralom ellen. A nyolc évig dúló véres küzdelemben a hivatalos adatok szerint is 12 ezren haltak meg, de a brit gyarmati hatóságok sokszor ennyi helyi lakost zártak büntetőtáborokba, ahol szisztematikus kegyetlenséggel bántak velük. Az ország végül 1963-ban lett független. Malájföldön még az 1940-es évek végén kezdték meg a brit gyarmati hatóságok a „kommunista gerillák” elleni kíméletlen hadjáratot, amelynek szintén több tízezer áldozata volt, és az itt bevetett kegyetlen taktikák szolgáltak mintául az amerikaiak számára is, amikor Vietnamban igyekeztek megtörni a Vietkong ellenállását.
Véres atrocitásokra került sor Cipruson, Jemenben, több más afrikai országban is, a brit gyarmati hatóságok rengeteg helyen válaszoltak erőszakkal, méghozzá sokszor a fegyvertelen civil lakosság elleni, válogatás nélküli erőszakkal a kibontakozó függetlenségi mozgalmakra. Eközben a már korábban „elengedett” Dél-Afrika királynője 1952 és 1961 között II. Erzsébet volt, miközben az országban a kegyetlen faji elnyomásra épülő apartheid rendszer élte fénykorát. Észak-Írországban az 1960-as évek végétől 1998-ig folyt véres konfliktus a katolikusok és a brit hatóságok által támogatott protestánsok között, több ezer halottat és megszámlálhatatlan, az erőszaktól tönkretett életet hagyva maga után.
Félrenéző koronás fej
Természetesen a királynő soha nem adott parancsokat atrocitások elkövetésére, és az is kérdéses, hogy mennyit tudott ezekről. Mint 2012-ben kiderült, rengeteg, például a Mau Mau lázadás véres leveréséről, vagy éppen a Malájföldön zajló eseményekről készült iratot semmisítettek meg a brit gyarmati hatóságok szisztematikus munkával, hogy azok „ne hozhassák kínos helyzetbe Őfelsége kormányát”. Egy részüket csak elszállították, majd szigorúan titkosítva elzárták a világ szeme elől – ezekből lehet most következtetni arra, milyen borzalmakra derülhetett volna fény a többiből.
Kérdés tehát, hogy mennyit tudott a királynő az „Őfelsége kormánya” által, az ő arcképével ellátott bankjegyeken vett fegyverekkel elkövetett borzalmakról, azért az biztos, hogy többet, mint egy egyszerű földi halandó, és biztosan tudhatott volna még többet is. A királynő uralkodása alatt általában hetente találkozott az aktuális brit miniszterelnökkel. E nemhivatalos találkozókról jegyzőkönyvek nem születtek, de nehéz elképzelni, hogy ha a tea és az aprósütemény mellett feltett volna néhány kényelmetlen kérdést az uralkodó a kormányfőknek, azok letagadhattak volna mindent. Ha mégis, a királynő nyilvánosan is kiállhatott volna a nevében elkövetett kegyetlenségek kivizsgálása és beszüntetése mellett – de nem tette. Az is elképzelhető, hogy az 1950-es és 1960-as években még mindig elég fiatal királynőt meggyőzték a tapasztalt politikusok arról, hogy ami történik, az politikai szükségszerűség, és ha hirtelen csak úgy odadobnák a szabadságot alattvalói közé, az csak még borzalmasabb káoszhoz vezetne. És ez talán így is van, a birodalom felbomlása kétségkívül lehetett volna még sokkal véresebb is.
A királynő az 1980-as években nyomást gyakorolt Margaret Thatcher kormányfőre, hogy kormánya csatlakozzon a dél-afrikai apartheid rezsimre kivetett szankciókhoz, ami aztán meg is történt. Ezt most is felemlegetik a nekrológok, de azt a kérdést kevesen teszik fel, hogy tett-e hasonló lépéseket II. Erzsébet korábban, a birodalom véres széthullásának idején, és ha nem, miért nem.
Elmaradt bocsánatkérés
Az uralkodó ráadásul sem az uralkodása idején, sem a Brit Birodalom terjeszkedése és fenntartása alatt elkövetett atrocitásokért nem kért soha formálisan bocsánatot attól a sok százmillió embertől, akiknek az életét máig is nagyban befolyásolja, hogy felmenőik akár generációkon keresztül éltek brit uralom alatt. Sokuk pedig még mindig a Nemzetközösséghez tartozó 53 ország valamelyikében él, és sokuknak egészen szeptember 8-áig II. Erzsébet volt a királynője (halálakor az Egyesült Királyságon kívül 14 ország uralkodója volt, valamint a Nemzetközösség feje titulust is viselte).
2011-ben, írországi látogatásán a királynő egy fogadáson így fogalmazott:
„Mindazok felé, akik hányatott múltunk következményeként szenvedtek, gondolataimat és együttérzésemet küldöm. Utólagos történelmi bölcsességünkkel mind láthatunk olyasmiket, amelyekről azt kívánjuk, bárcsak máshogy cselekedtük volna meg ezeket, vagy meg se cselekedtük volna ezeket.”
Miután ráadásul beszédét egy ír nyelvű megszólítással kezdte, e szavak nagyot szóltak Dublinban és a világban is, de ha figyelmesen olvassuk őket, a bocsánatkérés azért nem szerepel bennük – ahogy máskor sem. Erzsébet biztosan sajnált sok mindent, amit a brit uralkodók, illetve a nevükben kormányzó politikusok tettek az évszázadok során, és abból is sok mindent, amit személyesen az ő uralkodása alatt „Őfelsége kormánya” tett, ám királynőként mégis úgy döntött, nem mondja ki a bocsánatkérés szavait. És most már nem is fogja.
A dél-afrikai Gazdasági Szabadságharcosok Párt a királynő halálára kiadott sajtóközleménye úgy fogalmaz, hogy ők nem gyászolják II. Erzsébetet,
„mert számunkra az ő halála emlékeztető országunk és Afrika történetének egy nagyon tragikus időszakára”. Majd azt is felemlegeti, hogy a királynő hosszú uralkodása alatt „soha egyszer sem ismerte el azokat az atrocitásokat, amelyeket az ő családja követett el a brit uralom alá vetett őslakosok ellen világszerte”.
Persze ettől még természetesen a világ nagyobbik része igenis gyászolja II. Erzsébetet, és ez így is van rendjén. Talán azért szerencsésebb lenne, ha ezek az érzések inkább Elizabeth Alexandra Mary, a kétségkívül számos kiváló tulajdonsággal rendelkező ember, mintsem II. Erzsébet, egy ellentmondásos megítélésű birodalom utolsó uralkodója felé irányulnának.
