Miért érezzük úgy még manapság is, hírfogyasztóként, a közélet kérdései felé érdeklődéssel forduló egyszerű állampolgárként, amolyan hétköznapi homo politicus-ként, hogy mindaz, ami az ügynökkérdés körül zajlott, és zajlik a mai napig, zavaros, ragacsos, tisztázatlan, és ezért tisztátalan is egyben? Ezek az érzések, gondolatok cikáztak a fejemben mindaddig, amíg be nem ültem Ungváry Krisztián tegnapi, a témát tárgyaló előadására a CEU nagyelőadójába.
És most óhatatlanul spoilerezni fogok, megelőlegezve a másfél órányi előadás végkövetkeztetését; egyrészt, hogy magyarázatot adjak az imént feltett kérdésre, azaz a miértre, másrészt, hogy valamiként felfűzzem egy logikai láncra az előadáson elhangzottakat.
Ungváry Krisztián legalább két olyan kardinális pontot említett, melyek, ha megvalósulnak, akkor jó esélye lett volna az országnak arra, hogy egy tisztább, egyértelműbb kép alakuljon ki közelmúltunknak erről a minimum ellentmondásos jelenségéről.
Szerinte, ha a kezdetektől törekvés lett volna az úgynevezett iratnyilvánosság megteremtésére, és mindez a hatályos levéltári törvények talaján meg is valósul, akkor ma sokkal közelebb járnánk, nemcsak átvitt értelemben, de ténylegesen is a nagybetűs igazsághoz.
Ungváry azonban úgy látja, hogy erre az aktuálisan regnáló politikai osztály egyike sem tett még csak kísérletet sem, gyakorlatilag elszabotálták, végső soron gúny tárgyává tették az egész lusztrációt. Sarkosan úgy fogalmazott, hogy „ebben az ügyben a politikai elit túlnyomó része elárulta a magyar szabadságot”; kudarctörténet ez a javából, ami oda vezetett, hogy a mai napig tisztázatlan, és tisztátalan viszonyok között élünk, már, ami az egész ügynök-kérdéskomplexum megoldatlanságát illeti.
És, hogy miért is lett volna jó, miért is érte volna meg a „fáradtságot”, ha a tényleges megoldás, és nem az ügy elkenése irányába teszünk erőfeszítéseket? – tette felé a kérdést Ungváry az előadás elején.
A válasz, bár sokrétű, mégis pofonegyszerű.
Mindaddig, amíg a közszereplők múltja nem nyilvános, átlátható, ez velük szemben gyakorlatilag egy állandó zsarolási potenciált jelent, és viszont: óhatatlanul rombolja, folyamatosan megkérdőjelezi mindegyikőjük hitelességét is (vagyis politikusainknak is érdekében állna az ügyben tiszta viszonyokat teremteni; amit viszont még sem tesznek meg).
De a tisztázást igényelné az a könnyűszerrel belátható igazság is (bár nevezhetjük e helyett ezt egy igencsak találó bon mot-nak is), miszerint „a pufajkás viselt pufajkát, de a tégla nem viselt téglát.” Hétköznapi nyelvre lefordítva ez annyit tesz, hogy mindannyian, az egész közösségünk talán jobban járna, ha az igazsággal a maga pőre valóságában kerülnénk szembe, vagyis a dolgokat színről, színre látnánk, és akkor a viszonyulásunk is egyértelmű lehetne hozzá.
Ungváry nemzetközi példákon keresztül mutatta meg a magyar szabályozás egyedülállóan kirívó voltát, benne olyan anomáliákkal, mint például hogy hazánkban tartott a legrövidebb ideig (a közszereplők) átvilágítási folyamata (gyakorlatilag egy tíz éves időszakot ölelt föl 1994 és 2005 között), míg Romániát kivéve a többi közép-európai országban a lusztráció még ma sem fejeződött be, mind a mai napig tart (és következményekkel is jár…).
De hasonlóan egyedülálló Magyarország abban is, hogy 1990 és 2000 között, azaz a rendszerváltást követő első tíz évben hazánkban dokumentálhatóan (!) folyamatosan zajlott az iratmegsemmisítés.
Az állambiztonsági iratok őrzésével megbízott intézmény (leánykori nevén a Történeti Hivatal; már az eufemisztikus elnevezés önmagában is árulkodó) az első időkben pedig olyan gyakorlatot vezetett be, hogy a hozzá forduló állampolgár a kiszolgáltatottságon kívül nem is érezhetett mást. Kezdetben mindenféle levéltári segédlet nélkül kellett kikérni az anyagokat, ami szinte kafkai állapotokat idézett: amit a levéltáros hozott, azok a (megfigyelési) dossziék voltak meg az igénylőről, amit pedig nem hozott, arról (bemondásra) el kellett fogadni, hogy nem is léteznek, olyan dokumentumok nem is voltak…
Ungváry mindezt úgy aposztrofálta, hogy a Hivatal öt éven keresztül egyenesen gúnyt űzött mindazokkal, akik abban az időben hozzá fordultak. (Nevük egyébként is kérelmező volt, és nem jogosult, ami olybá teszi, mintha az állam kegyet gyakorolt volna az iratok kiszolgáltatásakor, és nem a kötelességét teljesítette.)
Nemzetközi összehasonlításban az is egyedülálló, de talán a józan észnek is ellentmond, hogy Magyarországon gyakorlatilag lehetetlenség bárkit is ügynöknek nevezni, a (2003-ban megszületett) törvény ugyanis rendkívül szűkre szabja ennek a lehetőségét.
Egy hármas kritériumrendszert állítottak fel a jogszabályalkotók. Eszerint, ha az alább következő 3 feltétel (az illető aláírta a beszervezési dokumentumot, adott jelentést, illetve, dokumentálhatóan kapott valamilyen ellenszolgáltatást) legalább egyikének megfelelt, azt lehetett ügynökként nevesíteni a nyilvánosság előtt, de őt is csak akkor, ha nem mondott le önként a viselt hivataláról. Ha ugyanis ezt megtette, megőrizhette az inkognitóját.
(Magyarországon összesen 8600 átvilágítás történt, 100 érintettet találtak, de ezek közül egy se került nyilvánosságra…)
Ungváry egyfajta hungarikumként említette azt is, hogy bár a volt szocialista országok mindegyikében előfordultak olyan esetek, amikor az érintett személyek (volt ügynökök) beperelték az ügyüket feltáró történészeket, Magyarországon mindez kirívóan magas számban történt meg.
A hazai tisztázást Ungváry szerint az is hátráltatta, hogy a III-as főcsoportfőnökség egésze alól kiemelték és elkülönítették a III/III-as, azaz a belső elhárítás ügyeit. Holott, mint fogalmazott, a korszak egész ideje alatt érvényes volt az úgynevezett „összbelügyi szemlélet”, ami nem jelentett mást, minthogy az össze csoportfőnökség (így a III/I-es, a III/II-es, a III/IV-es, és a III/V-ös) együttműködött, és adott esetben mindegyik bedolgozott a III/III-asnak. Így a vizsgálatba vont személyek köre irracionális mértékben leszűkült, a lusztráció egyetemessége sérült, sok tényleges ügy felderítetlen maradt.
A hazai titkosszolgálatok sem tudták kivonni magukat a hagyományos magyar urambátyám-világ szokásai alól – villantott fel egy meghökkentő képet a szolgálatok működéséről Ungváry.
Míg az NDK-ban érvényesült a német pedantéria a szolgálatok gyakorlatában, addig a magyar slamperáj ezen a területen is tort ült: az írásbeliséget ki lehetett váltani, és (aláírt beszervezési dokumentum nélkül) csak szóban is lehetett jelenteni a tartótisztnek, az úgynevezett „hivatali kapcsolat” mellett virágzott a „társadalmi”, vagy éppen az „alkalmi kapcsolat” gyakorlata is.
Hogy jobban értsük: a hivatali kapcsolat nem volt más, mint egy intézmény párttitkára, aki hivatalból jelentett, a társadalmi kapcsolat lehetett egy focipálya büfése, a helyi pletykák mindig naprakész tudója, míg alkalmi kapcsolatnak megfelelt akár egy virágáruslány is, akinek viszont jókor kellett jó helyen lennie, vagy éppen rosszon.
És itt érdemes visszakanyarodni az előbb említett párttitkárhoz, mert a magyar (besúgó) rendszer egyedisége ebben is, itt is tetten érhető.
Ungváry szerint ugyanis a besúgások jelentős részét a pártapparátus, azaz az MSZMP funkcionáriusai végezték el. Ehhez egy számszaki adatot is mellékelt: eszerint Pest megyében a (szocialista) korszakban mindössze 350 tényleges hálózati személyt tartottak nyilván, ami így első ránézésre sem lenne elegendő egy ekkora népességű és területű államigazgatási egység „kézbentartására”. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben a Párt „besegített”.
Ungváry előadása során sorba vette azokat a politika felhőrégióiban zajló vitákat, melyek a rendszerváltás pillanatától kezdve megpróbáltak a „mi a teendő?” kérdésére válaszolni.
Ennek az egyik szimbolikus pillanata volt a legendás Kónya-Pető vita, ahol akkor akörül forgott a vita, hogy helyes-e, ha bíróság elé állítják az esetleges érintetteket, vagy hogy van-e értelme az utólagos igazságtételnek, de az igazi kérdéseket akkor még nem látták tisztán az érintettek.
Merthogy Ungváry szerint már akkor is az lett volna az egyetlen releváns kérdés, hogy legyen-e iratnyilvánosság, vagy sem.
(Közbevetőleg: az 1945 és 1990 között elkövetett bűncselekmények egy része a korabeli hatályos törvények szerint is büntetendő volt, és érvényben voltak – lehetett volna őket alkalmazni – a nemzetközi szerződések a háborús és népellenes bűncselekmények el nem évüléséről. Lásd például Biszku Béla ügyét, vagy a végül is lefolytatott számos sortűzpert.)
Horn Gyula ügyén keresztül mutatott rá Ungváry arra, hogy az iratnyilvánosság követelményének alkalmazása lett volna az egyedüli megoldás az igazság kiderítésére.
Ungváry felidézte, hogy az iratnyilvánosság mellőzése tette lehetővé, hogy Horn hazudhatott abban a kérdésben, hogy mikor lépett be a Munkásőrségbe (jóval korábban, mint ahogy említette), hogy milyen szerepet vitt a december 6-i véres Nyugati pályaudvari eseményekben, és hazudott akkor is, amikor öccsét az „ellenforradalmárok” áldozatának állította be, holott Horn Gézát egy szovjet katonai teherautó ütötte el valójában.
Az iratnyilvánosság elmaradásának számlájára írható az is, hogy olyanokra is ráéget az ügynökvád, akik pedig ténylegesen nem voltak érintettek. Ungváry két példát hoz: Torgyán József igazolhatóan többször is megtagadta, hogy beszervezzék 1957-ben, Csurka Istvánt pedig ugyan beszervezték, de egyetlen jelentést sem adott, nem végzett tényleges ügynöki tevékenységet.
Ha megvalósult volna az iratnyilvánosság eszménye – állítja Ungváry – akkor a gyanú árnyéka sem vetődött volna az érintettekre.
Torgyán esete pedig arra is rávilágít – mondta a történész –, hogy milyen módon kívánták zsarolásra felhasználni a politikusok a nem nyilvános ügynökaktákat. A közvélemény annyit tudott, hogy Antall egy borítékot nyújtott át Torgyánnak ügynökmúltjával kapcsolatban (tápot adva a szóbeszédnek), de már Németh Miklós is élt ezzel a gyakorlattal, hiszen ő meg Antallnak adott egy „listát” azzal a felkiáltással: „Itt van a Te frakciód…”
Ungváry a fenti eseteket arra is példaként hozta fel, hogy a rendszerváltás idején, és az azt követő években bevett gyakorlattá vált a titkosszolgálati anyagokban való „mazsolázás”, az éppen aktuális politikai érdekeknek megfelelően. Egyfajta „politikai szatócsbolt” ez, mondja a történész.
Ungváry megemlékezett a különféle iratfeltáró bizottságok (például az első és második Kenedi Bizottság) felemás sikereiről, a regnáló szolgálatokkal folytatott szélmalomharcokról, amit mi sem példáz jobban, mint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárára osztott fura szerep. A Történeti Hivatal ugyanis nemcsak a ’90 előtti anyagok kutatóhelye, de a mostani (működő) titkosszolgálat iratanyagát is gyűjteni hivatott, ez utóbbi anyagok persze nem kutathatók…
Ungváry a felállított intézményeket (a NAIH-ot, a TH-t és a Nemzeti Emlékezet Bizottságát) sokkal inkább tartja az intézményes elhallgatás szerveinek, mint az iratnyilvánosságot biztosító intézményeknek.
Előadása végén Ungváry az 1960-as évek végéről származó titkosszolgálati dokumentumokból olvasott fel – sokszor mulatságos – részleteket, ismételten azt bizonyítva, hogy mennyire célravezetőbb lett volna az iratnyilvánosság elvét és gyakorlatát bevezetni, hiszen akkor a társadalom megismerhette volna az erkölcsi helytállás számos példáját (egyszerű emberek bátor kiállását), és talán nem csak a generális aljasság rossz érzése maradt volna meg a társadalom kollektív tudatában…
Az előadássorozatról készült további cikkeink:
Hogyan viszonyulunk a kiegyezéshez? Ungváry Krisztián lesújtó eredményre jutott
Ungváry Krisztián: a NER-ben is vannak nyomai a turáni eszmerendszernek
