A kortársak utólagos ítélete szerint fényes lapként vonult be az MNB történetébe 1931. július 14-e. A nemzeti pénzintézet ugyanis ekkor rendelte el a bankzárlatot, amely gyakorlatilag a pengő értékállandóságának biztosítását volt hivatott szolgálni. Természetesen túlzás lenne azt állítani, az egész országra kiterjedő devizastop osztatlan lelkesedést váltott ki a kortársakból, ám utólag minden mértékadó szakember elismerte, az MNB a számos rossz közül a lehető legfájdalommentesebb megoldást választotta.
A súlyos világgazdasági helyzet és a fenyegető összeomlás, azaz államcsőd árnyékában az MNB deviza-kényszergazdálkodását kezdetben az ötletszerűség és a pillanatnyi szükségszerűség vezérelte. Ez természetesen rossz megoldás volt, mert a közönség a számos legális és illegális módon igyekezett fiókban lévő külföldi fizetőeszközeit biztonságba helyezni. Ez érthető reakció volt, hiszen ki örülne annak, ha egy élet munkája a szeme előtt válna semmivé. Ugyanakkor az állam ebben az esetben nem lehetett tekintettel az egyéni érdekekre, hiszen az ország sorsáról volt szó.
Az MNB a helyzet stabilizálása érdekében 1935. március 6-án elrendelte az aranybeszolgáltatást: ez nem csak a hazai deviza helyzetet javította, de kiindulása volt egy tőzsdehossznak is, hiszen a nemesfémért kapott pénzt a polgárok a börzére vitték. A hajdani szakemberek a példátlan sikert egyébként úgy érték el, hogy a "sárga ördög" beváltási árát a valós piaci értéken, azaz 6000 pengőben szabták meg.
A stabilizáció felé tett fontos lépés volt az is, hogy 1936 januárjában bevezették az úgynevezett nosztifikációt. Ez nem volt más, mint a titkos értékpapír-repatriálás megszüntetése, mivel ezen a módon áramlott ki az országból a legtöbb deviza. Az MNB sokáig eltűrte ezt a folyamatot, mert lehetőséget nyújtott arra, hogy a külföldön elhelyezett magyar értékek olcsó árfolyamon haza kerülhessenek. E módon végeredményben Magyarország külföldi adóssága csökkent. Megszüntetni végül pont ezen előnye miatt kellett, mert a közönség, felismerve a rést, olyan tömegben kezdett hazahozni itthoni értékpapírokat, hogy az a pengő nehezen megteremtett értékállóságát veszélyeztette.
A stabilizáció másik lényeges eleme volt a külföldi hitelezőkkel kötött megállapodások újratárgyalása 1937 nyarán. Korányi Frigyes 1931. december 23-án ugyanis elrendelte a transzfer-moratóriumot, azaz a külföldi adósságszolgálat felfüggesztését. A kortársak nem gondolták, hogy alig hat esztendő múlva elővehetik a kérdést: utólag meg kell állapítani, a kedvező helyzet azért állt elő, mert az MNB tudatos pénzügyi politikát végzett, és a válság évei alatt a külföldi valuták is sokat vesztettek értékükből.
Emellett szerepet játszott a sikerben a fentebb már említett titkos részvény-repatriálás és a hitelezők kényszerű együttműködése is. A számok jól igazolják mindezt: Magyarország adósságszolgálata (kamat és törlesztés formájában) 1931-ben 250, míg 1937-ben már csak 45 millió aranypengő volt.
A hitelezőkön vastag eret vágtak: a magyar záloglevelek és kötvények tulajdonosai devizában mindössze 1,5-1,75 százalékig terjedő kamatot kaptak, s a rövid lejáratú hitelek sápja is egy százalékra csökkent. Cserében az MNB magára vállalta az erősen leapasztott kamatoknak transzferálási kötelezettségeit. Természetesen a külföldi adósságok rendezése csak úgy volt lehetséges, hogy a külkereskedelmi mérleg aktívuma egyre nagyobb lett, s ebből a forrásból több pénz jutott a hitelek kiegyenlítésére.
S zárásként álljon itt néhány számszerű adat a Magyar Nemzeti Bank mérleg-és eredményszámairól. Az aranykészletek 1934-ben 78934-, míg 1937-ben már 84055 ezer pengőt értek. A devizák és valuták 1934-ben 20344, 1935-ben 33300, 1936-ban 42358, 1937-ben pedig 58536 ezer pengőt tettek ki. Az állam adóssága az 1934-es 49993-ról 1937-re 115281 ezer pengőre nőtt. Ezen idő alatt a kibocsátott pénztárjegyek értéke 115136-ról 69699 ezer pengőre apadt, míg az állami adósság kamatai 489-ről 2137 ezer pengőre híztak.
Folytatjuk
Lázin Miklós András
