A magyar infláció – amint várható volt – nem múlt el. Erre reagálva az MNB monetáris tanácsa az áprilisi ülésén 6,5 százalékon tartotta az alapkamatot. Ezzel jelentősen pozitív marad a reálkamat, amint az szokásos is a monetáris politikában áremelkedési nyomás és inflációs várakozások esetén. A mostani kamatszint a magyar gyakorlatban nem számít rendkívül magasnak, de jelentősen meghaladja a V3 országokét. Nem a hitelkondíciókat nevezik meg a magyar üzleti szereplők a legfőbb korlátozó tényezőnek, de a hitelpénz ára ront a magyar versenyképességen.
A döntés kapcsán Varga Mihály utalt arra, hogy a jelenlegi magyar kockázati megítélés mellett, a világban zajló események közepette, jó óvatosnak lenni. Bármennyire is szeretne alacsonyabb kamatszintet látni a kormányzat, nincs itt az ideje a lazításnak. A döntés és az indoklás helytálló. Csakhogy ezzel nincsen megoldva a jelenlegi inflációs gond.
A különböző felmérések szerint a lakosság inflációs várakozásai a 8 és 10 százalék közötti sávban mozognak. Az idei tavaszi maginfláció maga is 5 és 6 százalék közötti értékű, kellemetlenül magas. A fogyasztói árindex mindenképpen meghaladja az MNB egyébként igen nagyvonalúan meghatározott inflációs célértékét, és uniós összevetésben is dobogós helyezést hoz.
De különösen aggasztó a mértéke, ha figyelembe vesszük a gazdaság konjunkturális helyzetét: Magyarországon 2025 elején folytatódik a megelőző két év recessziós-stagnáló időszaka. A 2025 első negyedévéről közzétett KHS-jelentés komikus cáfolatát adta annak, amit Orbán, szakminiszterével egyetemben, tavaly októbertől egészen a legutóbbi hetekig beígért: repülőrajtot, páratlanul sikeres évkezdést.
Mi fűti az árakat, ha nem a kereslet?
Ha pang a gazdaság, nem lendült neki az elvárt mértékben a lakossági fogyasztás, ha a vállalati bértárgyalások is a korábban gondoltnál szerényebb keresetnövekedéshez vezetnek, akkor miért van egyáltalán ekkora áremelkedési ütem? Miért nő mégis az árszint?
Az okok egyike eléggé ismert: a forintárfolyam gyengülése 2024 végén, 2025 elején. A tartósan 400 fölötti euró az áruforgalom drágulásának egyik kézenfekvő magyarázata.
Fotó: MTI / Máthé Zoltán
A szolgáltatások drágulásában talán kisebb a forint devalvációjának a jelentősége, ott a korábban elhalasztott tarifaemelések valóra válása erősebb ok lehet. A megelőző időszak állami beavatkozásai késleltetett hatása bizonyosan szerepet játszik az árak, tarifák idei emelkedésében. Amit nehezebb mérni, mint az árfolyamgyengülés importot drágító következményét, az egy sajátos magyar inflációs tényező: a kormányzati beavatkozások okozta bizonytalanság. Egy termékcsoport piaci árának állami megszabása nemcsak az adott konkrét cikk árazását érinti, hanem valamilyen módon az összes többiét is. Az érintett gazdasági szereplő a többi termékének az árazásánál, szerződéseinek megkötésénél, fejlesztési vagy divesztíciós döntéseinek meghozatalában kénytelen számolni a reá vonatkozó intervencióval.
Csakhogy a többi iparágban működők is látják, hogy milyen állami beavatkozások lehetségesek minálunk, és a potenciális fenyegetést beépítik üzleti döntéseikbe. Egyebek mellett a hosszabb lejáratú fejlesztésektől való visszalépés, valamint a lehetséges legnagyobb mielőbbi áremelés a logikus lépés olyan környezetben, ahol az állam a különleges jogrendre hivatkozva vagy különösebb indoklás nélkül belenyúlhat árakba, szerződésekbe, üzleti kondíciókba. A 2021 végi üzemanyagár-rögzítés rossz tapasztalatai, általában az állami árszabályozás sikertelenségei nem tántorították el a kormányt a piaci viszonyok közvetlen manipulálásától. Most egy nem szokványos formával próbálkozik az inflációs folyamat lefékezésének szándékával: ez a kereskedői árrésbe való beavatkozás.
Árrésstop: gazdaságpolitikai eszköz vagy politikai manőver?
Ennél az intervenciónál, ahol ilyenre volt példa, mint például Romániában, a hivatkozási alap kötődött a sajátos szituációhoz, a maitól nagyon eltérő helyzetben. A Covid utáni zavaros, hiányokkal tarkított gazdasági újraindulás idején, a 2021 végétől kipattanó világméretű áremelkedési hullám során jelent meg az a tézis, miszerint a kereskedők visszaélnek az áruhiánnyal, kihasználják az általános drágulási trendet, aránytalanul tágra nyitják a beszerzési (nagykereskedelmi, ipari) árak és a piaci árak különbségét. Ilyen drágulási-drágítási esetek kétségtelenül előfordultak, noha versenypiaci körülmények között csak átmeneti jelleggel, a következő módon.
A korábban még olcsóbban beszerzett cikkeket a napi újraárazás során már jóval magasabb árszinten értékesítette a kereskedő, aki észlelte az általános árszintnövekedést.
Ezzel az a beszerzett készlet erejéig valóban nagy árréssel működött, mindaddig persze, amíg a termelői, nagykereskedelmi árak is meg nem emelkedtek. A megdrágult beszerzési költséget azután mind nehezebben lehetett érvényesíteni a véges büdzséjű vásárlók között. A nagy infláció azonban mostanra levonult. Az európai áremelkedési ütem közel került az árstabilitást jelző kettő százalékos mértékhez. A termelési láncolatok közötti kapcsolat rendeződött, a hiányjelenségek visszaszorultak, és ennek révén az árazási kilengések is ritkultak. Legalábbis ez volt a Trumpi nagy vámháborús bejelentésekig. Most majd meglátjuk, hogy a hirtelenül megváltozó amerikai vámügyek nyomán milyen ármozgások indulnak be a világban.
Geopolitikai sakkjátszmák és ingadozó tőkepiacok – Hogyan pozícionáljuk befektetéseinket?
A témában a Klasszis Média május 27-én 17 órától geopolitikai szakértők, gazdasági elemzők, befektetési szakemberek részvételével tart rendezvényt.Vegyen részt Ön is! Klasszis Befektetői Klub - részletek és jelentkezés >>
Stagfláció és állami beavatkozások Magyarországon
Amiről azonban itt szó van, az a sajátos magyar ügy, a nálunk kifejlődött stagflációs állapot. Nem túlzás ezt a kifejezést alkalmazni a mi viszonyainkra. A maginflációs mutatónk jelzi, hogy széles termék- és szolgáltatási körben makacs az árnövekedés, nemcsak a szem előtt levő élelmiszereknél. Ami a költségoldalt illeti, a trendszerűen gyengülő forintárfolyamon túl a nagyszámú állami elvonás mind árszintemelő tétel. Ám kínálati, költségoldali ügynek tekinthető az általános üzleti bizonytalanság is, amelynek oka lehet valamilyen piaci tényező, de gyakran kormányzati beavatkozás is. A megelőző évek tapasztalatai alapján különös, hogy a kormány ismét a közvetlen piaci beavatkozás eszközéhez fordult, ezúttal a kereskedelemben alkalmazott árrés dolgában. Pedig a korábbi intervenciók szakmai megítélése negatív volt, ráadásul a mostani kúszó infláció viszonyai között nehéz értelmes érvet találni a „mohó kereskedők” által élvezett extraprofittal szemben hatósági fellépésre.
Vannak persze nálunk extraprofitot élvező vállalkozók. Ők főként az állami megrendeléses körben találhatók, de nem a kiskereskedelemben. Akkor miért ez az ágazat vált most a politikai beavatkozás célpontjává? A hivatalos indoklás szerint a kiskereskedelmi árrés állami szabályozása az infláció csökkentését célozza, miként korábban a fogyasztói árak rögzítése egy adott termékkörben, vagy a rezsitarifák állami meghatározása.
Ám a piaci árak, tarifák hatósági meghatározásával összevetésben ez a szóban forgó állami beavatkozás bonyolultabb: a fogyasztói árak helyett az árképzésre irányul az állami intervenció, melynek a lényege a kereskedői nyereség korlátozása. Az egész akció logikája gyenge, hiszen a kiskereskedelmi ágazatban erős a verseny, nem kiemelkedő a tőkearányos nyereségesség, sőt egész láncok szenvedtek el veszteséget, éspedig nem a piaci folyamatok következtében, hanem hatósági beavatkozások nyomán. Az állami beavatkozás technikája is bonyolultabb, mert üzemviteli szintű állami intervencióról van szó.
Az árrésstopot Orbán jelentette be a tavasszal, és a rendelet elvileg május 31-ig tart. Lényege, hogy a kiskereskedelmi cégek megszabott körében, megnevezett élelmiszerek esetén a kiskereskedő bruttó árrése nem haladhatja meg az idén január hónapban alkalmazott átlagos árrés mértékét, de legfeljebb 10 százalék lehet. Sokan elmondták, hogy az árképzésbe való közvetlen, részletes kormányzati beavatkozás idegen a piacgazdaság szellemétől. Az egyik intézkedésből következik a másik: a hivatal abba is beleszól, hogy a mesterségesen olcsóbbá váló piaci cikk ne tűnjön el a gazdaságilag motiválatlanná tett kereskedő kínálatából. Azt is megszabja a hatóság, hogy mennyi lehet a saját márkás termék. Az ilyen intervenciók mélyen keresztezik a piaci működési gyakorlatot, erőforrásokat fordítanak el a közvetlenül érintett cégeknél a vevő kiszolgálásától az állami regulának való megfelelés irányába. Az eredeti határidő közeleg, de a miniszter arra utalt, hogy az „átmeneti” intézkedést meghosszabbítják, sőt újabb termékkörre terjesztik ki: a piperecikkeket említette. Ezek a javak, szemben az élelmiszerekkel, a fogyasztói kosárban nem tesznek ki nagy hányadot. Eddig nem számítottak „politikai cikkeknek”.
Fotó: Pexels
Talán valamelyik újabb fókuszcsoportos felmérésnél azt találta a kormány agit-prop részlege, hogy a kormánypártok szempontjából fontos szavazói rétegekben nőtt az elégedetlenség a mosóporok drágulása miatt. Közgazdasági érvanyagot nehéz találni az árrésintervenció kiterjesztése mellett. Lehet azonban itt egy sajátos politikai vonulat: a Nagy miniszter által szóba hozott cikkek főleg nemzetközi hátterű cégekhez kötődnek.
Talán nem is az infláció elleni jószándékú, noha közgazdaságilag logikátlan intervenció esetével van most dolgunk, hanem valami mással.
Az odáig közös a korábbi árintervenciókkal, hogy ebben az esetben is a pénzromlással szembeni fellépés terhét az állam át akarja helyezni a kiszemelt gazdasági szereplők: az ő feladatuk lenne, hogy lefogják az áremelkedési ütemet, saját nyereségük (és így növekedési, fejlődési képességük) terhére. Ha erre nem képesek – márpedig az üzlet célja az üzlet, nem a közpolitika intézése –, akkor a kormány még mindig húzhat politikai hasznot a helyzetből: a lakossági elégedetlenséget az érintett kereskedelmi vállalatokra irányítja. Egy ilyen kormányzati fellépés meglehetősen illeszkedik a „multik” elleni eddigi populista kezdeményezésekhez. Gazdasági haszna a vállalati árképzésbe való direkt állami beavatkozásnak nem lesz. Ezt azonban bizonyára tudják az állami hivatalokban is. De már az haszon, mégpedig fontos politikai nyereség, ha az elégedetlenséget a kormány eltolja magától, és a tőkére irányítja. Ha a tőke háttere külföld, a kormánynak az csak jól jön.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
Bod Péter Ákos közgazdász márciusban Csabai Károly főszerkesztő vendégeként a jegybankelnökváltás piaci fogadtatásáról, a forint árfolyamáról és az MNB függetlenségének jövőjéről beszélt a Klasszis Klub Live-ban. Szóba került, hogy Varga Mihály képes lesz-e ellenállni Nagy Márton növekedéspárti nyomásának, ha az veszélyezteti az inflációs célokat. Bod visszaemlékezett saját jegybankelnöki kinevezésére és az akkori politikai-gazdasági környezetre is. A teljes beszélgetést itt nézheti meg:
