Az államháztartás központi alrendszerének márciusi hiányáról közzétett adatok szerint a 2023-ra tervezett hiány 61 százaléka már megvan. Nem ritka az, hogy az év elején a megemelt kiadások megindulnak, a bevételek növekedése pedig egy ideig elmarad, majd az év derekára a deficit növekedése szelídül, ez azonban nem törvényszerű. Amint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) 2023. tavaszi inflációs jelentése bemutatta néhány évre visszamenően, a központi költségvetés kezdődhet akár szufficites első negyedévvel is, ha például új adók lépnek be, míg a kiadások kifizetései lassabban indulnak. Aztán az év közepére elvileg tisztázódik a helyzet, és onnantól politikai döntés, hogy az esztendő utolsó hónapjaiban ünnepi kiköltekezésbe kezd-e a kormány, vagy a bevételi-kiadási folyamatok szépen belesimulnak az Országgyűlés által jóváhagyott (és az EU-nak készített konvergencia-jelentésben feltüntetett) makrogazdasági pályába.
2019 után azonban új világ kezdődött a fiskális politikában. Az előzményekről: a 2010-ben hivatalba lépett Orbán-kormány eleinte a költségvetési hiány növelésével kívánta élénkíteni a gazdaságot, és ezzel jelentősen túllépte a Stabilitási és Növekedési Paktumban (SNP) rögzített 3 százalékos határértéket. Ezzel szembekerült az Európai Bizottsággal (és annak akkori elnökével) rögtön 2010-ban, és magára húzta a többlethiány-eljárást, amely különösen kellemetlen volt a nemzeti szuverenitást hangoztató kormánynak. Így kelletlenül, de mégis betartotta 2013-tól a határértéket – folyamatosan csatázva a következő bizottsági elnökkel is.
Ez már a múlt; jött azonban a Covid. Azóta tartanak a rendkívüli idők, melyekre tekintettel az EU intézményei hatályon kívül helyezték a 3 százalékos GDP-arányos deficitkorlátot. Addig is gyakori volt nálunk a „karácsonyi kiköltekezés” – a várható adatok ismeretében a kormány az utolsó negyedévben nagyvonalú kiadásokat engedhetett meg magának. Az arányok azonban 2020-ban és azt követően egészen rendkívüli módon megváltoztak: az elmúlt három esztendőben a negyedik negyedévi deficit nagyobb lett, mint a válság előtti időkben a teljes éves költségvetési hiány!
Ennek ismeretében nem csoda, ha az elemzők aggodalommal fogadták a hírt a mostani nagyarányú első negyedéves hiányról, amely a tervezettnél és a szakmai várakozásoknál jóval nagyobb lett. Valóban jogos az kérdés, hogy miként valósulhat meg az a költségvetési pálya, amely szerint a tavalyi 6,2 százalékkal szemben idén „csak” a GDP 3,9 százaléka lesz a hiány. Már ez az aránymérséklés szinte költségvetési konszolidációs irányvételt sugallna, ám abba az első negyedéves adatok egyáltalán nem illettek. Különösen az lehet aggasztó, hogy a költségvetési törvénybe idénre másfél százalékos gazdasági növekedés van beállítva (a tavalyi év bázisán – mely év, amint itt többször körbejártuk – a rendkívüli növekedési ösztönzők miatt túlfeszített GDP-emelkedést hozott, de nyilvánvalóan fenntarthatatlan módon).
A deficitgond nem szabályozási: az Európai Bizottság idén még nem kéri számon a három százalékos hiánymaximum betartatását, mert az SNP szabályai alól az uniós intézmények megadták a felmentést 2023 végéig, immár az Ukrajnát ért háborús támadás következményeire hivatkozva. De kényszerítő szabály nélkül is nyilvánvaló, hogy három kiköltekező év annyira felduzzasztja a magyar állam adósságállományát, hogy az idei évben mindenképpen kisebbnek kell lennie az állam költekezési étvágyának.
No, épp ezzel van gond. Az Orbán-kormány ugyanis bár szóban elismeri a költségvetési fegyelem fontosságát, de amint az adatok mutatják, nem érvényesíti magán a fegyelmet, ha csábításnak van kitéve. Az pedig mindig kerülgeti a legfőbb döntéshozót. Most például a Vodafone-üzletrész megvásárlása fontosabb lett, mint a költségvetési törvény szerinti deficitpálya követése.
Az első negyedéves hatalmas hiány mindenképpen különös adat, mert most a kormány kezére játszik az infláció. A pénzromlás sok káros, zavaró és jövedelmet átrendező hatással jár, ám az államra nézve van pozitív oldala is, hiszen a fogyasztást és a jövedelmeket terhelő adók inflációs időben gyorsan növekednek. Tavaly is, amikor az éves inflációs ráta 14 százalék fölött volt, a fogyasztáshoz kapcsolt adók során 23 százalék fölötti bővülést regisztráltak. Azt is lehet mondani, hogy a családok terhére a magyar állam tavaly 1700 milliárd forint többletjövedelemhez jutott.
Idén az éves átlagos infláció nyilván még nagyobb lesz, hiszen az első negyedévben végig 25 százalékkal voltak magasabban a fogyasztói árak, mint 2022 első trimeszterében – ha indul is márciustól dezinflációs folyamat, az csak annyit tesz, hogy a piaci árak további növekedése nem lesz a korábbihoz hasonlóan olyan irdatlan magas. A mostani inflációs plató megmutatkozik abban, hogy szépen alakulnak az államháztartás bevételi oldali számai. Azokból pedig annak kellene következnie, hogy legalább az államháztartás pozíciója javul, ha már az infláció rátája nem akar gyorsan csökkenni – az pedig nálunk az első trimeszterben magas szinten beakadni látszik. Feltűnő, hogy (ahogy arról laptársunk, a Privátbankár.hu beszámolt – a szerk.) az egész Európai Unióban vezető lett a magyar pénzromlási ütem, és nem csekély mértékben.
Így nyugodtan kimondhatjuk: továbbra sem világos, hogy mi lesz a deficittel, és annak finanszírozásával. A költségvetésről kevés érdemi ismerete lehet a külvilágnak. Az rekonstruálható, hogy az évkezdet nagy romlásában a Vodafoneban szerzett részesedés költsége van benne, és mint ilyen, az egyszeri tétel. Mármint még egy telefontársaságra talán nem fájdul meg a foga valakinek a kormányban. De repülőtér iránt ismert módon van érdeklődés. Ezek az egyszeri tételek valahogy fel-felmerülve elég masszívan megnövelik az állam kiadási oldalát, és azáltal később vagy többletbevételre nő meg az állam igénye (ami bizony adóemelést involvál), vagy az államháztartási hiány száll el megint – ami szintén többletadót helyez majd a későbbi években az akkori adófizetők vállára.
Ha most valóban az egyszeri tételek emelték meg a hiányszámot, mint a telefonállamosítás finanszírozása, a lakásfelújítási támogatások idénre áthúzódó kifizetése, vagy a szerencsétlenül megállapított rezsitarifák miatti támogatások, akkor elvileg a második negyedévben már szépen lecsökkenne a hiány aránya, és ezzel év végéig teljesülhetne a GDP négy százaléka alatti deficithányad. Ha… De aggasztó, hogy a gazdaság igen gyenge évkezdetet tud maga mögött – ez látszik a kiskereskedelmi, ipari, beruházási adatokon, a lakossági és üzleti hitelfelvételi mutatókon. Márpedig, ha nincs volumennövekedés, akkor gondban van az állam is, amelynek a jövedelme származtatott: a gazdasági szereplőktől és a gazdasági folyamatokból ered.
Marad „megoldásként” az infláció. Az ugyanis duzzasztja az állami bevételeket. Igaz, léteznek inflációérzékeny kiadási tételek is, legfőképpen a nyugdíjak. Ott azonban a jó bevált módon a késleltetett indexálás miatt az idősek finanszírozzák egy ideig a különbözetet. Nőnek az állami kamatkiadások is, például az inflációs indexhez kötött papíroknál – ám ott is fellép a késleltetési hatás, amely az államnak kedvez.
Ha még ezek sem lennének elégségesek, akkor nem lehet kizárni az évközi adóemelést, ami politikai bátorság és tisztesség híján jó ideje iparági elvonások formáját szokta ölteni. Azok is hozzátesznek az inflációhoz. Ha pedig annak újbóli feléledése, de legalábbis a dezinfláció elakadása politikai problémát okozna, akkor az eddigi reflexek ismeretében újabb árszabályozások bevezetése és a rég megérett kivezetések további halogatása is elképzelhető.
Bármilyen ehhez hasonló praktikák rövid ideig, átmenetileg mérséklik a kimutatott fogyasztóiár-index emelkedését (noha elfojtott inflációként, illetve vállalativeszteség-tényezőként) benne maradnak a rendszerben, és így átviszik a maguk inflációs hatását a 2024-es évre is.
A költségvetési kurtítások is enyhítenek valamit a hiánybajokon. De a ki nem fizetett számlák előbb-utóbb felbukkannak. A meg nem fizetett szakmák nem fognak beletörődni a pénztelenségbe. Az elkezdett és leállított kis és nagy beruházások ügye is idővel visszatér kísérteni.
Ami valóban megoldás lenne, az az állam szerepének teljes felülvizsgálata. Az „egyszeri kiadások” mögötti politikusi éhség végtelen, ezért demokráciában fékek és ellensúlyok működnek, amelyek a hatalmon levők személyes vágyait, költséges hobbijait, a politikusok körül sündörgők költséges ötleteit megszűrik, a realitással ütköztetik.
Erre most még várni kell. Addig marad a magyar állam deficithajlama. Marad a magyar gazdaság inflációs természete is: pénzromlásunk európa uniós rekordját egyelőre senki sem veszélyezteti.
