Engedtessék meg nekem, hogy kívülálló létemre - de mint a gazdasággal szorosan összefüggő terület, a közoktatás reformjával foglalkozó személy - én is bekapcsolódjak ebbe (mármint a Nagy Márton nemzetgazdsági miniszter felvetéséről elindult vitába - a szerk.). A vita tárgya, hogy a magas nyomású gazdaság megteremtése biztosíthatja-e azt a mértékű növekedést, amely által elérhető életszínvonalunk felzárkózása az Európai Unió átlagához, vagy - ahogy a merészebbek remélik - a legfejlettebb országok életszínvonalához.
Röviden fogalmazva: az csodaszámba menne, különösen az utóbbi. Érzésem szerint a Nemzetgazdasági Minisztérium döntéshozói túl sokat forgatták Gottfried August Burger Münchausen báró kalandjait leíró könyvét, az ihlethette őket a terv kitalálására. A stratégia esetenként egymásnak is ellentmondó, néhol pedig alaptalan feltételezésekre épül. Csupa "ha". Ha tartós konjunktúra alakul ki a legfőbb felvevő piacunkon, az Európai Unióban...ha érkezik Brüsszelből a pénz...ha sikerül az infláció féken tartása és a külkereskedelmi egyensúly megőrzése mellett béremeléssel erősíteni a belső keresletet...ha növekszik a termelékenység...ha nő a magasabb hozzáadott értéket előállító tevékenységek aránya a foglalkoztatásban, etc.
Szószólói szerint a magas nyomású gazdaság motorja a munkahelyteremtés. A nagyszámú munkahely létrehozásával kialakuló feszes munkaerőpiac bérversenyt kényszerít ki, a bérnövekedés felpörgeti a fogyasztást, a kettő együtt pedig a termelékenység és hatékonyság növelésére ösztönzi a vállalatokat, így stimulálja a gazdaság növekedését. Az állítás jól hangzik, kérdés, hogy igaz-e. A versenyszférában dolgozó magyar munkaerő nagyobbik hányadát magyar tulajdonú cégek, maradékát külföldi tulajdonúak foglalkoztatják. Melyikük képes további munkahelyeket teremteni?
A magyar vállalkozások zöme itthon értékesíti döntően mezőgazdasági, élelmiszeripari termékét, illetve valamilyen szolgáltatását. Forgalmuk növelésére a hozzávetőleg telített hazai piacon nem, vagy csak a konkurencia rovására képesek, a béremelést is csak áremeléssel tudnák kigazdálkodni, amihez a vásárlóerő, a versenytársak és az import lehetősége miatt nincs nagy mozgásterük. Az exporttevékenységet folytató cégek a külföldön is általánosan ismert, termesztett, gyártott termékeikkel csupán árban lehetnek versenyképesek a külpiacokon, így azok gazdaságosan nehezen értékesíthetők. Ez korlátozza további terjeszkedésüket, valamint azt, hogy újabb szereplők csatlakozzanak hozzájuk. Ennek eredményeként a magyar tulajdonú cégek csak mintegy 20 százalékkal részesednek az exportból. Mindezek miatt a magyar vállalkozások nem tudnak hozzájárulni a magas nyomású gazdaság feltételeinek megteremtéséhez, nem tudnak új munkahelyeket létrehozni, fizetést emelni, beruházni termelékenységük és hatékonyságuk növelése érdekében. Alátámasztja ezt a Randstad Hungary által cégek körében végzett felmérés. Ez azt mutatja, a kormány tévesen számol azzal, hogy jelentős reálbér-növekedésre fog sor kerülni, ami majd a remények szerint fel fogja pörgeti a fogyasztást és hajtani fogja a gazdaságot. A vállalatok túlnyomó része ugyanis nem tudja az inflációt követni a bérekben.
Sokan a hazai startupok számának gyarapodásától, s felfutásuktól remélik a gazdaság élénkülését. E várakozás alaptalanságát bizonyítja a Startup Hungary ügyvezető igazgatójának kijelentése arról, hogy kevés a piacilag életképes, nemzetközileg is érdekes projekt, és hogy nagyon sok arra érdemtelen szereplő kapott finanszírozást. (Jómagam pár éve olvastam egy cikket az akkor legértékesebbnek tartott tíz startupról. A legtöbbre - 200 millióra - becsült cég éves árbevétele mindössze másfél millió forint volt. Nyilván nem ebből éltek.)
A külföldi tulajdonú cégek a versenyszférában dolgozók csak mintegy harmadát foglalkoztatják, mégis az összes vállalati bevételeknek nagyjából a felét könyvelhetik el. Sokkal hatékonyabbak, mint a hazai cégek, amelyek egy főre jutó hozzáadott értékének több, mint két és félszeresét produkálják. Emiatt magasabb fizetést is tudnak adni alkalmazottaiknak, így nincsenek különösebben bérversenyre kényszerítve a feszes munkaerőpiac által. Fékezi azt a kevesebb fizetéssel beérő vendégmunkások megjelenése is, akik a hazai munkaerőhiány és bérnövekedés miatt tízezrével érkeztek a külföldi tulajdonú, külföldre termelő üzemekbe.
A Nemzetgazdasági Minisztérium vezető közgazdásza szerint a kormány törekvése az, hogy a magasnyomású gazdaság elmozduljon abba az irányba, hogy minél magasabb hozzáadott értékű munkakörök jöjjenek létre. Erre az elmozdulásra a mostani magyar cégek nem képesek (noha igazából náluk lenne szükség a hatékonyság javítására). Ezért az elképzelés az, hogy külföldről kell bevonzani olyan - kutató-fejlesztő; pénzügyi, informatikai szolgáltató - tevékenységeket, amelyek biztosítják a magyar alkalmazottak számára a magasabb hozzáadott érték előállításának lehetőségét. Ez ugyanolyan vágyálom, mint amikor korábban azt remélték, hogy a magyar vállalkozások beszállítói lehetnek az idetelepült multiknak. Minden alapot nélkülöz, hogy megfelelő emberi erőforrás megléte esetén ezen cégek tömegével telepítenének ilyen központokat Magyarországra. Európában és azon kívül is országok sora pályázik erre, kevés sikerrel. Miért is adnák fel a szóba jöhető vállalatok meglévő, gyakorlott, tapasztalt szakembereket foglalkoztató részlegeiket a bizonytalanért? Legfeljebb a fejlesztői, informatikai "segédmunkát" szervezik ki az olcsóbb munkaerejű országokba, s ha tehetséges alkalmazottra találnak, azt elviszik hazai központjukba.
A külföldi tulajdonú hazai cégek dolgozói a nagy pénzt - a profitot - a tulajdonosnak termelik, ami kikerül az országból. Ők maguk munkabért kapnak, gyakorlatilag a munkaerejüket "exportálják". A kutató-fejlesztő, pénzügyi, informatikai szakemberek fizetése hiába múlja felül jelentősen a magyar átlagbért, az még optimális esetben - ha mindegyiküket külföldi cég foglalkoztatná - sem növelné lényegesen a magyar gazdaság körforgásába bekerülő pénz mennyiségét, mert létszámuk akkor is töredéke lenne a többi alkalmazotténak. Emellett találmányaik, innovációik az őket foglalkoztató cégeket gazdagítanák, nem az országot. Ez nem a "magyar agyak" hasznosítása lenne, hanem az eltékozlása.
Nagy Márton terve - amely által az ország afféle münchauseni fortéllyal rántaná ki magát az elmaradottság mocsarából - nem jelent fordulatot a rendszerváltás óta követett felzárkózási stratégiához képest.
Ez az időközben megindult uniós támogatások mellett a külföldi cégek becsábítására, vagyis a legrosszabb feltételekkel eladható áru, a munkaerő virtuális exportjára épül, amelynek értékesítési lehetőségei - az automatizáció, robotizáció térhódításával, új szereplők belépésével a kínálati oldalon - rohamosan csökkennek, ráadásul a mennyisége is véges. A mérleg bevételi oldalán a külföldi cégek által kifizetett társasági és egyéb adó, valamint az alkalmazottaiknak juttatott munkabér áll. Az adófizetésben - a kedvezmények és a szabályok kijátszhatósága miatt - jóval kisebb a súlyuk, mint a gazdasági teljesítményben, a megtakarításaikat hazautaló vendégmunkások foglalkoztatása pedig a munkabérekből a gazdaság körforgásába bekerülő pénz mennyiségét csökkenti. Költségoldalon az adókedvezmény mellett megjelennek egyéb állami támogatások - 2010 és 2018 között 346 milliárd forint állami támogatást adott a kormány a multiknak -, plusz a költségvetés fedezi az elvárásaik szerinti infrastruktúrafejlesztést. Hozzájön még ehhez az e cégek termékeinek nálunk történő értékesítéséből származó haszon is (a betelepülők többségét a piacszerzés lehetősége is motiválta). A stratégia egyenlege nem túl kedvező, legfeljebb mostani életszínvonalunk szinten tartásához, vagy lassú növeléséhez elegendő. A nemzetgazdasági miniszter elképzelése nem biztosítja a legfejlettebb országok utolérését.
A felzárkózáshoz el kell végeznünk mindazokat a fejlesztéseket, be kell szereznünk mindazokat a javakat, amelyek az élenjáró országokban hatékonyabbá, eredményesebbé teszik az államszervezet, a gazdaság működését, könnyebbé, tartalmasabbá, egészségesebbé, biztonságosabbá az állampolgárok életét. Ehhez rengeteg pénzre van szükségünk, aminek - mivel a szükséges fogyasztási cikkek, egyéb termékek, gépek, berendezések, töredékét állítják elő magyar tulajdonú vállalatok - nagyobb része importtermékek ellenértékeként, vagy külföldi tulajdonú hazai gyártó, kivitelező, kereskedelmi, szolgáltató cég profitjaként rövid úton kikerül az országból. Ennek ellentételezésére nem nyújt fedezetet az eddigi stratégia.
A legfejlettebb országok azért lettek sikeresek, mert nem a munkaerejüket adják el, hanem a termékeikben megtestesülő ötleteiket. Magyarország számára sem kínálkozik más út a felzárkózáshoz szükséges pénz előteremtésére. Ötletekre van szükségünk, amelyek termékek formájában, vagy szabadalomként értékesíthetők külföldön. Ennek legfontosabb feltétele egy széles, kreativitással, vállalkozószellemmel rendelkező emberi erőforrás megléte, amelynek megteremtése és utánpótlásának biztosítása az oktatás feladata. A mai magyar oktatás pusztán munkaerőképzésre alkalmas. Korszerűsíteni kell, méghozzá akként, hogy a képzés középpontjába a gondolkozás, a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztése kerüljön. Ez a feladat - s mellette az oktatás többi problémája - csakis a tartalom és az iskolaszerkezet egyidejű átalakításával oldható meg. Csak a fiatalok jelenleg katasztrofálisan alacsony szintű vállalkozói, innovációs potenciáljának fejlesztése és mozgásba hozása biztosíthatja az ország állampolgárai által elvárt ütemű, felzárkózáshoz vezető fenntartható fejlődését.
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját.
