A magyar kormány részéről vegyes volt a napokban közzétett Draghi-jelentés fogadtatása. Lelkesen ismételgették Mario Draghinak, az Európai Központi Bank korábbi elnökének az EU technológiai, versenyképességi hiányosságairól szóló intelmeit, amelyekhez hasonlókat sokat hallhattunk a Nyugat lemaradásának kontextusában. Viszont hallgatás övezte vagy nem túl rejtett ellenérzés fogadta a javaslati részeket.
Abból a helyzetelemzésből ugyanis, hogy az Egyesült Államok és különösen Kína lényegi területeken pozíciókat nyert Európa, azon belül az EU rovására, többféle következtetés vonható le.
Az egyik Orbán Viktor huzamosabb ideje hangoztatott, és most szeptemberben még karakteresebben közzétett álláspontja: eszerint a geopolitikai Nyugat lemarad, ezért a magyar gazdaságot (társadalmat? politikai rendszert?) hozzá fűző kötelékeket meg kell lazítani vagy el kell oldozni, a sokkal dinamikusabbnak gondolt Kelethez kell fordulni. Az újabb média-megfogalmazásban: „gazdasági, technológiai, energetikai stb. semlegesség”.
Draghi viszont pontosan azért sorolja fel az európai fejlődés gyenge (és máshol: erős) pontjait, hogy közös európai fellépésre mozgósítson, és utat is mutasson.
A Draghi-jelentés legkényesebb és leglényegesebb kérdése az, hogy milyen intézményi-döntési keret (’governance’) alkalmas a kívülről jövő geopolitikai veszélyekkel és a korszakos kihívásokkal való szembeszállás sikeréhez. A vázolt ügyek többségében a közös cselekvés és gyorsabb, koncentrált döntéshozatal Draghi válasza.
Ez rokon egy másik volt olasz miniszterelnök, Enrico Letta munkacsoportjának az ajánlásával; Letta az európai pénzügyi piacok töredezettségét érzékelve, a meglevő belső különbségek, fragmentáltságok felszámolását sürgeti.
Fotó: MTI
A Letta-bizottság jelentése nem váltott ki nagyobb hazai izgalmakat, amibe sajnálatos módon az is belejátszik, hogy a magyar pénzügyi rendszer méretét és fejlettségét tekintve másodlagos fontosságú az EU-ban, eleve hátrány az euróövezeten kívüli létünk, valamint a javaslatok többsége technikai jellegű. Amit azonban a Draghi-jelentés kimond, és különösen, amit implikál a „sorok között”, az roppant érzékenyen érinti az Orbán-kormány eddigi politikai irányvonalát. Továbbá az európai versenyképességnövelő javaslatok kitérnek olyan gazdasági ágak megreformálására, amelyekbe a magyar kormány rengeteg pénzt és politikai presztízst tett bele. Ilyen a járműipar, beleértve a fémipari, vegyipari jellegű akkumulátorgyártást, továbbá az elektronika, ahol szintén folyamatos magyarországi aránynövekedést mutattak keleti cégek (például a Huawei).
Legyen példa az, amit a Draghi-jelentés ír a járműiparról. Az európai autóipar szerkezeti válságba került, az állami támogatással megtolt kínai autódömping nyomán esik az európai gyártók piaci részaránya. Ezért a belső piacot a kínai termékekre kivetett védővámokkal kell óvni. Az is látható, hogy a járművek, legyenek azok belső égésű motorral hajtottak vagy elektromos járművek, egyre nagyobb arányban tartalmazzák a digitális technológiákat: néhány év múlva az elektronika és a szoftver teszi ki az autó értékének a felét. Itt tehát az iparági fejlődés összekapcsolódik a mesterséges intelligencia (AI) és a digitális technológiák fejlődésével: ezek terén kell Európának is helytállnia.
Az EU úgy képes továbbra is vezető szerepet betölteni a világ autóiparában, megőrizve a munkahelyeket, a K+F-képességet, ha először is megvédi magát az államilag támogatott versenytársaktól (főként a kínaiaktól). Az importra kivetett vám egy nyilvánvaló védelmi eszköz, de a jelentés célzásokkal érinti a keleti felvásárlási, betelepülési veszélyt is. Itt nem kell nagyon éles fül ahhoz, hogy az eddigi magyar iparpolitikai irány kritikáját is kihalljuk a szövegből.
Az is vonatkozhat a magyar gyakorlatra, ahol a versenyképességi stratégia szempontjai alapján a „szabályozási koherencia” megteremtését sürgeti a jelentés. Ez bizony könnyen jelentheti azt, hogy a tagállamok hagyjanak fel a külső (és hazai) járműipari szereplőknek nyújtott egyéni, összehangolatlan, sőt akár egy más tagország szabályozásának alávágó szubvenciós és szabályozási gyakorlattal. Magam úgy is lefordíthatnám, hogy sürgősen abba kell hagyni azt az úzust, hogy a magyar hatóságok az európai standardoknál sokkal lazább, enyhébb környezeti előírásokat alkalmaznak, vagy azokat felületesen tartatják be – erről ugyanis vannak bizonyítékok civil szervezeteknél. A szöveg diplomatikusan csak annyit mond, hogy „biztosítani kell a jogszabályok következetességét az egész értékláncban, és arányos jelentéstételi követelményeket kell támasztani a vállalatokkal szemben”.
Az egész EU-ra érvényes normák, szabványok és szabályok sürgetése egybeesik azzal, amit a Letta-bizottság (Jacques Delors Intézet) tett közzé tavasszal a tőkepiacokról: közös standardok kellenek ahhoz, hogy az európai gazdasági szereplők a 440 millió lakosságú nagy piacon kihasználhassák a méretgazdaságosság, az összekapcsolhatóság előnyeit.
Ez az a gondolati keret, amelyhez a magyar kormánynak viszonyulnia kellene. Valóban nem könnyű.
A versenyképesség ügyét beleírták a szomorú sorsot megélő soros magyar elnökség e-mobilitási versenyképességi programjába, amelynek javaslatai között szerepel, hogy az EU adjon pénzt a járműtöltő infrastruktúra fejlesztéséhez, és adókedvezményt az e-járművök vásárlóinak. Könnyű belátni, hogy egy ilyen uniós kampány valóban nagyot lökne a magyarországi telephelyű koreai, kínai gyártók forgalmán, és így (elvileg…) a magyarországi ipari foglalkoztatottságon. Csakhogy a keleti import vagy a már EU-telephelyen bejegyzett keleti hátterű termelés pontosan azt az európai autóipart fenyegeti, amelynek a versenyképessé tételéhez idő akar nyerni a Draghi-jelentés.
Itt bizony politikai ütközési helyzet előtt áll az EU. Draghi támogatja az uniós büntetővámokat a globális versenyfeltételek kiegyenlítése érdekében, és javaslata szerint az EU-nak közös támogató kereskedelmi intézkedéseket kell hoznia az európai szereplők nemzetközi versenyképességének növeléséhez. Az Európai Bizottság 2024 júliusában 17,4 és 37,6 százalék közötti ideiglenes vámot vetett ki a kínai eredetű személygépkocsikra (a tízszázalékos általános importvámon felül), arra hivatkozva, hogy a kínai gyártók tisztességtelen állami támogatásban részesültek: az ideiglenes tarifák négy hónapig lesznek érvényben, majd a végleges vámokról az EU-tagállamok szavazatával kell végleges döntést hozni. A Bizottság javaslatát elfogadják, hacsak nem lesz minősített többség ellene.
És itt jön be a governance ügye. A Draghi-jelentés világosan kifejti, hogy az EU döntéshozatala nagyon lassú, ami roppant hátrány a gyorsan változó világban. Az évtizedekkel ezelőtti logika azt volt, hogy a tagállami kormányoknak konszenzusra kell jutniuk, de legalább széles többség álljon a döntések mögé. Időközben viszont az EU taglétszáma megnőtt, a bizottságokban és munkacsoportokban zajló egyeztetés bonyolultabb lett, miközben a világ bonyolultabbá és ellenségesebbé vált. A jogalkotási folyamat átlagosan 19 hónapot vesz igénybe attól számítva, hogy az Európai Bizottság elkészíti törvényjavaslatát, és az aláírás és kihirdetés után indulhat a munka.
Ezen változtatni kell. És azon is – itt nem nevesít a jelentés –, hogy egyes tagállamok vétózásai is tudják lassítani, kisiklatni a döntési folyamatokat. Ezért olyan jogi-intézményi reformot sürget Draghi, amely ezt megkerüli: ha nem lehet átírni az alapszerződést, akkor könnyebbé kell tenni, hogy az egyetértő tagállamok gyorsan haladjanak. Erre most is van mód. Ennek szellemében javasolja, hogy a hétéves közös EU-költségvetésben legyen több olyan kutatási-fejlesztési-ipari előirányzat, amely több tagállam együttműködésére épül. Így talán módosulna az örökölt helyzet, hogy a tagállamok hajlamosak a saját nemzeti kereteik között tartani a fejlesztéseket – és ezzel tartósítják a töredezettséget.
A járműipari koncepcióhoz hasonló elgondolást tartalmaz a jelentés az űrkutatás, védelmi ipar, digitalizáció, energiaszektor ügyében is: minél inkább uniós, egyeztetett szintre kellene emelni a projekteket.
A centralizációs folyamat ellenőrzésére intézményi ellensúlyként az Európai Parlament és az Európai Bíróság szolgál. A tagállami politikai befolyás értelemszerűen csökken, és azzal a szűk politikai érdekek hatékonyságrontó hatása is mérséklődnek.
Nem nehéz elképzelni, miként viszonyul ehhez az Orbán-kormány.
