De most, hogy Lajos a rómaiak eleganciájával távozott, másra hagyva a cirkuszt, már semmi sem ilyen egyértelmű. Az első döbbent és néma pillanat után kezdtek felbukkani az új nevek. Először persze Ágnes, de volt aztán a tablettagyáros, exorvos vállalkozó, akit nem Jánosnak hívnak.
Akkor beindult a kombinálás, hogy ki milyen platformon van a biztosítós rendszerrel kapcsolatban, hogy ha ez lesz a miniszter, akkor aztán ihaj, ha meg az, akkor viszont csuhaj, jaj, de nehéz is dönteni. Mindenki kényszert érzett, hogy kőkeményen kiálljon a véleménye mellett. Mikola István kezében már ott láttuk az ásót, amellyel megássa Magyarország sírját, Kóka János szeme előtt felvillant a verseny közben vért izzadó biztosítók képe, Kökény Mihály pedig mindent meg akart fontolni.
Majd bejött, amire mindenki számított: Ágnes az utód, Lajos egykori jobbkeze. Hát akkor minden okés, gondolhatnánk naivan, Ágnesünk viszi tovább, amit Lajos elhatározott (azt, hogy pontosan mit, azt én ugyan nem tudom, de mindegy is), innentől mindenki visszamehet dolgozni, ahelyett, hogy minden esti híradóban aggódik harminc másodpercet a nemzetért.
De nem. A bejelentés óta korábban nem vagy csak elvétve látott és hallott szakértők is megnyilatkoztak. A kérdés, hogy most akkor egy vagy több biztosító, felkavarta az embereket. Egy oldalra ültetett olyanokat, akik eddig szemben álltak. A Professzorok Batthyányi Köre és a szocialisták társadalompolitikai tagozatának tiszteletbeli elnöke egy emberként tiltakozott. Kóka bejelentette: hat héten belül az utolsó pontosvesszőig ki kell dolgozni a modellt. Kökény szabódott, hogy hát izé, nem úgy van az.
Ágnes pedig egyelőre hallgat. Végülis lesz még ideje, Lajos is bírta tíz hónapig, meg úgyis csak hétfőtől lesz igazi miniszter. A gigantikus nyilatkozatok közepette összességében Mikola mondta ki az egyetlen értelmes és vitathatatlan mondatot: Ágnes csinos asszony. Mosolygós.
F. Sz. E.
