<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=1446330315732208&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
8p

Ez a cikk Privátbankár.hu / Mfor.hu archív prémium tartalma, amelyet a publikálástól számított egy hónap után ingyenesen elolvashat.
Amennyiben első kézből szeretne ehhez hasonló egyedi, máshol nem olvasható, minőségi tartalomhoz hozzáférni, akár hirdetések nélkül, válasszon előfizetői csomagjaink közül!

A rendszeresen publikált adatok mellett van egy olyan elem is, amely súlyos terhet jelent az államadósság szempontjából, ám a statisztikákban mégsem szerepel. Bod Péter Ákos írása a hazai adósság folyamatairól.

Spoiler: nem azt sugallják az alábbiak, hogy a hivatalosan kimutatott magyar államadóssági számot kozmetikáznák, noha kívülről mást nem is tehet az ember, mint elfogadja a közölt adósságadatot. Az adósság viszont valóban nagy, és a kibontakozott folyamatok miatt további adósságnövekedés fenyeget minket, amint arról még szó lesz. Amivel viszont kevesen számolnak: a kimutatott, lekönyvelt, statisztikába beírt ún. explicit adósság mellett létezik az államnak olyan tartozása, amelyet nem publikál a Pénzügyminisztérium, nem tesz közzé az Államadósság Kezelő Központ, és mégis van.

Ez az ún. implicit államadósság. Ennek legnagyobb tétele a társadalombiztosítási elvű nyugdíj:

a mostani nyugdíjalapba járulékot befizető aktív korú polgár abban a tudatban teljesíti befizetési kötelezettségét, hogy amikor odajut, maga is kap majd nyugdíjat – már ha egyáltalán megéri azt a kort. Hogy az állam mennyivel tartozik neki, az már nincs kőbe vésve, csak a mostani szabályokat és ígéreteket ismerjük. Ezért is ’implicit’ ez a tartozás. De nagyon is létezik, demográfiai okok is hozzájárultak a növekedéséhez, de az Orbán-kormány 2011-es emlékezetes döntése is. 2011-ben a kormányzat a 3 millió tagot számláló kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszert lényegében felszámolta, de legalábbis töredékére zsugorította; ennek során 3000 milliárd forint vagyont vett magához, és annak fejében az állami nyugdíjrendszerbe átterelt tagoknak teljes állami nyugdíjat ígért. Meg mást is: személyes számlát, hogy lehessen kalkulálni a várható nyugdíjjal; ebből máig sem lett semmi. A lényeg azonban az, hogy a mindenkori állami költségvetésnek van itt egy olyan nagy tétele, amely minden egyes évben fel fog merülni, és az is elég jól előrelátható, hogy egy csökkenő lélekszámú és előnytelen kormegoszlású társadalomban az állam által fizetendő teher, amelynek jogosságához nem fér kétség, folyamatosan növekedni fog.

Az állami nyugdíj jövőbeli terhe nem olyan jól dokumentált tartozás, mint ami az állam által kibocsátott értékpapírok formájában ismeretes az Országgyűlés, a Valutaalap, a nemzetközi hitelminősítők előtt, de legalább az államháztartással foglalkozók tudnak a létéről és a prognosztizálható nagyságáról. Vannak azonban még kevésbé ismert, és nem csupán középtávú bajokkal fenyegető területek, amelyeket illetően az államháztartásnak igencsak hamar teendői lesznek, ám sehol nem szerepelnek az államadóssági kimutatásokban. Még annyira sem, mint a régebben nyújtott kezességek, amelyeket vagy lehívnak, vagy sem, de ha mégis, akkor "vonal alatti tételből" tényleges kiadásokká válnak.

Varga Mihály benyújtotta a 2022-es költségvetés tervezetét - sok megbúvó tétel dagaszthatja a hiányt (Fotó: MTI/Illyés Tibor)Varga Mihály benyújtotta a 2022-es költségvetés tervezetét - sok megbúvó tétel dagaszthatja a hiányt (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

Ilyen implicit adóssággá válhat az önkormányzatoktól 2020-tól válságkezelés címén/ürügyén elvont minden olyan forrás, amelyet rövid időn belül teljes bizonyossággal vissza kell pótolni. Ismeretes, hogy a gazdasági szervezetek terheinek enyhítésére a kormány az iparűzési adó felét elengedte nagyvonalúan – csakhogy az egyben önkormányzati bevételi forrás. Az önkormányzatokat viszont nem kárpótolták a kieső forrásokért, vagy ha küldött a kormány gyors-segélyt, azt kormánypárti vezetésű településre. A válságkezelésre kapott felhatalmazása alapján a kormány befagyasztotta az önkormányzati közművek tarifáit – csakhogy ugyanakkor növekedtek a bérköltségek, és a szolgáltatók számára is roppant mód megdrágult az energia, sok más egyéb termék és szolgáltatás mellett. Nyilvánvaló, hogy az önkormányzati tulajdonú cégeknél mindez veszteségtermelő hatású. A folyó állami költségvetésben ezeknek a komoly folyamatoknak jelenleg alig van nyoma, mivel egy darabig elvegetál a rendszer, elhalasztva a felújítást, félretéve a fejlesztési terveket. Tartalmilag viszont komoly veszteségek kezdenek felgyűlni a közüzemi és önkormányzati cégek számláin, de főleg a tényleges vagyoni körben, hiszen az időben el nem végzett felújítás, a gépek meghosszabbított élettartama mind potenciális jövőbeli veszteség. Olyan veszteség, ami nem mutatkozik meg az idei büdzsében, de dörömbölhet egy vagy két éven belül.

A halasztások és mulasztások következményei feltűnnek majd kiadási többletként az államháztartás valamelyik szektorában. Képletesen szólva: az elspórolt kátyúzás kis időn belül több baleset formájában explicit kiadássá válik az egészségügyi fejezetben.

Ezeknek a még rejtőző tételeknek a számbavétele eleve nehéz, és a költségvetési transzparencia hiánya még inkább megnehezíti a felkészülést a tényleges költségvetési helyzet megismerésére. Titkolózás is része a mai gyakorlatnak; a kórházak vagy iskolák kifizetetlen számlái, lejárt tartozásai elő-előbukkannak a szakmai eszmecserék során, néha csak kódolva, a sorok között, mert rossz fényt vetne a tény a kormányzati működésre, de nyilvánosan nem beszélnek róla, holott a jelenség bizonyosan létezik. Valakik valamikor kénytelenek lesznek majd kifizetni a tartozást: explicit adósságnövelő tétel lesz belőle ezáltal.

Más esetekben olyan belső ügyről van szó, például külföldi (vagy belföldi) nagybefektetőnek ígért pénzügyi támogatás esetén, amelyről talán csak a beavatottak szűk köre tud jelenleg a stratégiai megállapodások műfajából adódóan. Az ilyen elkötelezettségek aztán vagy visszamondhatók, vagy nem; könnyen válik belőlük elkerülhetetlen kiadási tétel később.

Ezek olyan költségvetési aknák, amelyeknek nem mindegyike robban fel, de számosságuk miatt gondolni kell a belőlük fakadó veszélyekre. És mind ezeken felül létezik az explicit államadósság. A 2010-es év húszezermilliárd forintos bruttó adósságállománya mára megduplázódott. A mértékére kihat a forint árfolyamának változása, a kamatok alakulása is, de a legnagyobb tétel az éves deficitek sora. 2020-ban és 2021-ben nagy költségvetési megcsúszás következett be: 5300 milliárd forintot, majd ismét az 5000 milliárdot meghaladta a központi költségvetés pénzforgalmi hiánya e két évben. Ezzel a 2021-es évet a hivatalos adatok szerint a központi költségvetési alrendszer 40 697 milliárd forint explicit államadóssággal zárta.

A megelőző évek költekezései nyomán akkor is nehéz lenne elfogadható szintre mérsékelni az évi újabb deficitet, és így lassítani az állam adósságállományának további duzzadását, ha nem lenne választási év, amely a mi vidékünkön nem kedvez a mérsékletes állami költésnek. A Pénzügyminisztérium 2021 végi dokumentumaiban a 2022-es évre is jóval a 3000 milliárdos szint fölött tervezik a pénzforgalmi hiányt.

A 2021-es 5101 milliárd forintos hiány a még csak becsült GDP-hez képest mintegy 9 százalék. A hivatalos közleményekben azonban a 7,5 százalékos vagy akár ennél némileg kisebb hiánymutatót állítanak be a 2021-es évre, amely ún. eredményszemléletű hiány: az uniós módszertant követve az esedékes, de meg nem kapott bevételeket rákönyvelik az adott évre. A magyar állam már előre kifizetett komoly összegeket az uniós pályázaton győzteseknek: a feltételezések szerint az EU intézményei a folyamatban levő viták lezárulását követően úgyis megindítják a pénzeket, így formailag rendben is van a számítás.

Mégis van két gond ezzel.

Az uniós transzferek lehívása nem teljesen automatikus, és igenis felléphetnek levonások, törlések, tartós felfüggesztések.

Az esedékesség szép üzleti kategória, de az esedékesnek ítélt forrás terhére folyósított tavalyi költéshez tartozik bizonyos mértékű kockázat. Ha materializálódik akár csak részben is az ilyen kockázat, akkor „a múlt is megváltozik”: az eredményszemléletű hiány visszamenőlegesen megnő, rontva az adós mutatóin, pénzügyi pozícióin.

A másik: még ha sikerül is lezárni az esedékesnek gondolt, de valójában ki nem fizetett tételek körüli vitákat, és idővel beérkeznek a finanszírozó tételek, addig is saját forrásból kell finanszírozni a hiányt.

Annak a kamatköltsége pedig tényleges kiadás, nem is kevés. Ráadásul a nemzetközi kamatszintek mennek felfelé, és már ma sem olyan kedvezőek, mint voltak egy éve. Az államadósság terhe csekély a kiváló kockázati minősítésű államok esetében, és még a kevésbé jó tőkepiaci megítélésű dél-európai kormányok is elég jutányos feltételek mellett jutnak kölcsöntőkéhez, lásd a legutóbbi referenciahozamokat:

A magyar államadósság már a jelenlegi szinten is túl nagy a nemzetközi hitelminősítői besorolásunkhoz képest. A Fitch, amely tavaly ősszel a többi hitelminősítő által adott BBB besoroláshoz emelte fel a maga ratingjét, észrevételezte, hogy a GDP 75 százaléka körüli feltételezett adósságrátával Magyarország kilóg a Baa2 csoportból, melynek mediánja 56 százalék. Aggodalmat azért nem fogalmaztak meg, mert felteszik, hogy a magyar jogállamiság körüli vita miatt jelenleg leállított uniós átutalások az áprilisi választásokat követően meg fognak nyílni. Ugyanakkor minden késlekedés és bizonytalanság ront a tőkepiaci megítélésen, és itt nem elsősorban besorolásról, pláne nem presztízs-kérdésről van szó, hanem finanszírozási feltételekről, kamatokról, azaz további költségvetési terhekről.

Jól jönne 1,5 millió forint?

A Bank360.hu és az Mfor kalkulátora alapján az alábbi induló törlesztőkre számíthatsz a THM-plafon végéig, ha 1,5 millió forintra van szükséged 60 hónapra: a Raiffeisen Bank személyi kölcsöne 30 379 forintos törlesztőrészlettel lehet a tiéd. Az Erste Banknál 32 831 forint, a Cetelemnél pedig 33 556 forint a törlesztőrészlet. Más kölcsönt keresel? Ezzel a kalkulátorral összehasonlíthatod a bankok ajánlatait.