Olyan ez, mint amikor megkérdezik a szegény kisfiút, hogy mi a kedvence. Vagy rávágja, hogy a csokoládé, amit rossz esetben még soha nem evett, de hallott már róla, hogy az nagyon finom, vagy megnevez egyet a számára is elérhető étkek közül. Hiába is várnánk tőle, hogy a belga pralinét vagy a svájci édességek valamelyikét említse, borítékolható, hogy nem fogja. Na, valami ilyesmi ez az év légitársasága szavazósdi is.
A közlemény szerint "turisztikai szakembereket, gyakran utazó üzletembereket és az Utazó magazin olvasóit kérdezték meg", akiknek azon klasszikus légitársaságok közül kellett választaniuk, amelyek megtisztelik zsebkendőnyi repterünket. Üzletember és a jeles magazin olvasója ugyan nem vagyok, de gyakran utazom, és azt hiszem, legkevésbé a Malévot jelöltem volna be a lehetséges alternatívák közül.
Valahogy összeszorul a gyomrom, ha a hazai légitársaság járatán kell újabb pohár vizet kérnem (nem tehetek róla, én ásványvizet iszok, tökmindegy, hogy van ingyenpia is). Arról pedig két hosszabb ázsiai út szoktatott le, hogy olyan kérdésekkel zargassam a légikísérőket, minthogy mikor szállunk le, ki kell-e tölteni beutazó okmányt vagy mit vigyek magammal a gépről az üzemanyag-feltöltés idejére.
Bár, ha végiggondolom, hogy mindezeket anyanyelvemen kérdezhettem meg és nem kellett semmiféle nyelvi korláttal megküzdenem, még szerencsésnek is tarthatom magam. Nincs is annál jobb érzés, mint mikor hosszú távollét után magyarul szólnak az emberhez, és közlik: "Nem tudom".
Istvánko ViktóriaKapcsolódó anyagok:
Kóka és a kartellkényszer A (Nagy)fal adja a másikat Parasztvakítás a közszféra béremelése A cégfelség elve Az mfor.hu szubjektív rovata
