Hogy pontosan mi, azt nem tudom, de talán ez a kis tanúságtétel most bedobja a követ az állóvízbe, és végre valaki komolyan elkezd ezzel a nagyon sötét üggyel foglalkozni. Az ENSZ mondjuk, vagy a G8.
Kezdetben vala a késés. Tíz perc minimum, de azt betartották. Aztán lett az, hogy tíz percet mondtak, de mindenki tudta, hogy az bizony húsz perc. Ahogy hasítottunk bele a kilencvenes évekbe, jöttek a negyven percek, de egy idő után ez sem tűnt fel: simán elindultunk otthonról az állomásra akkor, amikor a vonatnak éppen ki kellett volna gördülnie onnan.
Azon is hamar túltettük magunkat, hogy a Cég akaratunk ellenére, mintegy nevelő szándékkal gondoskodott az egészséges életmódról is. Cegléden ugyanis, ahol egymás mellé lehetett volna állítani az ellenkező irányba tartó, de egymást az átszállásokkal szervesen kiegészítő vonatokat, úgy gondolták, jobb az, ha fut az utas. Ezért az egyik szerelvény a "külső elsőn", a másik meg a "jobbról a negyediken" állt meg. Az átjárás ugye a sínek között történt, és erősebb napokon elvégeztek egy-egy úgynevezett tolatást is, ami nagyjából abból állt, hogy a fejvesztve rohanó embertömeg közepébe beküldtek egy őrülten dudáló tehervonatot, majd megállították, elzárva ezzel a csatlakozás felé vezető utat a kevésbé gyorsak elől.
De még nem ködlött semmi, sőt az sem tűnt fel, hogy megkezdődött az "Eddig hat kocsival ment a vonat és tele volt, most próbáljuk meg mi lesz, ha csak hárommal küldjük el" című - most már tudom - kísérletsorozat. Felszálltunk, nyomorogtunk, és minden bizonnyal a MÁV fizetett emberei voltak azok, akik tízpercenként vécére jártak, vagy épp rágyújtottak a zsúfolt előtérben, ahol rajtuk kívül senki sem dohányzott.
Akkor még vak voltam, mondhatni nem volt szemem a látásra.
De most már tudom, hogy valami nagyon sötét dolog történik velünk, és mi vagyunk a fehéregerek. Amit a múltkor láttam ugyanis, megvilágosított.
Korán érkeztem, sokan voltak a Keletiben. Láttam a vonatom a kijelzőn, oda volt írva, hogy mikor megy, honnan és hová, de az, hogy melyik vágányról indul, még nem. Gondoltam, pici kis hanyagság, de húsz percünk van még, ennyi belefér. Az indulás előtt öt perccel végül a MÁV lerántotta a leplet a titokról: utolsó előtti vágány, tehát futni kell. Futottunk is! A semmiért. Vonat ugyanis a megadott helyen nem állt. Egyesek hisztérikusan nevettek: "Tuti, mindjárt bemondják, hogy bocs, mégis inkább az első vágányhoz legyetek szívesek átfáradni, de gyorsan, mert indulunk!"
Mivel azonban nem történt semmi, az utasok elfoglalták helyüket a peron teljes hosszában, és visszasüllyedtek a lemondó apátiába. Na, ez is hiba volt, mert a távolban feltűnt a megváltó szerelvény, ám közel sem töltötte ki a teljes peront: szám szerint négy kocsi volt rajta, pedig állítólag ez a délutáni csúcsforgalom, amikor pár ezren szeretnék elhagyni a fővárost, mondjuk Békéscsaba irányába.
Ekkor jöttem rá: ez hosszú évek óta tartó emberkísérlet, más nem lehet. Nem tudom ki pénzeli, és nem tudom, hogy miért, csak feltételezésekkel, összeesküvés-elméletekkel tudok szolgálni. Szerintem a kutatás finanszírozói arra kíváncsiak, hogy van-e ok-okozati összefüggés az alkoholos italok magyarországi népszerűsége, a családon belüli erőszakos bűncselekmények magas száma, újabban pedig autók felgyújtása, illetve túszejtéses bankrablásnak álcázott öngyilkos akciók, valamint a megfelelő adrenalinszintet és érzelmi felfokozottságot fenntartó tömegközlekedés között.
Nyilván nincs. Vagy van. Nem tudom. Egy biztos: ez a kísérlet így is, úgy is veszélyes. És nem tudok elképzelni olyan politikust aki azt akarná, hogy ilyen veszélyes dolgok történjenek az országban, mert akkor nem választják újra.
Politikus egyet akarhat: adjuk el a MÁV-ot!
L. Nagy Gábor
