Október 23. az elmúlt években gyakran megmozgatta a politikai közéletet, amikor a pártok az állampárt elleni forradalom és a szovjet elnyomás elleni felkelés évfordulóját összekötötték a megmozdulásaikkal. Az idei év kivétel. Pártrendezvények alig voltak, a kormányfő elkerülte a fővárost. Soktízezres tömeget megmozgató esemény az iskolák, a tanárok, az oktatás ügyéről szóló budapesti demonstráció lett. Nem pártpolitikai, legfeljebb oktatáspolitikai jellegű volt a megmozdulás, amint azt az Egységes Diákfront (EDF) követelései mutatják:
- Megoldást a tanárhiányra!
- Használható tananyagot!
- Élhetőbb körülményeket az iskolákba!
- Vissza a sztrájkjogot!
- Figyelmet az oktatásra!
A lista később kiegészült, a megmozdulásban részt vevő, ott felszólaló szakszervezeti tisztségviselők követelték a béremelést, és mindenekelőtt azt, hogy oktatási hatóságok vegyék vissza a polgári engedetlenség miatt kirúgott tanárokat, a hatalom adja vissza a sztrájkjogot. A közvetlen érdekvédelmi vonatkozásokon túl önálló oktatási minisztériumot és tartalmi változásokat is követeltek.
Az EDF és a két érintett pedagógus szakszervezet követelései sokat elárulnak az oktatásügy és általában a magyar közügyek állapotáról, de a demonstrációt kiváltó ügynek vannak jelentős gazdasági vonatkozásai is. Ezek közül itt kettőt teszünk vizsgálat tárgyává.
Az egyik az a nyilvánvaló kérdéskör, hogy jogos-e, indokolt-e az oktatási ágazat nagyobb állami támogatásának és a tanári bérek jelentős emelésének a követelése, ahogy azt az érdekképviseletek közvetlen módon megfogalmazták, és amely közvetve következik a diákok átfogóbb kívánságaiból is: legyen megoldás a tanárhiányra, több figyelmet kapjon az oktatásügy, élhetőbb körülmények legyenek az iskolákban. Az oktatási ágazat anyagi viszonyainak az ügye felveti azt a kérdést, hogy az igényelt jelentős béremelés, oktatási többletkiadás hogyan illeszthető be a mai költségvetési viszonyainkba. Továbbá: mivel több, hasonlóan elhanyagolt szakma, szakterület létezik, így hamarosan máshol is előállhatnak jogos béremelési, fejlesztési igénnyel – mik lehetnek ennek a gazdasági következményei?
A másik a kormányszerkezeti és kormánypolitikai vonatkozás. Miért ennyire centralizált az oktatásügy? Egyáltalán: a társadalom élete szempontjából olyan fontos ágazatokban, szakmai területeken az egészségügytől a közoktatáson át a hulladékgazdálkodásig, milyen megfontolások, okok miatt lett ennyire központosított az állam működése? Bőséges tapasztalatunk van arról, hogy a túlságosan központosított és így elkerülhetetlenül átpolitizált állami irányítás gyenge hatásfokú. Ráadásul az átpolitizáltság és a hierarchikus szerkezet miatt minden szakmai feszültség, konfliktus gyorsan politikai szintre emelkedik. Ezáltal még kisebb az esélye, hogy bármely szakmai gond szakmai érvrendszerben, az ügyek felmerülésének szintjén nyerhessen megoldást.
Nem először kell ezekkel az összefüggő kérdésekkel foglalkoznunk. Már az idei év eleji (választásokat megelőző), szemet szúróan bőkezű költségvetési költekezés kapcsán szóvá kellett tennünk, hogy ezenközben lényeges területeken nagy belső adósságok halmozódtak fel az államháztartásban, az oktatást és egészségügyet különösen súlyos veszélyek fenyegetik (2022. március 18. - Mulasztások, halasztások, elígérkezések: nehéz államháztartási örökség 2023-ra). Azt is megvitattuk, hogy a magyar állam a társadalmi élet és az üzleti működés túl sok területén vált aktívvá, ráadásul a kormányzati beavatkozást mindinkább a döntési hierarchia felső szintje irányítja (2021. április 23. - Államhatalmi centralizáció: így érezzük csupán vagy valóban zajlik?).
Azóta a helyzet tovább romlott. Az állami egészségügy tartós romlási folyamatait már tagadni sem lehet. Az oktatási rendszer súlyos belső feszültségei is mind nyilvánvalóbb váltak. A két társadalmi alrendszer kimeneti hatékonyságának romlásáról pedig sokféle objektív nemzetközi mutató tanúskodik (halálozási adatok, a lakosság egészségügyi állapotának indikátorai, az oktatásban a PISA-felmérés adatai, a tanári és egészségügyi pályaelhagyás mutatói).
A közvetlen gazdasági hatások is egyre nyilvánvalóbbak, különösen a Covid-járvány sokkjának és az újabb feszültségeknek a nyomán. Az üzleti szereplők mind sűrűbben helyezik a fejlődési, növekedési korlátok listájának élére a jól képzett, a megkívánható képességek, készségek birtokában levő munkaerő hiányát.
A mostani nehéz helyzet létrejöttében persze a megelőző évek oktatási, képzési rendszerein túl nagy szerepe van a vándormozgalmaknak is. A Magyarországról kifelé irányuló gazdasági és egyéb okú népmozgásban felül vannak reprezentálva az országos átlagnál fiatalabbak és képzettebbek. Ez utóbbi nem minden országra jellemző. Románia esetében például a kevésbé képzett, főleg falusi hátterű gazdasági migránsok az országos átlagnál nagyobb arányt tettek ki a nyugati célú vándormozgalmakban. A lengyel gazdasági migrációnak pedig már az Ukrajnát ért orosz agresszió előtt volt egy olyan sajátossága, hogy az átlagnál iskolázottabb lengyelek áramlottak nyugatra, ám ugyanakkor a lengyel népességhez mérve jellemzően kevésbé képzett ukrán, belarusz, orosz vendégmunkások jöttek a helyükre. Újabban viszont a háború elől menekülő iskolázott ukránok száma is nagyon megnőtt Lengyelországban.
A migrációs folyamatokkal kapcsolatban a mi esetünkben annyi kimondható, hogy a magyar oktatási, szakképzési rendszer hatásfokának romlását és az ’agy-elszívást’ nem képes ellentételezni az ide irányuló gazdasági migráció. A magyar oktatás (és a magyar egészségügy) az ország jövőbeli fejlődésének stratégiai területe marad. Mostani nehéz és romló állapota a jövőnket veszélyeztető bajok listájának az élére tehető.
Ami a most drámai erővel felvetett ügyeket illeti, a pedagógusok anyagi megbecsülésének viszonyairól és általában az oktatási rendszernek állami és magán-forrásokból való finanszírozásáról meglehetősen világos (és szomorú) képet nyújt az OECD legutóbbi jelentése (OECD: Education at a glance. 2022 https://www.oecd.org/education/education-at-a-glance/).
Az oktatási intézményekre költött összes pénz az ország GDP-jének százalékában (2019)
A magyar helyezés a lista vége felé van, de valójában a legutolsó, hiszen két olyan ország GDP-n belüli részaránya marad csak le a magyar adattól, amely esetében a kimutatott GDP az adott ország területén elszámolt nemzetközi jövedelmek miatt speciálisnak mondható. Adataink csupán megerősítik azt a köztudott tényt, hogy az ország az oktatási intézményekre a szerény magyar GDP-hez mérve is az OECD és az EU átlaga alatti összeget költi.
Ami a tanári kereseteket illeti, azok nálunk jelentősen elmaradnak a diplomás végzettségűek átlagától: az egyetemi diplomások átlagos jövedelmének kevesebb mint kétharmadát viszi haza a pedagógus.
Ez önmagában gondok forrása. A tanári pálya vonzerejét roppant visszaveti, ha tartós és jelentős jövedelmi hátrányt kell vállalnia annak, aki oktatásra adja a fejét. A nyári vakációhoz és a nem hosszú munkanaphoz fűződő téveszmék igen messze esnek a tanári pálya realitásaitól; a tartós jövedelmi lemaradás miatt nem meglepő a pályaelhagyás, különösen a létfenntartási költségek megugrása idején.
A magyarországi pedagógusi jövedelmek (iskolatípusonként, besorolástól, kortól függő mértékben) igen szerények nemzetközi összevetésben. A Németországtól Lettországig húzódó fizetési sorrendben Magyarország a sor vége felé található, a görög és lengyel érték mögött, a szlovák és lett reáljövedelem környékén. Az európai országok nagy többségéhez mért komoly jövedelmi lemaradás természetesen a magyar foglalkoztatási struktúra legtöbb szakágazatára szintén igaz, de a tanári bérek esetében különösen nagy a hátrányunk. Az a cinikus érv, miszerint a tanár nem ács vagy szakács, hogy elmenjen külföldre a sokkal nagyobb fizetésért, téves is, hiszen a mobilitás főleg a fiatalabbak között erősödik, és bizonyos tanári szakterületek (idegen nyelv, természettudomány, informatika, testnevelés) esetén a határon túli mobilitás is jelentős.
Az általános béremelési követelések tehát gazdaságilag indokoltak. A pedagógustársadalom és a szülők, diákok követelései között azonban többségben vannak olyanok, amelyek az oktatási rendszer egészét érintik. A tanárokat érő sérelmeknek ugyanis csak egyik része maga a fizetés, a másik e szakterület kormányzati (le)kezelése.
Már eleve meghökkentő, hogy az oktatási ágazat tartós és így régóta ismert finanszírozási bajait a kormány nem a kézenfekvő értelmes módon, vagyis az állami költségvetési kiadások megfelelő mértékű emelésével kívánta megoldani, hanem a régóta sürgetett korrekciót a 2020 decemberi EU Tanács által létrehozott post-Covid helyreállítási különalapból szándékozott finanszírozni. Az RRF-alap – mely forrásainak megszerzése ezekben a hetekben még mindig épp annyira bizonytalan, mint egy éve volt – leginkább az oktatás digitalizációjára, az oktatási épületek energetikai modernizációjára fordítható. Ezt a többletforrást az alap megalkotói nem a tagországok alapvető állami funkcióinak finanszírozására szánták. Maga a gondolat felmerülése jelzi, hogy a magyar döntéshozók az oktatási ágazatot és annak bérigényét a kellemetlen költségek rovatában könyvelik el, és a szükséges kiadási többletet egy bizonytalan külső forrásból szándékoznak megszerezni.
Nem tudni, hogy a soktízezres részvétellel járó társadalmi mozgalomra mi lesz a politikai válasz. Ha a 2023-as költségvetésben jut valamennyi többletforrás az oktatási ágazatra, akkor talán nem gyorsul fel a tanári végzettségű szakemberek kiáramlása, és nem áll le a fiatal tanárok pályára belépése.
A tanári fizetések közepes mértékű emelése a költségvetési arányokon sokat nem változtatna; azt a magyar államháztartás a mai nehéz viszonyok között is képes elviselni.
Felmerül azonban az a kérdés, amely mindinkább foglalkoztatja az elemzőket: még milyen eddig elhanyagolt szakmai területeken válik szükségessé bérkorrekció, és milyen költségvetési következményekkel jár azok befogadása, illetve mivel járna azok elutasítása? Egy sor szakma kimaradt a 2021 nyara és 2022 eleje közötti rendkívüli jövedelememelésből, ami önmagában is irritálja az érintetteket. Most azonban a lakhatási és élelmezési költségek nagymértékű megemelkedése egyenesen kikényszeríti, hogy az elhanyagolt szakmák nagyobb korrekciót követeljenek.
Az inflációs folyamatokhoz igazított bérigényt különösen azokban az ágazatokban, szakmákban tudják hatásosan megfogalmazni, amelyekre most is a feszes munkaerőpiaci helyzet jellemző, és a recessziósra forduló 2023-as üzleti környezetben sem várható munkanélküliség.
Valószínű, hogy a postások, vasutasok, közlekedési dolgozók komoly bérköveteléssel állnak elő. A köztisztasági dolgozók legutóbbi akciója mutatja a keresetek ügyének aktualitását abban az ágazatban is.
Az iparban foglalkoztatottak helyzete összetett és gyorsan változik. Az alágazatok egy részében továbbra is erős a megrendelésállomány, és inkább a munkaerő hiánya a növekedési korlát – ott az inflációs hullám miatt nagy béremelési igény születik, és mivel a közvetlen bérhányad a termelékeny ágazatokban nem túl nagy, a cégek zöme képes is szavatolni a reáljövedelem megtartását. A multinacionális cégeknél dolgozókat azonban nemcsak a hazai infláció ingerli, hanem az azonos vállalatcsoporton belüli nagy bérhátrányuk is. A forintárfolyam gyengülése még nagyobbra növeli a hazai javadalmazás és a cégközpontnál szokásos euró-bérek közötti szakadékot.
Az ipar más alágazataiban azonban egészen más a helyzet. A nagy energiaigényű területeken legkésőbb a novemberi energiaszolgáltatási szerződéskötéskor kiderül, hogy folytatható-e az addigi méretekben vagy egyáltalán a termelés. A menedzsment-döntéseknek foglalkoztatási következményei lesznek. A vállalati szektor egésze aligha tudja elkerülni a recessziót, amelyet a hitelköltségek megugrása tovább mélyíthet – de az egyik szakmai területen, adott térségben fellépő munkanélküliség rövidtávon nem enyhít a munkaerőhiányos ágazatok gondján. Ezek az ügyek november és 2023 kora tavasza között válnak realitássá – az elemzők jelenleg a sötétben tapogatóznak a munkaerőpiaci és üzleti következményeket illetően, és a kormányzat sincs tisztában a helyzettel.
A kormányszerkezetben végbemenő folyamatos hatókör-centralizáció káros következményei között – a hatékonyságromlás mellett – különös jelentőségre tesz szert, hogy a munkahelyi, ágazati bérkonfliktusok közvetlenül politikai üggyé válnak. Szakmailag autonóm szervezetek hiányában az iparági ügyek a tanári bérektől a Volánbuszig mind felkerülnek a politika szintjére. Ott pedig az eddigi tapasztalatok szerint a kompromisszumos megoldások helyett először az ellenségkeresés, a külső tényezők okolása és a kormánypárti szavazóblokknak szóló egyéb üzenet megtalálása az első reakció. Aztán talán eljutnak az ügyek oda, ahova inflációs időkben el kell jutniuk: folyamatos kiigazítások jönnek a bérszerkezetben.
A béremelések értelemszerűen felfelé viszik a működési költségeket és ezáltal az árszintet. Ez azonban nem a hagyományos ár-bérspirál: a magyar infláció sajátossága nem az indokoltnál sokkal nagyobb bérnövekedés.
Nálunk a gazdaságpolitika iránti általános külső és belső bizonytalanság, és annak megnyilvánulásaként az árfolyam gyengesége és az inflációs hajlam az, ami miatt 2023-ban kétszámjegyű árnövekedés várható, és utána is a térségi átlagnál nagyobb értékromlás fenyegeti a valutát. Ugyanakkor a kellően bejáratott béralkuk hiányában, a folyamatos politikai felfűtöttség (mondhatni: állandó hiszterizáltság) viszonyai között az elkerülhetetlen bérviták politikai feszültséget éleznek. A felfokozott belpolitikai feszültség pedig tovább ront az amúgy is gyengülő konjunkturális viszonyokon.
