A KSH legutóbbi jelentése lelkesítő címmel jelent meg: „A bruttó átlagkereset 714 400 forint volt 2025. márciusban, 8,5 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit”. Ugyanott olvasható, hogy a teljes munkaidőben alkalmazottak körében a bruttó, adózás előtti kereset medián értéke 550 ezer forint volt. A közepes helyzetű (medián) értéket a kiemelkedően nagy fizetést élvezők húzták fel a 714 ezer forintos számtani átlagra. Sőt ha még inkább dicsekedni akarunk, akkor ennél is jobb adatot találhatunk. Amennyiben eltekintünk a közfoglalkoztatottaktól, akiknél 143 100 forint volt a márciusi adat, akkor az országos átlagkereset 726 ezer forint lenne.
Geopolitikai sakkjátszmák és ingadozó tőkepiacok – Hogyan pozícionáljuk befektetéseinket?
A témában a Klasszis Média május 27-én 17 órától geopolitikai szakértők, gazdasági elemzők, befektetési szakemberek részvételével tart rendezvényt.Vegyen részt Ön is! Klasszis Befektetői Klub - részletek és jelentkezés >>
Persze árulkodó a közlés a közmunkás-keresetről, mivel az összeg nem éri el a kötelező minimálbért. Ebből is láthatóan ennek a kategóriának az aktív munkanélküliek között van a helye, amint az a gyakorlat máshol. Másfelől az ő adataik húzzák le a tényleges alkalmazottak kereseti átlagát, amely így még közelebb áll a havi egymillióhoz.
Milliomos átlagmagyar? Egyáltalán nem hangzik elérhetetlennek, ha arra gondolunk, hogy a pénzügyi szektorban, az energiaágazatban, az információ és kommunikáció területén dolgozók bruttó keresete már most is jóval meghaladja az egymilliót.
Mit mutatnak a friss adatok?
Az ilyen adatok azonban rendre felkavarják a közvéleményt, hiszen a munkavállalók nagy része életidegennek érzi a nagy számot. A nyugdíjasok közérzetének lerontására különösen alkalmas a hétszázezret meghaladó hivatalos adat. Sokkal reálisabb képet ad a szokásos kereseti viszonyokról a medián. Főként annak adózás utáni mértéke: a nettó medián kereset 382 ezer forintot tett ki márciusban.
Ez már hihető közlés a teljes munkaidőben foglalkoztatotti körben jellemző viszonyokról. Tudható, hogy számos kisebb vállalkozás számára még ezt a bérszintet is nehéz kigazdálkodni a járulékos munkaadói költségekkel együtt. Ezért is gyakori a hat- vagy négyórás foglalkoztatás.
Fotó: Pexels
Mindenesetre akár még jól is hangozhat, hogy az adózás utáni medián kereset 8,3%-kal múlta felül az egy évvel korábbit, valamint ahogy a Gyorsjelentés címében olvasható, a bruttó átlagkereset 8,4 százalékkal nőtt a „nyolc órás” foglalkoztatottak körében a tavaly márciusi adathoz mérve.
A növekedés figyelemre méltó, ám azt is tudni, hogy a keresetnövekedési ütem hóról hónapra mérséklődik. Pláne az egy évvel korábbihoz képest nagy a kontraszt: tavaly márciusban 14 százalékos volt a bruttó keresetnövekedés a megelőző évhez viszonyítva.
A kereseti adatok értelmezéséhez persze figyelembe kell venni a fogyasztói árak változását is. 2024-ben az éves infláció indexe négy alatt maradt, így a nettó reálkereset mintegy tíz százalékkal nőtt abban az esztendőben. Most márciusban viszont az átlagos nettó reálkereset már szerényebben, 3,5 százalékkal emelkedett az egy évvel korábbihoz képest: a kisebb bérnövekedési ütem mellett jelenleg 4 és 5 százalék közötti a fogyasztói árindex. A makacs infláció tehát sokat visszavesz a cégek és intézmények által fizetett bérek reálértékéből.
Ennél többet nem is bírna a gazdaság
A gyengülő béremelési dinamika azonban nem meglepő. A gazdasági növekedésről rendszeresen közzétett lelkes, optimista kormányzati közlemények ellenére nyilvánvaló, hogy a 2023-24-es viszonyokhoz képest nem állt be fordulat az idei első hónapokban a magyar gazdaságban. Tavaly sem volt érdemi gazdasági növekedés, 2023-ban pedig egyenesen csökkent a GDP. Ennek ellenére a cégek jellemzően igyekeztek megtartani a fontosnak ítélt munkaerőt, tanulva a megelőző évek tapasztalataiból: a munkaerőhiányos esztendőkben drága volt a toborzás, a 2020-as járványt követően pedig nehéz volt visszahozni az üzletleállás során szem előtt vesztett munkatársakat.
Csakhogy túl sokáig nem lehet tartogatni a létszámot, ha nem indul be a növekedés. De legalább karnyújtásnyira lenne a fellendülés! A cégvezetők azonban nem ezt látják sem a belföldi piacon, sem a külsőkön. Az állami intézményeknél kezdenek hatni a költségvetési megszorítások, a magánszektorban pedig a gyenge konjunktúra miatt nincs ok, sem pedig mód a lendületes fizetésemelésre. Így aztán érezhető, hogy a munkaerő iránti kereslet a legtöbb ágazatban már nem olyan, mint egy-két éve. Nő a cégfelszámolási adat, a megmaradók körében is mind gyakoribb a létszámleépítés.
Azon nem lehet csodálkozni, hogy a kormányzati hiper-optimizmus nem hat a vállalati körben. Eleve nem hitte el az üzleti közösség a korábbi kormányzati mantrát, mely szerint Trump 2024. novemberi győzelmétől a magyar konjunktúra majd jobbra fordul.
Azóta a valóság még gyászosabbul alakul. Ezt pedig az üzleti várakozásokról készített felmérések, a megrendelés-állomány statisztikái, a beszerzési indexek mutatják is. Ilyen körülmények között kevés olyan cég található, amely a korábbit akár csak megközelítő mértékben képes és hajlandó lenne növelni bérkiadásait.
A reáljövedelmek további alakulását nehéz megbecsülni, az inflációs folyamatokat illető sokféle kockázat miatt. A tavalyi szintnél magasabban kezdett az idei pénzromlási ütem, ezért az előrejelzők kezdték felfelé vinni inflációs prognózisait. Csakhogy közben kiderült, hogy az első negyedévben stagnált-csökkent a legtöbb ágazat outputja; a recesszió-közeli helyzet pedig elvileg dezinflációs hatású. A külső, vámemelési okok miatti bizonytalanságok viszont inkább felfelé viszik az árakat. Ezzel szemben viszont a dollár gyengülése és az energiaárak mérséklése (és e kettőnek az összetett hatása) inkább árszintet csökkent.
Az egymással ellentétes tényezők harca még nem dőlt el. A tisztánlátást tovább bonyolítja az árakba való újabb állami beavatkozás nálunk, amely a fogyasztói ár-adatokba „zajt” visz: nehéz tudni, hogy egy terület árviszonyain beálló havi megtorpanás mögött trend van, vagy csupán az állami intervenció tolja ki időben a mélyben dolgozó áremelkedési mozgást.
A 2025-ös év végéig várható infláció-alakulást ezért különösen nagy bizonytalanság övezi. Nehéz megmondani, hogy a lassuló ütemű béremelések nyomán valójában miként is alakul majd a kereset reálértéke, de egyre kevésbé valószínű, hogy az éves 3 százalékot meg tudná haladni.
Szokásos, átlagos évben a három százalékos reálbér-növekmény nem számítana rossznak – csakhogy 2025 nem átlagos év. A gazdaság reálteljesítményének növekedése messze elmarad a 3 százalékos ütemtől. Minél később publikált előrejelzéseket látunk, azokban annál kisebb az idei becsült gazdasági növekedés. A kormány valamikor még 4 százalékkal indult, majd 3,4 százalékos növekedést állított be a 2025-ös évi állami költségvetést megalapozó makrogazdasági keretbe, nemrég pedig 2,5 százalékra mérsékelte az idénre várt dinamikát. Ám már az is túlzó adat; a független kutatóhelyek és a nemzetközi intézmények prognózisai egyáltalán nem támasztják alá, hogy ennyivel lenne képes bővülni a gazdaság. Most az egy százalék körüli GDP-növekedés jelenik meg a konjunktúra-elemzésekben.
Ilyen csekély növekedési ütem nem indokol és nem is tesz lehetővé három százalékos vagy még nagyobb reálbérnövekedést hosszabb távon.
A folyamatokat látva betarthatatlannak látszik a korábban beígért nagyméretű minimálbér-emelés 2026-ra. A vállalatok nagy többsége képtelen lenne 13 százalékkal nagyobb bért adni a legkevésbé képzett/gyakorlott munkavállalói körnek, amikor a cég forgalma alig nő, az adóteher annál inkább. A politikusok szónokolhatnak ezereurós minimálbérről és „repülőrajtról”, de a realitások nagyon mások. Ha a választási szempontoknak rendelik alá ezt az ügyet is, akkor a KKV-szektor sok cége kénytelen elbocsájtani a kisebb termelékenységű munkásaikat, vagy részidős foglalkoztatásba, egyéb bérköltség-mérséklő konstrukciókba menekül.
A magyar bérszint alapvető bajai
A magyar közéletben az indokoltnál nagyobb jelentőségre tett szert a minimálbér ügye, főként azért, mert emelése politikai sikerkritériummá vált két évtizede, és ezzel kikerült a gazdasági, üzleti összefüggések világából. Ugyanakkor mégis kell vele foglalkozni, hiszen sokakat érint közvetlenül, ráadásul vonatkozik rá uniós irányelv is.
Az utóbbira alapozó kormányrendelet szerint a bruttó minimálbért a rendszeres bruttó átlagkeresetek 50 százalékáig zárkóztatják fel 2027-ig. Persze amikor az Orbán-kormány döntött az ügyben, még abban az illúzióban élt, hogy évente négy százalék körüli ütemben nő a gazdaság – akkor pedig a cégek és intézmények különösebb gondok nélkül elviselnek jelentős béremelést. Most azonban harmadik éve nincs érezhető gazdasági növekedés, és a korábbi bejelentések realitásukat vesztik.
A hazai vitákat színezte az a tény, hogy a térségi összefüggésben mind láthatóbb lett a magyar bérek relatív lemaradása. Érdemes megnézni a magyar gazdasági viszonyokról közzétett friss európai bizottsági elemzésnek a munkaerőpiaci adatait és értékeléseit.
Fotó: Európai Bizottság
A nemzetközi összehasonlító adatok szerint a magyar minimumbér (nem a garantált bérminimumnak nevezett bértétel) a forint-euró árfolyamot is figyelembe véve az utolsóelőtti helyen van az Európai Unióban.
Ez nem csak a tehetős, magas bérszintű országokhoz képest feltűnő, hanem a térségünkön belül is.
Lehetne azt gondolni, hogy a magyar üzleti gyakorlatban a minimális bérkategória valóban a bérskála alja, amely a komolytalanul alacsony, színlelt bérszerződéseknek vet csak gátat. Ám minálunk nem ez a helyzet: a táblázat (b) fele megmutatja, hogy a magyar viszonyok között a törvényes minimális bér az átlagos keresetek 40 százaléka körül van. Ezzel a medián bér felét eléri, meghaladja. Mértéke tehát nem különösen alacsony, különösen a 2011 utáni időszakot tekintve. Az uniós ajánlásban szereplő 50 százalékot még nem éri el, de az ajánlás teljesítéséhez nem kellene extrém erőfeszítés.
Csakhogy még azzal is maradnánk az uniós rangsor vége felé. Az igazi gond ugyanis magának az átlag (medián) bérnek a szerény szintje. Sokféle statisztika és a személyes tapasztalat is mutatja, hogy a magyarországi bérek, amelyeknek az olcsóságával gyakran érvelt, dicsekedett a kormány a külföldi tőke invitálásakor, valóban tartósan és jelentősen elmaradnak az uniós átlagtól. Európai összevetésben külön ront a helyzeten a forint trendszerű gyengülése.
Így állhat elő az a helyzet, hogy a magyar bérek lemaradtak a cseh, lengyel, szlovén, szlovák, sőt újabban a román szinttől. Jelenleg egyértelműen csak a bolgárt haladják meg – viszont Bulgária sem gyakorlati szempontok, sem társadalmi percepció szempontjából nem tartozik a viszonyítási keretünkbe.
Nincs tér itt az okok kiadós taglalására, de megemlítendő a gazdaságszerkezet ügye. Az átlag/medián értékét meghatározó tényezők között ugyanis elől áll az, hogy az utóbbi időkben – immár két évtizedes szakaszról is beszélhetünk – elégtelen mértékben nőtt azon munkahelyek száma, ahol jelentős az egy munkavállalóra jutó hozzáadott érték. Röviden: több állás lett, de nem lett sokkal több a jó állásból, a hozzátartozó kielégítő bérekkel.
Márpedig az ágazati arányoktól, szakmastruktúrától rengeteg függ. Amint láthattuk, bizonyos ágazatokban (például az info-kommunikáció, vagy a pénzügyek területén) az átlagos munkavállaló már most „milliomos”. Egészen más világ azonban a feldolgozóipar, oktatás kereseti helyzete, ennek kétharmadával. Sőt a kereskedelem, szállítás, mezőgazdaság, építőipar területén a foglalkoztatottak kereseti átlaga a vezető ágazatok szintjének a felét sem érik el.
Az a gazdasági szerkezet, amelyet az újraiparosítás jelszava alatt rengeteg költségvetési szubvencióval kiépítettek, nem igényli a magas bérszintű munkavállalók sokaságát, működési modellje nem is teszi lehetővé a jelentős bérköltségemelést.
Ebben a mostani szerkezetben nem marad sok hely a reálbérek érzékelhető növekedésére. Így viszont tovább éleződik a magyar keresetek relatív lemaradása, abból adódóan pedig a fogyasztási képesség gyengesége. Mivel a magyar állami bevételek kiemelkedően nagy hányada származik a fogyasztás adóztatásából, ennek tovaterjedő következményei vannak az állami költségvetés fenntarthatóságára is – az már egy következő történet.
