Abban nincs meglepő, hogy egész Európában megugrottak az árak. Világjelenség ez, az Egyesült Államokban is rég látott magasságokba szaladt fel az előző évhez mért inflációs mutató, pedig nettó energiaexportőr országról van szó, amely emellett egy sor mezőgazdasági termékben is kiviteli többletet mutat fel. A helyzet valóban rendkívüli, mivel olyan éveket követ a mostani árhullám, amelyek alatt rengeteget cikkeztek a deflációs veszélyről – most pedig annak éppen az ellenkezője fenyegeti a világ fejlett országait, és még inkább a kevésbé tehetőseket. Európa az alapélelmiszerekben önellátó, de energiában nem, így valóban nem lehet csodálkozni azon, hogy a 2020-as nagy leállást követő újraindulásban meglódultak az árak általában, az energiaárak különösen. Majd pedig az orosz invázió nyomán újabb lendületet vett az infláció.
Az mégis figyelemre méltó, hogy az áremelkedés mértéke milyen nagymértékben különbözik Európában. Most, hogy a magyar fogyasztói árindex májusban átlépte a 10 százalékos mértéket, akik nem akarják dramatizálni a helyzetet, utalhatnak arra, hogy hiszen a szomszédos Szlovákiában is nagy az infláció üteme, pedig náluk az euró a fizetési eszköz. Valóban, az előzetes májusi árindex a megelőző év májusához képest 11,8 százalék volt északi szomszédunknál, amint ez látható az Eurostat nemrég közzétett (még nem végleges) májusi inflációs statisztikájából. Volt, aki nemcsak rácsodálkozik az adatra, de azt is megjegyzi, hogy lám az euró használata nem véd meg az inflációtól. A horvátoknál, bolgároknál, ahol most térnek át az euróra, különösen aggasztóan hangozhat, hogy a közös európai valuta milyen sokat veszít az értékéből.
Legalább is első ránézésre így látszik a helyzet. A balti kis országokban még a szlovákiainál is nagyobb az inflációs ütem, Észtországban egyenesen 20 százalékkal haladja meg a májusi árszint a tavalyit, pedig eurójuk van. Eszerint a stabil valutának gondolt euró nem is stabil? És nem véd meg az infláció ellen?
Érdemes a helyzetet némileg alaposabban szemügyre venni. Az euróövezet átlagos fogyasztói árindexe májusban 8,1 százalék volt. Ez valóban rég nem látott nagy érték, noha sem az amerikai indexhez, sem különösen a hagyományosan inflációsabb fejlődő világ mai árviszonyaihoz képest nem tekinthető extrémnek. Átlagszám, amely mögött viszont igen figyelemre méltó szóródás mutatkozik: a francia fogyasztói árindex 5,8 százalék, a német 8,7 százalék, míg az euróövezet keleti peremén valóban bőven kétszámjegyű az árindex. Az adatok alapján viszont nem mondható ki egyszerűen, hogy az euró, mint olyan veszít sokat a vásárlóerejéből, noha Európa magországaiban valóban az 1970-es évekig kell visszamenni hasonló adatokért – de jól tudjuk, hogy jelenleg világszerte árszint-növekedés zajlik.
Az viszont mégis magyarázatot igényel, hogy miként lehet egy valutaövezeten belül ekkora eltérés az inflációs rátákban, és konkréten miért nem védi meg az euró használata a szlovák, észt vagy litván fogyasztót.
Bár országonként sok sajátos tényező hat, de néhány magyarázó körülményt érdemes tekintetbe venni. Az egyik lényeges vonatkozás az, hogy az átlagos árszintet az euróövezetben és azon kívül, így nálunk vagy a lengyeleknél, románoknál, rendre két termékcsoport húzza felfele: az élelmiszereké és főleg az energiáé. Az euróövezet átlagos 8 százalékos inflációs indexe mögött ott van a fel nem dolgozott élelmiszerek 9 százalékos, valamint az energia 39 (!) százalékos megdrágulása, ám másfelől itt van a szolgáltatások csupán 3,5 százalékos áremelkedése. Nem általában lett drágább az élet Európában, hanem a jelzett módon: sokat nőttek az árak az élelmiszerpiacon, de legfőképp az energia-piacokon, valamint azoknál a termékeknél, amelyekhez sok energiát használnak fel.
És itt lép be a fejlettségbeli különbség: amelyik tagországban az átlagos fogyasztónak a szokásos fogyasztói kosarában nagy részt tesz ki az élelmiszer, az üzemanyag és lakásfűtés, ott ezek a meredeken dráguló tételek felfele rántják az átlagszámot. A gazdagabb országokban és általában a tehetősebb családoknál a lakossági kiadások döntő részét szolgáltatásokra költik, nem pedig étkezésre és lakhatásra. A szolgáltató ágazatokban viszont sokkal mérsékeltebb az árak emelkedése, és így az általános árszínvonal megnövekedése sem drámai.
A mértékelt és a két számjegyű inflációs indexű országok között a másik nagy választóvonal az állami árpolitika megléte vagy hiánya. A villamosáram és a földgáz nagykereskedelmi ára mindenhol nagymértékben felszaladt, de ehhez a fejleményhez nem egyformán viszonyult az állam. Például a szabadpiaci normákat szorosan követő balti országokban a tényleges világpiaci drágulás különösebb állami beavatkozás nélkül átkerült a fogyasztói árakba. Majd ha a mezőgazdasági termények meg az energiahordozók piacán javulás áll be, akkor a mostani inflációs hullám gyorsan le is futhat náluk. Az alapvető javak mai hirtelen megdrágulása természetesen nagy érvágás a családi költségvetésen, de ezen lehet segíteni jövedelempolitikai eszközökkel. Hogy a sérülékeny helyzetű társadalmi csoportokat, egyéneket ne hozhassa méltánytalan helyzetbe az alapvető javak drágulása, célzott állami támogatással, transzferjuttatásokkal enyhíthetnek a társadalmi bajokon, és még így sem terhelik meg túlzott mértékben az állami vagy a helyi költségvetést.
Ahol viszont a gyorsan felfutó árak láttán a hatóságok ár-limiteket vezettek be, meg az adómértékek átmeneti vagy tartósabb mérséklésével élte, ott a külkereskedelmi és nagykereskedelmi árak drágulása nem teljesen és nem azonnal jelenik meg a fogyasztónál. A tényleges drágulás egy részét annak az árán kerülik el, hogy megnő az állami ártámogatás, vagy pedig az állam lemond a neki járó adóbevétel egy jelentős részéről. Mind a kettő védelmi intézkedés azonban ront a költségvetés pozícióján: együttesen jócskán megnövelik az államháztartás idei hiányát. Azáltal sajnos a következő időszakban többlet terhek kerülnek a társadalomra. Röviden: az idén elfojtott infláció később elterítve visszatér.
Ez a magyar eset is. Kiválasztott termékek hatósági árassá tétele és a rezsitarifák tartós befagyasztása jelenleg elfedi a valóságos helyzetet, ám a tényleges drágulást elkerülni nem lehet, csupán elodázni annak árán, hogy a költségvetés hiánya folyamatosan dagad mindaddig, amíg a kormány rá nem kényszerül a költségvetési konszolidációra. Ez történik most. A megbillent költségvetés korrigálásának egyik fő eszköze az adók, elvonások megnövelése. A megemelt adóteher pedig különféle módon és sebességgel visszakerül az adófizetők vállaira. Csodák nincsenek: amikor nagyon megdrágul a világpiacon az energia, akkor az mindenképpen megjelenik a növekvő termelési költségekben, a fogyasztói árakban – ha nem az idén teljesen, akkor majd később, a megnövelt adóteher miatti jövőbeli piaci árakban, rezsitarifákban.
Ezeket a szempontokat figyelembe véve már érthetőbb a szakmai figyelmeztetés: országokat az inflációs rátáikat tekintve csak úgy lehet értelmesen összehasonlítani, hogy kiszűrjük a hivatalos statisztikai áradatokból az adózási, támogatási és egyéb állami hatásokat, és megnézzük a költségvetés állapotát. Az inflációs jelenségre alkalmazott statisztikai mutatók közül leginkább a maginflációs ráta áll eléggé közel a valóságok viszonyokhoz. Amikor tehát a magyar viszonyokat akarjuk tisztábban látni a környezetünkhöz képest, akkor nem elég a KSH által közzétett szokásos fogyasztói árindexet megnézni.
A 110,7-es index, azaz a 2021. májusi állapothoz képesti 10,7 százalékos fogyasztói árindex csak egy vetületet mutat: amennyivel az átlagos fogyasztói kosár drágul az egy évvel korábbi helyzethez hozzámérve. Az EU tagállamainak közös („harmonizált”) módszertan szerinti fogyasztói kosár-drágulás 10,8 százalék, ami némi eltérés a hazai definíció szerinti fogyasztói árindexhez képest: a harmonizált index kerül be a nemzetközi összehasonlításokba. Ám a fogyasztói árindex-adatokat, bármelyik változatot vesszük, eltorzítja az, hogy minálunk ugyanezen KSH-jelentés szerint a lakossági energia az egy évhez korábbihoz képest mindösszesen 1,6 százalékkal drágult, de még a motorüzemanyag is csak 10,8 százalékkal van feljebb – ezt érdemes összevetni azzal, hogy az euróövezeti országokban az energiaárak emelkedése (tükrözve a valóságot) csaknem 40 százalék volt ebben az időszakban.
Nálunk a ténylegesen bekövetkező drágulást, amelynek a következményei már megjelentek a külkereskedelmi hiány hatalmas megnövekedésében, a nemzetközi cserearányok romlásában, egyelőre részben lenyelte az állami költségvetés. Annak a hiánya azonban eddig is igen nagy volt, és drasztikus intézkedések nélkül tovább duzzadna – amit azután finanszírozni kell. Ha lehet, a hazai megtakarításokból, ha pedig azok nem elégségesek, akkor külföldi hitelfelvétellel. Ez történt most a héten. A 12 százalékot meghaladó maginflációs mutató tisztább képet ad pénzromlási folyamatokról, de még reálisabb az elemzés, ha beszámítjuk a költségvetésnek az árszubvenciókra fordított mértékét is, a költségvetés állapotát, az eladósodottságot és az államadósság jövőbeli finanszírozási terheit. Láthattuk már az 1970-es évek magyar gazdasági realitásait: a nemzetközi cserearányok romlása „begyűrűzött”, bármit állítottak a pártállami propagandisták.
Ami a mai kilátásainkat illeti: a forint megléte nemcsak hogy nem segít, de a további áremelkedésnek egyik tényezője. Az euróhoz, dollárhoz mért komoly és tartós árfolyamgyengülés ugyanis további áremelkedési nyomást gyakorol az importszámlákon keresztül. Import pedig mindenben van. Az a körülmény tehát, hogy a visegrádi országok közül a mi valutánk értékelődött le leginkább az elmúlt időszakban, nagyrészt megmagyarázza gazdaságunk inflációs jellegét, de egyben előre is vetíti, hogy a pénzromlás üteme a továbbiakban sem tud olyan mértékben vissza-szelídülni egy ideig, mint ami bekövetkezne a mostani elsődleges kiváltó okok gyengülése, felszívódása esetén.
Az euró erős fizetőeszköz; az eurózónában beálló mostani árhullám nem a közös európai valuta értékállóságát kérdőjelezi meg, hanem egyszerűen tükrözi a globális méretű egyensúlytalanságok által előidézett árszint-emelkedést. A kiváltó okok korrekciójának függvényében lehet várni azt, hogy a mostani árhullám valóban annak bizonyuljon, aminek a pénzügyi elemzők és jegybanki döntéshozók zöme gondolja: átmeneti emelkedés, amely nem szükségszerűen marad velünk sokáig. Ennek valóban megvan a nagy valószínűsége. Kevésbé lehetünk optimisták a forintinfláció természetét illetően.
