(Kis pénz, kis foci,) nagy pénz, nagy foci
Puskás Ferenc mondta valaha ezt a kiváló bonmot-t, ami máig hatóan érvényes. Sőt, egyre inkább. A koronavírus járvány kíméletlenül megmutatta a modern foci számos ellentmondását, strukturális problémáját. A megoldási kísérleteket vagy hatalommegragadási kísérletnek (az angol futballt megreformálni kívánó Project Big Picture esetében, amelyről ebben a cikkünkben írtunk), vagy mohóságnak, esetleg hatalmi harcnak tekintette a mainstream média (ez volt a Szuperliga esete). Holott ezek a jobb vagy egészen pocsék kísérletek valójában a futball válságtünetei, amik abból fakadnak, hogy szinte kontrollálatlanul ömlött (ömlik) be a pénz a futballba, annak csúcsaira, a játékosoknak, ami soha nem látott egyenlőtlenségeket hozott: örök másodhegedűs szerepre kárhoztatva akár nagymúltú klubokat is, mint a négyszeres BEK és BL-győztes Ajax.
A BL-döntő tulajdonképpen a pénz győzelmének kifejeződése volt.
Míg két éve arról írtam, hogy nem a pénz, hanem a tudomány és a kollektivizmus diadala vitte a döntőbe az akkori két résztvevőt, a Liverpoolt és a Tottenhamet, a pandémia egyértelműen a pénzben dúskáló klubok számára hozott előnyt.
A Financial Times összegzése szerint ez a két klub jelenlegi tulajdonosaik megjelenése óta összesen nettó 1,6 milliárd fontot költött játékosokra. Azaz 1,6 milliárd fonttal többért vettek játékost, mint amennyiért eladtak.
Elképesztő összegek, messze nagyobbak, mint amit bárki megengedhetett magának ebben az évben.
Roman Abramovics 2003-ban vásárolta meg a Chelseat, míg Manszúr bin Zajed 2008-ban lett a Manchester City tulajdonosa. A Chelsea 2005-ben már bajnoki címet szerzett - fél évszázad után a másodikat. Az elmúlt 18 évben ez a két klub 5-5 bajnoki címet, 2-2 FA kupagyőzelmet, és a Chelsea révén most már 2 BL-címet és 2 Európa Liga győzelmet ünnepelhetett.
Abramovics és Manszúr sejk színre lépése előtti száz évben összesen 3 bajnoki cím és 3 Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) trófea jött össze a két klubnak.
Vagyis nagyjából 15 év alatt a két hihetetlenül gazdag tulajdonos a világ élvonalába repítette a sötét- és világoskék színű klubokat, amelyek addig nem játszottak jelentős szerepet sem az angol, sem az európai futballvilágban. A rendelkezésre álló pénz a világjárvány tombolása során különösen nagy jelentőségű volt, hiszen a leggazdagabb bajnokságban, a Premier League-ben szereplő klubok között is csak ez a két klub engedhette meg magának, hogy összesen 370 millió fontnál is többet költsön új játékosokra, úgy hogy a nettó egyenlegük a játékoseladásokat és -vásárláspokat tekintve közel 200 millió font volt.
A BL-döntőben a két klub által újonnan igazolt játékosok közül hat lépett pályára kezdőként. Ezzel a költekezéssel csak az újonnan feljutó Leeds United tudta tartani a lépést - rögtön igazolva is a bevezetőben említett állításunkat a világ legdrágább mérkőzéséről: a Premier League tagság olyan mérhetetlen pénzesőt szór a feljutó klubokra, ami elől nehéz elugrani. És persze ki akarna ilyet tenni? De erről majd később.
A PL pénzügyi felsőbbrendűsége sokféleképp tetten érhető. Egyrészt a Transfermarkt adatai alapján messze a legértékesebb bajnokság, az ott játszó játékosok értékét tekintve, de a Deloitte Football Money League adatai alapján a 15 legnagyobb európai klub bevételeit tekintve az angolok az elmúlt 16 évből kilencben több bevételre tettek szert, mint kontinentális riválisaik. A KPMG legfrisebb vállalati értékelése szerinti listáján a legértékesebb 10 futballklub közül 5, a legértékesebb 20 között pedig 8 angol van.
Ennek tükrében nem meglepő, ha három éven belül a második, 2008 óta pedig a harmadik angol-angol BL-döntőt játszották, úgy hogy két éve még az Európa Liga döntőjébe is két angol, a Chelsea és az Arsenal került, míg most az EL döntőjét ugyan elbukta a Manchester United, de a így is három angol klub szerepelt az európai kupadöntőkben.
Az angol klubok, a Premier League dominanciája egyre csak növekszik: az elmúlt hét szezonból hatban nagyobb bevételre tettek szert európai roválisaiknál. Kieran Maguire, a Liverpooli Egyetem futballgazdaságtan-oktatója szerint az angol klubok, különösen azok, amelyek tulajdonosai folyamatosan befektetnek, valóban előnyben vannak európai versenytársaikkal szemben.
A pandémia 8,1 milliárd eurót tüntetett el az európai fociból az elmúlt két szezonban, számos topklubnál okozott rendkívüli pénzügyi nehézséget (elég, ha csak a Real Madrid közel egymilliárdos, a Barceona 1,2 milliárdos, vagy a friss olasz bajnok, Internazionale 200 milliós addóssághegyeire fondolni). A gazdag oligarchák vagy uralkodócsaládok kezén levő klubok.mint a Chelsea, a Manchester City vagy a PSG azonban nem nagyon érezték meg a válságot: a sokak számára beszűkülő játékospiacon jól bevásároltak, kihasználva gáláns és tőkeerős tualjdonosuk bőkezűségét.
Nem mintha a játékosvásárlás lenne az egyetlen befektetés, amit ezek a klubok eszközöltek, bár kétségtelen, hogy mindkét klub ipari szinten adja-veszi a játékosokat: a Chelsea 33 játékosa volt kölcsönadva az idei szezonban, olyan kluboknak is, mint az Ac Milan, a Napoli, vagy a Porto. Túlnyomó többségüket előbb-utóbb eladják majd.
A Manchester City például ultramodern edzőközpontot és olyan, az egész világra kiterjedő klubstruktúrát épített fel, amely a multinacionális nagyvállalatok felépítésére és működésére hasonlít, amelyről korábban már mi is írtunk. Az utánpótlásra megéri építeni, hiszen a sok százmilliórt megvásárolt új játékosok mellett a Chelsea-ben a saját nevelésű Mason Mount és Reece James, a Cityben pedig Phil Foden kezdett a döntőben.
És persze mindkét klubnál tudományosan képzett adatelemzők, táplálkozási szakemberek, pszichológusok, fitneszedzők hada dolgozik.
Ez tehát a sok pénzzel kikövezett út a gyors sikerekhez, ám létezik egy másik út is, amely ugyan rögösebb, de nem kellenek hozzá arab vagy orosz milliárdok.
Kis pénz, nagy foci? Profi fogadók előnyben
A Brentford 2008-ban, amikor Manszúr sejk megvásárolta a Manchester Cityt az angol negyedosztályban kezdte meg a bajnokságot, hogy aztán múlt szombaton a bevezetőben említett százhetvenmillió fontos mérkőzésen 74 év után jusson vissza az angol első osztályba. Sőt, a Deloitte becslése szerint öt évre 280 millió font juthat a Brentfordhoz, ha sikerülne egy évnél tovább maradniuk az első osztályban.
Ejtőernyős fájdalomdíj, amit a kisebb klubok utálnak
Parachute payments: így hívják a Premier Leaugue-ből kieső csapatoknak adott fájdalomdíjat, amelynek összege három éven keresztül jár a kiesőknek. Az első évben ez a minden PL-klub által megkapott összeg 55, majd 45, és a harmadik évben pedig 20 százalékára rúg. 2018-19-ben ezek az összegek 43, 35 és 16 millió fontot tettek ki. A PL szolidaritás címén egyébként 110 millió fontot fizet a másod-, harmad- és negyedosztály ÖSSZES klubjának. Egy ilyen ejtőernyőnek nevezett fájdalomdíjban nem részesülő Championship-klub 4,5 milliót kap, egy harmadosztályú 680 ezer fontot, míg egy negyedosztályú mindössze 450 ezret, áll az Athletic májusi összefoglaló cikkében. Az EFL, azaz a másod, harmad- és negyedosztály klubjai évek óta el akarják törölni ezt a szerintük - és független kutatások szerint is - a versenyt súlyosan torzító (a fájdalomdíjban részesülő kluboknak kétszer akkora esélyük van visszajutni az elsőosztályba), egyenlőtlenséget generáló és felelőtlen gazdálkodásra sarkalló tételt, ami őrül költekezésre és eladósodásra készteti a kisebb klubokat, annak reményében, hogy a Premier League-be jutva a pénzesőből majd vissza tudják fizetni a felhalmozott adósságokat. Az angol klubok különböző gazdálkodási eredményeiről, stratégiáiról itt írtunk.
A klub értékét a feljutás után 300 millió fontra becsülik, miközben a Brentford tavalyi árbevétele 13,9 millió font volt.
A klub elmúlt közel másfél évtizede kisebbfajta csodaszámba megy, főleg azóta, hogy a 11 éves kora óta Brentford-szurkoló Matthew Benham 2007 januárjában félmilló fonttal enyhítette a klub adósságát.
Matthew Benham személye rendkívül izgalmas, hiszen profi szerencsejátékosként tett szert több százmillió dolláros vagyonra. Benham Oxfordban végzett fizikusként 1989-ben, majd 12 évig pénzügyi területen dolgozott. Nem is rosszul, hiszen a Bank of America alelnöke is lett, ám 2001-ben otthagyta a banki szférát és csatlakozott a Premier Bet nevű sportfogadási céghez, ahol a feladata az volt, hogy előrejelzésre alkalmas fogadási modelleket dolgozzon ki.
A Premier Bet tulajdonosa egyébként az a profi pókerbajnok (pókerezésnél használt neve Lizard, azaz Gyík volt) Tony Bloom, aki maga is egy komoly futball sikersztorit hozott össze a Brighton Hove&Albion tulajdonosaként. További hasonlóság közte és Benham között, hogy mindketten azt a klubot tulajdonolják, amelynek gyerekkoruk óta szurkolói. A Brighton Bloom érkezése előtt az angol harmadosztályban tengődött, most pedig a Premier League tagja.
Benham két évvel később ugyan elhagyta Bloom cégét, de 2004-ben már saját sportfogadási céget alapított Smartodds néven. Nem meglepő módon az analitikus megközelítés volt rá jellemző, az algoritmusok, statisztikák, adatbázisok kutatása és feldolgozása révén tett szert komoly vagyonra.
Ezen a ponton nem lenne meglepő, ha több olvasónak egy másik klub másik tulajdonosának története jutna eszébe. Igen, John W. Henry, a Liverpool és a Boston Red Sox baseball-csapatának, és anyacégüknek a Fenway Sports Groupnak az alapító-elnökéről van szó, aki ugyan nem Oxfordban szerzett diplomát, de Benhamhez hasonlóan saját matematikai modellel járt sikerrel a tőzsdén, hogy aztán ezt a fajta analitikus szemléletet ötvözze Billy Bean Moneyball-modelljével a sportban.
Cikkünk a Liverpool sikertörténetéről: A szakadék széléről a csúcsra: egy évtized alatt tarolt a tragacspiacon a Liverpool
Henry ugyan nagyobb vagyonra tett szert és nem is egyedüli befektetőként jelent meg, de mindkét, matematikai elméleti háttérrel rendelkező tulajdonos klubja nagyot szóló sikereket aratott.
De vissza Behnamhez. A gyerekkora óta Brentford-szurkoló profi szerencsejátékos végül 2012-ben lett szeretett klubja tulajdonosa, és fektett be a klub játékosaiba, infrastruktúrájába, stadionjába 90-100 millió fontot (45-50 milliárd forintot). Gondoljuk végig: ennél a Premier League tökutolsó kiesője is többet kap egyetlen szezon után.
A Brentford Benham tulajdonossá válása óta 81 miliió euróért vett játékosokat, míg 197 millióért adott el, vagyis nettó bő 115 milliós nyereségre tett szert a játékospiacon. Olyan játékosokat, mint az összesen 9,5 millió fontért megvásárolt Ollie Watkins, Sain Benrahma, Neal Maupay, Ezri Konsa, James Tarkowski vagy John Egan - a most zárult PL-szezonban mind fontos szerepet játszottak klubjaikban. Csak rajtuk keresett az évek során 84,5 millió fontot a klub. Nem rossz befektetés, mondhatni. Így lett a Brentford harmadosztályú csapatból a Premier League elitjének része.
Az alulértékelt, esetleg máshol nem kellő játékosok felkutatása és leigazolása tehát az egyik fontos eleme a klub fejlődésének.
A pandémia természetesen a Brentfordot is súlyosan érintette, mert a 13,9 milliós bevétel komolyan elmarad a klub 26 millió fontos költségeitől, noha a Championship csapatai között bérekre csak a 14. legtöbbet költötte a klub. A játékoseladások némileg enyhítettek a veszteségeket, de még így is 9,2 milliós mínuszt termelt az egyesület.
Benham válasza erre egy 17 ezres stadionba költözés lesz az új idényben, ahol többezer prémium ülőhellyel lehet majd növelni a bevételeket a stadionokba visszatérő szurkolóktól.
A titok pedig a fent említett analitikus szemlélet, amelyet egy videóban Rasmus Ankersen, az FC Midtjylland vezérigazgatója mutatott be. Mert Benham 2014-ben Ankeresen javaslatára a dán klub fő tualjdonosa is lett. A dán kiscsapat azóta pedig három bajnokságot is nyert, sőt a most lezárult szezonban a Bajnokok Ligája főtáblájára is eljutott, ahol éppen az előbb említett, hasonló analitikus megközelítést alkalmazó Liverpoollal került egy csoportba. És nem is vallott szégyent: a vörösök Dániában csak egy döntetlent tudtak kiharcolni, igaz egy leginkább ifikkel felálló csapattal, de akkor is. Benham mindössze 10 millió dollárt költött a dán csapatra, amelynek játékostranszfer-egyenlege Abramovics tulajdonszerzése óta 50 millió eurós pozitívumot hozott, míg a Chelsea ezen idő alatt nettó egymilliárdnál is többet költött játékosokra. (Apró hazai adalék: a magyar bajnok Ferencváros tavalyi árbevétele a BL-szereplés miatt 12,2 milliárd forint volt, vagyis durván 40 millió dollár.)
A dán klub ambíciói nem kicsik: 2035-re a világ legjobb játékosát akarják kinevelni. De nemcsak jó futballistákat, hanem cégvezetőket is ki akarnak nevelni: olyan embereket, akik törődnek a világgal, akarnak valamit kezdeni az életükkel és változást hoznak.
A tabella hazudik
Mi is ez az analitikus szemlélet tehát, ami láthatóan képes sikereket hozni olyan kluboknak, amelyek korábban semmilyen szinten nem voltak meghatározó tényezői az adott ország futballéletének?
Rasmus Ankersen TEDx-es előadása jó kiindulópont lehet a modell megértéséhez.
Ankersen olyan futballközhelyeket cáfol előadásában, amelyek rendre visszaköszönnek a futballban dolgozó szakemberek, televíziós vagy egyéb szakértőktől. Így például a híres 'A tabella sosem hazudik' állítását éppen az ellenkezőjre fordítja, mondván a a tabella mindig hazudik. Vagyis sosem az eredményeket kell nézni egy játékos vagy egy csapat megítélésekor, hanem azokat a teljesítményt meghatározó mutatókat, amelyek végülis a véletlenszerűen alakuló végeredmények mögött vannak. Ugyanis a labdarúgás egy alacsony gólszámú sportág (két-három gól esik átlagosan mérkőzésenként), így a véletlennek - egy védőn megpattanó lövésnek, egy bírói hibának, egy kapufáról bepattanó labdának - sokkal nagyobb a jelentősége, mint egy10-20-200 gólos átlaggal rendelkező sportágban, mint gyakorlatilag minden más sportág a jághokitól kezdve a vízilabdán keresztül a kosárlabdáig. A sok pont vagy gól jóval nagyobb arányban eredményezi ugyanis a jobb csapatok győzelmét, hiszen egy-egy véletlennek sokkal kisebb a jelentősége, mint egy 1-0-ra megnyert futballmérkőzésen.
Így Ankersen olyan mutatókra hívja fel a figyelmet, mire egy profi sportfogadó figyel, mint a gólkülönbség, hiszen - bár 38 mérkőzés elég kis minta - a gólok eloszlásának egészen szélsőséges eloszlása kell ahhoz hogy egy csapat a bajnokság élmezőnyében végezzen egyszámjegyű gólkülönbséggel. Pont ez történt a Newcastle-lel 2011-12-ben, ami után Alan Pardew egészen extrém, nyolcéves szerződést kapott a klub vezetőségétől, hogy aztán a következő év végén épp csak megmeneküljön a kieséstől. Plusz ötös gólkülönbséggel lehetetlen hosszabb távon megmaradni az élmezőnyben.
Benham ezért azt a futballberkekben sűrűn hangoztatott közhelyet is hülyeségnek tartja, mely szerint egy jó csapat ismérve, ha akkor is eredményesek, ha nem játszanak jól.
Lövésből lesz a gól! Az xG diadalmenete
A másik mutató, amit a profi fogadók néznek, a saját és az ellenfél kapujára tartó lövések különbsége. A Newcastle fent említett esetében ez negatív volt. Így ez a két mutató önmagában is jelezte, hogy fenntarthatatlan az a pozíció, amit a szarkáknak becézett csapat abban az idényben elért. Ha még azt is hozzátesszük, hogy abban a szezonban a Newcastle támadója, Papiss Cissé 33 százalékos aránnyal váltotta gólra helyzeteit, miközben Lionel Messi mutatója mindössze 20 százalék volt, akkor végképp egy teljesen más kép rajzolódik ki a klub teljesítményéről. Ezek alapján Pardew nem kapott volna nyolcéves, "felbonthatatlan" szerződést. Igaz, a felbonthatatlannak hívott kontraktus mindössze két évet élt, Pardew ugyanis 2015 januárjában már a Crystal Palace manageri posztját töltötte be...
Ahogy Ankersen fogalmaz előadásában, a Newcastle teljesítménye egy olyan tőzsdei céghez hasonlít, amelynek rendkívül magas a részvényárfolyama nagyon alacsony fogyasztói elégedettséggel párosul: egy évig lehet ezt élvezni, de hosszú távon fenntarthatatlan.
A futballra és sok vállalat teljesítményértékelésére is igaz az outcome biasnak nevezett pszichológiai jelenség, amely egy olyan észlelési torzítást jelent, ami abból adódik, hogy hajlamosak vagyunk a végeredménnyel magyarázni teljesítményünket. Jók az eredményeink, mert jók vagyunk, jól csináljuk a dolgunkat, jó döntéseket hoztunk.
A cégek is sokszor csak akkor teszik fel a kérdést a teljesítményükkel kapcsolatban, ha nem jönnek az eredmények, és nem akkor, amikor a végeredmény elégedettséggel töltheti el a vezetőket.
Ekkor nem teszik fel a kérdést, hogy mi is okozza pontosan a sikereket? Egy profi és jó sportfogadó pont ugyanolyan szkepticizmussal szemléli a sikereit, mint a kudarcait, és folyton azt kutatja, mi az oka a sikereinek és kudarcainak, és nem enged a kimeneti torzítás pszichológiai késztetésének.
Persze, az elmúlt 10 évben ennél a futball adatelemzése is jóval bonyolultabb és tudományosabb lett, ma már alig lehet találni olyan klubot, ahol nem alkalmaznak adatelemzőket a futballisták mindenféle teljesítményének elemzésére. Nagy különbség azonban egyrészt az alkalmazott módszerek és szakértők minőségében, eredetiségében, másrészt abban van, hogy mennyire hatja át az egész szervezetet ez a fajta szemlélet. Ha egy tulajdonos vagy vezető azonnali sikereket akar, akkor lehet bármilyen kiváló szakértői gárda a klubnál, véleményük és eredményeik jóval kevésbé hasznosulnak, kevésbé veszik figyelembe azokat. Erre akár jó (vagyis inkább rossz) példa lehet a Barcelona, amely innovációs hubot is működtet, ám a klub vezetése az állandó trófehajszolás közepette nem úgy igazolt, hogy a csapat teljesítményét javította volna.
Természetesen Benham sem ragadt meg az Ankersen által bemutatott szinten. Az egyik alapvető mutató, amelyre apja tanította, hogy a játékosokat ne góljaik vagy győzemeik alapján ítélje meg, hanem azt vegye számításba, hogy hányszor kellett a játékosa miatt az ellenfélnek változtatnia a reakcióin. Vagyis azt várja játékosaitól, hogy amikor az ellenfél a várt módon reagál megmozdulásaikra, ők valami egészen mást kell tegyenek, hogy kizökkentsék ellenfeleiket a megszokott sémáikból.
A másik fontos elem, hogy sosem egyénileg értékeli játékosait, hanem a csapat egészét: ha egy csapatnak kitűnő védelme, de gyenge csatárai vannak, még mindig győzhetnek, mert a csapat tagjai támogatják egymást, és egymás megértésénél nincs fontosabb egy csapatjátékban. Ez az elv, amit minden modern felfogású edző oszt Pep Guardiolától Jürgen Kloppon keresztül Thomas Tuchelig.
Benham számára a legfontosabb, hogy játékosai ne versengésnek, hanem a csapat tagjainak, részének érezzék magukat. Amellett, hogy a csapat kollektív teljesítményét nézi akkor is, ha egyes játékosokról van szó, olyan egyéni mutatókat tekint fontosnak, mint a kialakított helyzetek száma és minősége.
Ahhoz, hogy tudja, mennyire jó egy játékos olyan emberrel kell beszénie, aki legalább százszor látta játszani, mindenféle körülmények között. Ma már az "impulzusvásárlások" (egy-egy tornán mutatott jó játék után leigazolni valakit) jóval kevésbé jellemzőek a futballban, noha még mindig sokan vannak, akik akár csak egy-egy meccs alapján döntenek egy futballista megvásárlásáról.
A működést illetően még egy fontos különbség van a Brentfordnál: az angol klubok leginkább akadémiákat működtetnek a fiatal helyi tehetségek felkutatására, ám Benham és Ankersen úgy gondolja, hogy ez a rendszer a gazdagabb klubokat részesíti előnyben, amelyek a legnagyobb tehetségeket elhappolhatják a kisebb csapatoktól. És ebben sok igazság van, rengeteg példát lehet erre hozni Raheem Sterlingtől Joe Gomezen át akár Lionel Messiig.
A Brentford ezért 2016 nyarán bezárta saját akadémiáját, és helyette elindította a B-csapatát 17-20 éves korú játékosai számára, olyan futballistákat csábítva el, akár nagyobb kluboktól is, akik szeretnének egy második esélyt kapni, miután máshol már nem kellettek, vagy olyan európai játékosokat, akik a Championshipet ugródeszkának tekintették a Premier Leaguehez, és így szívesen jöttek Angliába. A Brexit ebbe jócskán bekavart, megnehezítve az uniós játékosok érkezését.
Adatok, adatok, mindenhol adatok
Az adatokat illetően az Benham-Ankersen duó számára a várható gólok (xG) az egyik kulcsmutató. Ez mindkét kapu előtti helyzetek minőségét veszi alapul, és egy többszázezres vagy milliós adatbázis (hogy egy hasonló helyzetből korábban milyen gyakorisággal született gól) alapján minden helyzethez rendel egy várható értéket.
A lőtt és a kapott xG különbsége is alternatív tabellát mutatott volna az angol bajnokságban. Ugyan a Manchester City itt is utcahosszal nyert volna, ám a második helyre a Chelsea, a harmadikra a Liverpool futott volna be, míg a valóságban ezüstérmes Manchester United csak a negyedik helyre volt jó (főleg azért, mert majdnem tízzel több gólt lőttek, mint az várható lett volna a helyzetek minősége alapján).
Az igazi meglepetés a korábban már emlegetett Brighton remek helyezése az alternatív tabellán. A végül 16. helyen végzett éppen bennmaradó csapat az ötödik legjobb xG-különbséggel rendelkezett, mert 14 góllal kevesebbet szerzett és hattal többet kapott, mint azt a helyzetek "indokolták" volna.
Ennek alapján nem lenne meglepő, ha ez a tendencia marad, hogy a Brighton a következő szezonban sokkal jobban szerepelne.
A Brentford, a Midtjylland vagy Liverpool pont attól mások, hogy itt a tulajdonosok analitikus szemlélete hatja át az egész szervezetet, nem rángatják másfelé a klubot. A sikerek így lassabban és nehezebben jönnek, ám közelebb állnak a sport eredeti ethoszához (tisztességes versenyben győzzön a jobb, az ügyesebb), és jóval kisebb piaci anomáliát okoznak, mint a rengeteg pénzen "megvett" sikerek, amelyek olyan csillagászati fizetésekhez vezettek, amelyek felborították a klubok amúgy sem túl előrelátó és körültekintő működését.
Remélhetőleg az UEFA is felismerte végre, hogy a Szuperliga ötlete egy válságtünet, és valóban komoly szigorítások lépnek életbe a futballvilág pénzügyeiben, ahogy ezt nemrég Aleksander Ceferin, a szervezet elnöke ígérte.
