Egy takácsmester gyermekeként látta meg a napvilágot a szászországi Ernstthalban. A család rettenetesen szegény volt, krumplinál többre általában nem futotta nekik, néha napokig éheztek, a tizennégy gyerekből csak öt érte meg a felnőttkort. Karl kiskorában vitaminhiány miatt farkasvakságot kapott, elvesztette a látását, ekkoriban egyedül nagyanyja meséi révén került kapcsolatba a külvilággal.
Helyzetük csak azután javult, hogy házukat eladták és albérletbe költöztek, anyja pedig bábaként kezdett dolgozni. Csak ekkor lett pénzük arra, hogy Karl szemét meggyógyíttassák. Az író később úgy vélekedett, hogy kiapadhatatlan képzeletét élete e nehéz időszakának köszönheti. "A mély belső kalandokkal teli, romantikus világot csak az tudja megérteni, aki egyszer látott, megvakult, majd visszanyerte szeme világát. Ez a forrása mindennek, ami dicséretes, és mindennek, ami elítélendő bennem" - írta.
Szerett főhősei bőrébe bújni
Egy idő után kiszakították nagyanyja védelméből, apja "vette kezelésbe", aki fiából akarta kicsikarni mindazt, amit ő nem tudott elérni. Megfelelő módszernek a beáztatott kötéllel való verést, valamint a hiábavaló és kimerítő feladatokat találta: a kisfiúnak egész könyveket kellett lemásolnia. Tizenkét évesen belevetette magát a kalandregények olvasásába, képzeletét Monte Christo grófja és Rinaldo Rinaldini alakja töltötte be.
Elvégezte a tanítóképzőt, ahol már az első évben fenyítést kapott hat gyertya ellopásáért. Tanári pályafutása csak néhány hétig tartott: 1861-ben egy kollégája zsebórájának ellopása miatt hat hétre tömlöcbe került, tanítói engedélyét bevonták. Egy ideig magánórák adásából, zeneszerzésből, színészként próbálta fenntartani magát, de végül ismét csalásokra és szélhámosságokra kényszerült. Többszörös visszaeső bűnösként hosszú éveket töltött fegyintézetekben. A rácsok mögött, a börtönlelkész bíztatására kezdett komolyan az írásba.
1874-ben feltételesen szabadult, hazaköltözött, a keresztapjánál kezdett kovácssegédként dolgozni. Néhány hónappal később megjelent első regénye, Az ernstthali rózsa, amelynek fő motívuma a vakság és az ebből való kigyógyulás. A kiadó, Heinrich Münchmayer az egyik drezdai újságjánál szerkesztőként alkalmazta és írásait is publikálta. Életében először rendelkezett biztos megélhetéssel.
1878-ban folytatásokban megjelent Fogságban a tengeren című alkotásának sikere (amely bűnügyi, kalóz-, kaland- és szerelemes regény egyben) nyomán döntötte el végleg, hogy íróként keresi kenyerét. 1879-től már annyira ismert volt a neve, hogy egy katolikus hetilap felkérte: elsőként náluk jelentesse meg műveit. Itt publikálta először folytatásban híres Orient-ciklusát, valamint Az inka kincsét is.
Az író kiskorától érdeklődött Amerika iránt, egy életre beleivódtak az Újvilágból hazatérő felnőttek szórakoztató történetei, amelyeket kiskorában hallott. A Vadnyugaton játszódik leghíresebb regénye, az először 1893-ban megjelent Winnetou (az indián főnök és Old Firehand alakja már egy 1875-ös írásában is feltűnt). A mű megírásához a végső lökést állítólag az adta meg, hogy 1890-ben megtekintette Buffalo Bill, a híres vadnyugati bölényvadász utazó cirkuszának drezdai előadását. A Winnetou két főhőse a bölcs indián harcos, Winnetou és a német származású, bátor Old Shatterhand, akinél kiválóbb nyomkereső és céllövő az egész Vadnyugaton nincs, kivéve persze Winnetout. Főhősei idealizáltak, bátrak, nagylelkűek és makulátlan jelleműek, s ez máig tartó sikerének titka, az olvasó szívesen azonosul ezekkel a szinte tökéletes karakterekkel.
Műveinek messzi helyszíneit nem járta be, útirajzokra, földrajzi könyvekre és persze határtalan képzelőerejére támaszkodva írt, mégis olyan élethű leírásokat adott, hogy sokan azt hitték, a saját élményeit beszéli el. Hosszabb útra 1899-ben vállalkozott először, amikor Egyiptomba és Szumátrára utazott, két évvel később a doktori címet szívesen használó, de erre addig nem jogosult író a chicagói egyetem tiszteletbeli doktora lett. Indiántörténeteinek színhelyére, az Egyesült Államokba először és utoljára 1908-ban jutott el, de az addigra már nem is annyira Vadnyugatot nem járta be, megállt Buffalo városánál. Az útról kiábrándulva tért haza, mert európai népszerűsége ellenére nem vívott ki túl nagy figyelmet magának Amerikában.
Karl May, aki Magyarországon May Károlyként vált fogalommá, 1912. március 30-án halt meg elismert és gazdag íróként. A sikert mégsem élvezhette maradéktalanul, életét végigkísérték múltjának árnyai, irigyei rendre felhánytorgatták fiatalkori botlásait. A féktelen képzeletű író néha nehezen tudott különbséget tenni a valóság és a maga teremtette világ között, közönségtalálkozókon nem egyszer Winnetounak öltözve köszöntötte olvasóit.
Jóllehet a kritikusok plágiummal is megvádolták, sematikusnak és sekélyesnek bélyegezték, az olvasókat egyáltalán nem törődtek ezzel, rajongói közé tartozott Albert Einstein és Heinrich Mann is. Műveit több mint 30 nyelvre lefordították, 200 milliónál több példány fogyott belőlük (a fele német nyelven), úgyhogy ő a legolvasottabb német író. Regényeit, amelyeken nemzedékek nőttek fel, számtalanszor megfilmesítették, a Winnetou címszóként szerepel a német nyelv nagyszótárában. Karl May nevét viseli egy aszteroida, az író Drezdához közeli, radebeuli otthona, a Villa Shatterhand és szülőháza is múzeumként várja a látogatókat.
MTI
