A Magyar Nemzeti Bank (MNB) élén bekövetkezett vezetőváltás kapcsán az aktuális jegybanki ügyekről sok szó esik. Idővel átfogó szakmai vélemény is kialakul az előző elnök tizenkét éves, azaz dupla ciklusáról. Ez bizony hosszú időszak, és mint ilyen, sokféle fordulatot hozott. Az sajnos végig jellemezte, hogy a hazai áremelkedés jóval meghaladja az uniós átlagot. Szomorú tény, hogy az idei év első két hónapjának inflációs adatai alapján Magyarország áll az uniós inflációs rangsor élén, mint ahogy 2023-ban is toronymagasan mi vezettünk az EU-ban a pénzromlásban.
Erről bővebben lásd a szintén a Klasszis Médiához tartozó laptársunk havi rendszerességgel megjelenő Privátbankár Európai Inflációs Körképét.
Az elnöki működés monetáris politikai és egyéb döntéseinek minősítése nem az itteni ügyünk. Egy vonatkozással viszont már most érdemes foglalkozni, mivel nagyon is a jelen problémái a közé tartozik, és értelemszerűen kapcsolódik a magyar inflációs problematikához: ez a forint külső értékének (pontosabban: értékvesztésének) ügye.
Eleve gond, hogy még mindig megvan a forintvaluta. Az EU-ba való 2004-es belépéssel a volt tervgazdaságok kötelezettséget vállaltak a közös valuta átvételére. Többségük már teljesítette a feltételeket, és áttért az euróra. Mások (Bulgária, Románia) csak részben teljesítik a maastrichti kritériumokat, de már úton vannak az euróövezetbe. A cseh makrogazdasági mutatók alapján nem kellene nagy erőfeszítés az áttéréshez, és Lengyelország gazdasági viszonyai sem rosszak. Ismert módon Magyarország jelenleg egyetlen mutatót sem teljesít. Erről nem esik sok szó, mert a jelenlegi kormányzat nem is készül az euró átvételére, márpedig, ha nincsen politikai szándék, akkor nem is érdemes számolgatni, hogy miként állnánk a kritériumokkal.
Hogy nincsen politikai akarat, az teljesen világos. Azt nyilvánvalóvá tette az Orbán-kormány, amikor a forint, mint hivatalos fizetőeszköz bekerült az alaptörvénybe 2011-ben (korábban a forintvaluta nem volt nevesítve az alkotmányban). Akkor Matolcsy kormánytag volt, a 19. századi hangulatot keltő Nemzetgazdasági Minisztérium élén. A „pénzügyi szabadságharc” meghirdetése, az EU akkori meghatározó gazdaságpolitikai irányzataitól eltérő „unortodox” módszerek alkalmazása fűződött a nevéhez. A különutas politika melletti elkötelezettségének pedig – saját logikája szerint teljesen érhetően – része a nemzeti fizetőeszköz megtartása, noha az MNB korábbi elemzései, valamint a szakmai források többsége alapján kimutatható volt, hogy a közös valuta birtokában javulna a gazdaság versenyképessége és gyorsulna a növekedés.
Majd az MNB élére kerülve, immár jegybanki pozícióból, támogatta az Orbán-kormánynak az euróval kapcsolatos tételeit. Ezek között szerepelt az, hogy a versenyképességhez hasznos eszköz a saját fizetőeszköz megléte. Az érv úgy szólt, hogy bár az euró átvétele kötelező, de arra elég későbben sort keríteni, amikor már a magyar gazdaság fejlettebb a mainál. Az elfogadott maastrichti belépési ismérveken túl újabb belépési kritériumokra is tett javaslatot az MNB – ami azért különös, mert az érvényes ismérveket sem tudta teljesíteni Magyarország. Így olyan veszély nem fenyegetett, hogy egyszerre csak euróra-éretté válva, „túl korán” bekerülne az ország az eurózónába.
Az euró bevezetéséhez az alábbi maastrichti kritériumokat kell teljesíteni:
- Az inflációs ráta egyéves referencia-időszakban nem haladhatja meg 1,5 százalékponttal nagyobb mértékben a három legalacsonyabb mutatóval rendelkező tagállam inflációs rátájának átlagát, s ezt az alacsony inflációt fenntartható módon kell produkálni.
- Az éves költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát; a bruttó államadósság nem lépheti túl a GDP 60 százalékát (illetve 60 százalék feletti adósságráta esetén az adósságrátában folyamatos és jelentős csökkenést kell felmutatni).
- A tagállam nemzeti valutájának árfolyama a Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszába lépést megelőző két évben nem lépheti át a második szakaszban megállapított árfolyamsávot. A gyakorlatban ez azzal is jár, hogy az adott országnak be kell lépnie az Európai Árfolyam-mechanizmusba (ERM).
- A hosszú távú hitelek kamatlába az egyéves referencia-időszakban legfeljebb 2 százalékponttal lehet több, mint a három legalacsonyabb inflációs mutatóval rendelkező tagállam államkölcsöneinek átlagos kamatlába.
Míg az Orbán-kormányok 2010 utáni politikája leplezetlenül a tagállami hatáskörök maximális megőrzését célozta, a forintvaluta megtartása (és ami ezzel egyenértékű: a közös európai valuta átvételének elszabotálása) mögött egy közgazdasági nézet is kimutatható. Nevezetesen az, hogy a saját fizetőeszköz birtokában lehetőség nyílik önálló árfolyampolitika folytatására, annak is egy konkrét változata szerint: ez az úgynevezett exportserkentő leértékelés politikája.
Ez régóta ismert gazdasági nézet, mely szerint bizonyos feltételek mellett a valuta tudatos gyengítése javít a külkereskedelmi mérlegen, mivel az importtermékek drágábbá válnak a hazai szereplők számára (ezért a behozatali mennyiség mérséklődik), míg az exportőrök a hazai valuta gyengülése nyomán a kivitt termékekért a korábbinál több hazai pénzt kapnak, és egyébként is árban versenyképesebbek – amennyiben a hazai árszint nem kezd megnőni a valuta gyengesége nyomán.
Sajnos nagyon is jól tudható, hogy a jelentős leértékelés (vagy lebegő valutarendszer esetében: leértékelődés) megdobja az inflációt, megemeli a hazai költségszintet, így kis idő múltán a kezdeti ár-versenyképességi előny odavész. Ezért tartós exportösztönző gazdaságpolitikának nem válik be a folyamatos leértékelés.
Fotó: Depositphotos
A magyar politika magas szintjén mégis alapigazságnak számít az, hogy a gyenge, gyengülő forint jó az exportőröknek, az pedig végeredményben jó a gazdasági növekedésnek is. Másfelől – szól az érvelés –, ha Magyarország is benne lenne az euróövezetben, akkor nem élhetne ilyen eszközzel.
E nézet nem számol a modern gazdaság olyan sajátosságaival, mint hogy egy összetett termék vagy szolgáltatás sokfajta komponensből tevődik össze, és ezek számos esetben keresztezik a határokat. Az exporttermékek importtartalma éppen a mi viszonyaink között elég nagy; a szerződések nagy részét eleve vezető valutákban kötik, így a hazai fizetőeszköz gyengülése nem nagyon érinti a terméklánc költségviszonyait.
A valóságban ráadásul szó sincs tudatos és kellően kalibrálható árfolyampolitikáról. A külső események és a hazai gazdaság belső ingadozásai nagy mértékben rángatják a forint árfolyamát. Tanulságos megnézni, hogy mi következett be az elmúlt, válságteli években a HUF/EUR árfolyamban, összevetve a térség más valutáival.
Árfolyamok változása az euróhoz képest
A forint láthatóan nagyot gyengült 2020 kora tavaszán, a világjárvány kitörésekor, de nagy értékvesztést szenvedett el az Ukrajnát ért orosz támadás után is. Eközben a cseh, a lengyel vagy a román fizetőeszköz kurzusa nem zuhant ekkorát, sőt a cseh korona kisebb volatilitás mellett végül is a bemutatott időszak végét némi erősödéssel zárta az euróhoz képest. A zloty kilengése ennél némileg nagyobb volt, míg a lej árfolyamán jól látható a jegybanki menedzselés. Egészében véve
az mondható el, hogy a térség valutái közül a forint teljesen kilóg: értékének ötöde veszett oda, és ráadásul igen nagy az árfolyam változatossága.
A gyengülés nyilvánvalóan inflációs hatású. De a nagy volatilitás is: jelentős árfolyammozgások mellett a cégek kénytelenek viszonylag gyakran hozzányúlni a szerződéses árakhoz, márpedig inflációs világban az árak újratárgyalása rendszerint áremelkedésben ölt testet.
Az előző jegybanki vezetés alatti tartós és jelentős infláció olyan örökség, amelytől nehéz lesz megszabadulni 2025-ben és azt követően. Jelenleg egyetlen módja van az inflációs spirál elkerülésének: az irányadó kamatok magasan tartása. A magyar alapkamat 6,5 százalékos mértékét össze lehet vetni a cseh 3,75 százalékos mértékkel, hogy lássuk a kontrasztot.
Ez a kamatpolitika ma szükségesnek látszik, csakhogy nem csekély reálgazdasági költségekkel jár, mivel a térségi társak belső kamatszintjét meghaladó magyar forintkamatok azonnali, közvetlen versenyképességi hátrányt okoznak a magyar vállalatoknak. Nyilván erős lesz a nyomás a kormány részéről a kamatszint mérséklésére; ha engedne az MNB, az sokat rontana a megítélésén, ha viszont nem változtat ezen a kamatszinten, akkor még nehezebb elvárni a cégek beruházási aktivitását.
Ezen a dilemmán csak a hitelesség helyreállítása segíthet, az viszont nem szándék kérdése. De legalább lenne horgonya a magyar monetáris politikának. Jelenleg egyetlen ilyen van, az inflációs célkövetési rezsim, a maga 3 százalékos célértékével. Csakhogy ennek meggyőző ereje eddig is csekély volt. Idén sem remélhető, hogy az éves fogyasztóiár-index 5 százalék alatt maradjon.
A jövőt illetően valamit kellene mondania az MNB-nek. E vonatkozásban egyetlen olyan vállalás tehető, amely „nem kerül sokba”, ez pedig az ERM2 árfolyamrendszerbe való belépés kezdeményezése. Attól még az euróátvétel hosszú-hosszú évek messziségében maradna, de az ERM2 adna keretet az árfolyammozgásoknak.
A forint külső értékének tartós negligálása, valamint a folyamatos devalváció eltűrése, sőt eszközkénti felfogása az elmúlt évtized hibás gyakorlata volt, amely semmiképp sem folytatandó.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
Bod Péter Ákos volt a Klasszis Klub Live vendége március elején: a szakember és Csabai Károly főszerkesztő egyebek mellett arról beszélgettek, hogy milyen gazdasági hatásai lehetnek a jegybankelnökváltásnak, hogyan reagáltak erre a piacok, valamint, hogy Varga Mihály mennyire tud független jegybankelnökként működni. Emellett szó esett a monetáris politika és a gazdaságpolitika összefüggéseiről, valamint Bod Péter Ákos saját jegybankelnöki tapasztalatairól is:
