Hogy mi is történt 1956-ban, abban a történészek körében gyakorlatilag egyetértés van, ez konszenzuális – fogalmazott Ungváry. Ennél jóval érdekesebb kérdés, hogy a különféle politikai erők miként interpretálták/interpretálják az eseményeket – a tegnapi előadás során is ezt a rendkívül színes értelmezési skálát vonta górcső alá a történész.
Mielőtt azonban rátérnénk ezek számbavételére, érdemes megvizsgálni, mi is okozta ezt az elemi erejű társadalmi robbanást, vagyis mi is a mérlege a mindösszesen nyolc évig tartó Rákosi-korszak repressziójának, miféle számok, adatok, statisztikai összegzések képesek visszaadni a korabeli társadalomra zúduló elképesztő méretű szenvedést. Ungváry ennek érzékeltetésére
a kivégzések számát vizsgálva arra jutott, hogy azok dinamikus növekedése két alkalommal volt igazán kiugró, az 1948-tól 1953-ig tartó időszakban százas nagyságrendű volt, majd pedig az ötvenhatot követő megtorlás 1961-ig tartó időszakában szintén ugyanilyen mértékű; összehasonlításul: a nyílt politikai represszió enyhültével a kivégzések száma az évi 1-5 körül stabilizálódott 1961 után.
Ungváry az ’56-ba elemi erővel feltörő nemzeti érzés magyarázatát is az elnyomás mértékében kereste, és találta meg; persze ezek megjelenési formája más, és más volt, itt az ízlések és pofonok örök szabálya érvényesült. Egyik oldalon a képzőművész Erdélyi Miklós politikai performansznak is beillő akciója, a nyitott katonaládákba gyűjtött százforintosok ("Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak".), másik oldalon pedig Mész János, a „tuskólábú” forradalmár, akit a forradalom előtt 16 alkalommal ítélt el magyar bíróság köztörvényes bűncselekmények miatt.
A hivatalos, azaz a Párt által formált értelmezési keret már a kezdetektől folyamatosan változott, és ez gyakorlatilag a rendszerváltásig eltartott – mondta Ungváry.
Az induló szólamot a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) október 28-ig tartó narratívája adta meg, ez alatt az időszak alatt az események értékelése a hivatalosság részéről a sommás ellenforradalom volt, ami aztán november 4-ig „dicsősége népfelkelésre” változott, hogy aztán a frissen berendezkedő Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány értékelésében megkapja a „kétlépcsős tragikus eseménysorozat” minősítést, jelentsen is ez bármit Ungváry szerint.
A hatalmát egyre jobban érző MSZMP azért gyorsan egy párthatározatban tette egyértelművé, hogy mit is gondol a 13 napról, ami aztán 1988-ig érvényben is volt, tankönyvek kanonizált szövege, bebiflázandó tételmondatok sora. Ez volt, így történt, és punktum.
Csak röviden, hogy felfrissítsük emlékezetünket: 1956-ot (a Párt szerint) négy ok idézte elő, a Rákosi-Gerő klikk kalandorpolitikája, a pártban megbúvó árulók, azaz a Nagy-Losonczy csoport, a Horthy-fasizmus ágensei, illetve az imperialisták.
Bár Kádár mindvégig a négy tétel egyenrangúságát hangsúlyozta, már a hetvenes közepe-vége felé a finomabb ízlésű pártkáderek körében terjedni kezdett az októberi sajnálatos események „ose” megnevezés, hogy aztán 1989-ben Pozsgay Imre a rádió 168 óra című műsorában népfelkelésnek nevezze a történteket. És arra is emlékezhetünk, hogy a köztársaság kikiáltásának napja ugyanúgy október 23-a, mint a forradalom kitörésének napja, amiben éppúgy tetten érhető az éppen lelépő hatalom jószándékú történelemértelmezése (a köztársaság a forradalom örököse), mint az ünnep elsikkasztásának kísérlete.
Ungváry előadásának talán legtöbb újdonságot hozó része akkor következett, amikor is arra próbált választ találni, miként alakulhatott úgy, hogy egyre inkább kezdték felfedezni '56 fasiszta „gyökereit”, illetve kezdeték elhanyagolni a fentebb felsorolt másik három okot.
A megtorlások számszaki adatinak vizsgálata érdekes eredményre vezetett: az 1956 utáni 404 kivégzett közül 240 esetben második világháborús cselekedetek miatt kellett a legsúlyosabb büntetést elviselniük az elítélteknek, az érintett személyek kapcsolata pedig ’56-tal még csak ki sem volt mutatható.
Ennek Ungváry szerint az lehet a magyarázata, hogy a második világháború után elmaradt, nyilasokat érintő elszámoltatás ’56 után új erőre kapott (éppen a párthatározat Horthy-fasizmust érintő pontja miatt); könnyű dolguk volt a kurzustörténészeknek is, hiszen így könnyűszerrel lehetett történeti kapcsolatot, egyfajta jogfolytonosságot kimutatni a fasiszta csőcselék brutalitása, és ’56 véresebb eseményei között. Ideológiailag lehetett megindokolni a 44-es nyilas rémuralom és ’56 utcai népítéletek közötti eszmei azonosságot.
A belső elhárítás korábbi vezetője, Hollós Ervin, újsütetű történészként a Kik voltak, mit akartak? című hírhedt munkájában nem véletlenül a Köztársaság téri pártszékház ostromát, és az ávós kiskatonák meglincselését álltja be úgy, mint ahol a forradalom „igazi” arca megmutatkozott, annak lényegi valója feltárult; 1956 eszerint nem volt más, mint fasisztoid ellenforradalom.
Francia Kiss Mihály esetével is (1919-es cselekedetei miatt 1948-ban halálra ítélték, amit csak 1957-ben hajtottak végre rajta, amikor elfogták a szökésben lévő férfit.) az 1919-1944-1956 történelmi láncolatot kívánta a korabeli hatalom hangsúlyozni, vagyis, hogy a fehérterror, a nyilas rémuralom és az 1956-os „ellenforradalom” egy és ugyanaz, „ezek ugyanazok, mint voltak”.
Létezett persze ennek egy érdekes ellen-narratívája is. Bill Lomax angol történész baloldali keretezést adott a történéseknek: ő 1956-ban egy virtigli szocialista munkásfelkelést látott, reformkommunistákkal, munkástanácsokkal, népi forradalmi szervekkel.
Egy másik angliai történész, a holokauszt-tagadásban jeleskedő David Irving pedig egyszerűen zsidóellenes progromként festette le ’56-ot Uprising (Felkelés) című könyvében; a korabeli magyar forrásokhoz a hazai kommunista hatóságok jóindulatú segítségével hozzájutó történésznek az eseményekről kialakított narratívája csak árnyalatokban tért el a korabeli hivatalos magyar értékeléstől. Nála nincs Petőfi Kör, nincs antisztálinista pártértelmiség, nincsenek munkástanácsok, csak az érdekli, ahol lincselés van, azt pedig a Köztársaság téri eseményekben találja meg.
A népfelkelés teória sem Pozsgaynál jelenik meg először – oszt meg hallgatóságával egy eddig ismeretlen történelmi tényt Ungváry. Glatz Ferenc történész már 1988-ban egy História folyóiratban megjelent írásában ekként nevezte az eseményeket, bár a logikai levezetésbe akkor még némi marxista értelmezés is bekerült.
Természetesen az ’56-os események és szereplők kompromittálási kísérlete is szóba került az előadás során.
A Szovjetuniótól megkapott úgynevezett Vologya-dosszié esete jól példázza, hogy a titkosszolgálati akták önmagukban (irat-nyilvánosság nélkül, amiről az előző heti Ungváry előadás is szólt) semmit sem érnek, hiszen belőlük csak annyi derült ki, hogy Nagy Imrét nagy valószínűséggel beszervezték a harmincas években a szovjet titkosszolgálatok, viszont, hogy csinált-e valami elitélendőt, az homályban maradt.
1990 után az 1956 történelmi jelentőségét megörökítő törvény esetében pedig évekig az volt a vita tárgya, hogy a szövegében szerepeljen-e Nagy Imre, vagy sem. Így a törvény megszületésekor onnan még kikerült, hogy aztán 1996-ban végül visszakerüljön oda…
Az előadássorozatról készült további cikkeink:
Hogyan viszonyulunk a kiegyezéshez? Ungváry Krisztián lesújtó eredményre jutott
Ungváry Krisztián: a NER-ben is vannak nyomai a turáni eszmerendszernek
