9p

Mi a Magyar Péter-jelenség titka?
Mennyiben más Magyar Péter, mint Orbán Viktor?
Mennyi voksot szerezhet a Tisza Párt, kitől vehet el szavazatokat?
Online Klasszis Klubtalálkozó élőben Somogyi Zoltánnal!

Vegyen részt és kérdezzen Ön is a Political Capital szociológus társalapítójától!

2024. május 23. 15:30

A részvétel ingyenes, regisztráljon itt!

A Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter által jegyzett versenyképességi stratégia nagyon eltérő részletezettségű és konkretizáltsági szintű. Miközben nem reflektál a jelenlegi helyzetre, bár csak a nagy általánosság szintjén, szerepelnek benne olyan javaslatok, amelyek előrelépést hoznának a mai gyakorlattal szemben.

A kormányzat közzétette a legújabb iparpolitikai dokumentumát Magyarország versenyképességi stratégiája címmel. Az anyagot Nagy Márton, a Nemzetgazdasági Minisztérium vezetője jegyzi. Előszavában egymás mellett szerepelteti a folyamatosságot és az ígéretes távlatot. 

Egyfelől kimondja, hogy „A gazdaságunk stabilitásában kiemelkedő szerepe van az iparnak, amely a nemzetgazdaság bruttó hozzáadott értékének 21-22 százalékát adja. Mindezek alapján nincs szükség gazdasági fordulatra, a meglévő gazdaságstratégia céljainak és eszközrendszerének finomhangolását kell megtenni.” 

Folyamatosság és ígéretes távlat
Folyamatosság és ígéretes távlat
Fotó: Depositphotos

Másfelől igen távoli, és amint majd látjuk, nagyon eklektikus és belsőleg nem koherens célokat tűz ki: „A Kormány célja, hogy 2024-ben helyreállítsa, majd 2025-ben tovább növelje a gazdasági növekedést annak érdekében, hogy 2030-ra Magyarország elérje az Európai Unió fejlettségi szintjének 90 százalékát. Ehhez az szükséges, hogy a foglalkoztatási ráta elérje a 85 százalékot, a GDP-arányos beruházási ráta pedig a 30 százalékot, amelyből a vállalati beruházások adnak 20 százalékpontot.”

A dokumentumokban szereplő 2030-as (sőt néhol 2040-es) célokat most érdemes félretenni, különösen, amikor másokhoz viszonyított arányokról, utolérési ambíciókról van szó, hiszen minden ilyen kiválasztott benchmark maga is mozog, a magyar kormányzat bármilyen ráhatási képességén túl. Amire viszont van bizonyos befolyása a mindenkori kormánypolitikának az idézett miniszteri üzenetben, ebben az esetben a foglalkoztatási ráta további növelése, valamint a bruttó felhalmozási ráta emelése, magasan tartása. Ez utóbbi, hogy világos legyen, azt a kormányzati célt mondja ki, hogy a beruházások részaránya a GDP-n belül elérje a 30 százalékot, amelyből 10 százalékpont az állami szektorra, 20 százalékpont az üzleti szektorra esne. 

Az aktivitási ráta megemelése, azon belül a foglalkoztatási hányad mainál magasabb szintje támogatandó cél. Egyébként hazánkban, mint a térségünk összes országában, az elmúlt egy-másfél évtized alatt jelentősen megnőtt a hányad. Nem a magyar kormánypolitikának tudható be az emelkedés zöme, hiszen ez általános jelenség Európában, annak a keleti perifériáján. A magyar foglalkoztatási trendre nyilván ráerősített egy sor állami intézkedés (így például a közmunka intézményének 2010 utáni kiterjesztése, az uniós és hazai finanszírozású projekteknél a foglalkoztatási kötelezettség előírása). 

Gyenge lábakon álló fejlesztési koncepció

Áttételesen az is a foglalkoztatottak számának növelését segítette elő a 2010 utáni időszakban, hogy az árstabilitás és a növekedés közötti átváltás (angolul: trade off) ügyében az Orbán-kormányok rendszeresen az utóbbi felé hajlottak. 

Ez adott bizonyos baloldali, inkább szociáldemokrata jelleget a makrogazdasági politikának, amely többször próbálkozott a nagynyomású gazdaság (high pressure economy) szakaszaival – amelyek nyomán mindig a környezetünknél inflációsabb lett a makropálya. Ehhez társult a forint leértékelődésének elfogadása (időnként serkentése). 2004-től máig a nemzeti valuta az euróval szemben elvesztette értékének 50 százalékát, holott a hazai termék három-öt százalékára rúgó uniós transzfertöbblet folyamatosan stabilizáló, valutaerősítő hatást fejtett ki.

Más politikai intézkedések persze sokak számára inkább neoliberális színben tüntetik fel ugyanezen kormányok működését, így a nagyvállalati kör kedvezményes kezelését: lásd a német autógyárak, kínai és koreai akkumulátorüzemek nagyvonalú támogatását, a munkatörvénykönyv átírását, a munkanélküliségi rendszer szűkösre fogását. 

Ami a beruházási aktivitás itteni meghirdetését illeti, az bizony fejlesztési koncepcióként nagyon gyenge lábakon áll.

2016-tól egészen 2023-ig a magyar felhalmozási ráta valóban rendkívül magasra emelkedett: a V4-es térségben szokásos 20 százalék körüli GDP-arányos szintről a 26-28 százalékos tartományba. Ennek nyomán sem vált azonban kiemelkedővé a magyar gazdasági növekedés. Kontrasztként elmondható, hogy a lengyel, a román, a balti növekedési lendülethez elégségesnek bizonyult a GDP 20 százaléka körüli felhalmozási ráta.

Az itteni magas beruházási ráta mögött már korábban is részben az állami projektek kiemelkedő mértéke áll: ezekben az években az állami beruházási hányadunk kétszerese volt az EU-átlagnak. Így is a magánszektor adta a beruházási teljesítmény nagyobb hányadát, bár amögött is találhatók kormányzati akciók: nagybefektetőknek nyújtott szubvenciók, a magyar szereplőknél államilag támogatott vagy a Magyar Nemzeti Bank által nyújtott kedvezményes források. És természetesen a felhalmozást növelte az EU-s pénzek gyorsított lehívása és jó-rossz hatékonyságú elköltése.

A termelékenységi elmaradásunkon, a gazdasági növekedési rátánkon mérve a „magyar modell” nem nevezhető sikeresnek. A Nagy Márton-i vízió az extrém magyar állami szerepvállalást még magasabb szintre emelné, oda, ahol a kelet-ázsiai „kistigrisek” tartottak – 20 éve.  

Maga a meghirdett program négy fő irányt mutat fel:

1) patriotizmus, azaz a hazai termékek előtérbe helyezése a gazdaságpolitikában 

2) technológia, azaz fejlett technológiák térnyerése és elterjedése 

3) fenntarthatóság térnyerése a gyártásban, szállításban és a felhasznált energiában 

4) ellátásbiztonság, azaz minél diverzifikáltabb termelés legyen hazánkban, ideértve a beszállítói értékláncokat is. 

Ezek között, még ennyire általános szinten is, logikai ütközés látszik, hiszen a hazai termék (azaz termelő) védelme, mint cél ütheti a modern technológiák befogadását és elterjesztését, mivel a feladat sok okból csakis szoros nemzetközi kapcsolatrendben képzelhető el, legfőképpen az uniós intézményekkel és partnerországokkal együtt. A fenntarthatóság sem olyan ügy, amely nemzeti határok közé szorítható. 

Az EU a dokumentumban leginkább kritikailag jelenik meg: „Az EU iparpolitikai törekvéseit a sokszor szükségtelenül ambiciózus Green Deal Plan határozza meg, olyan elvárásokat támasztva, amelyek nincsenek összhangban a világgazdasági folyamatokkal, és az EU versenyképességét csökkentik az ázsiai és amerikai kontinens vezető gazdaságaival szemben. A szabályozás sok esetben nem vette figyelembe a termelő ágazatok valós képességeit és az egyes tagállamok eltérő iparszerkezetét.”

Ami a magyar kormányzat terveit illeti, az anyag nagyon eltérő részletezettségű és konkretizáltsági szintű. Található benne olyan terv, mely szerint „2030-ra a célunk, hogy egy világviszonylatban is fejlett drón ökoszisztémában közel 118 ezer pilóta, 157 ezer drónnal, közel 1,5 millió repülést hajtson végre a magyar légtérben.” 

Nehéz komolyan venni az ilyen szövegeket stratégiaként. 

Szoft protekcionizmus?

Vannak benne ugyanakkor, bár csak a nagy általánosság szintjén, olyan javaslatok, amelyek előrelépést hoznának a mai gyakorlattal szemben: „A kiemelt iparágak szereplőivel rendszeres egyeztetéseket kell folytatni. Legalább 3 havonta ágazati konzultációs fórumot kell szervezni a legfontosabb szakmai szervezetek és vállalatok bevonásával.” Az is támogatható, hogy iparfejlesztési tárcaközi tanács jöjjön létre, amely segít összehangolni a jogalkotási és támogatási rendszereket, és felülvizsgálja a korábbi kormánydöntéseket. Sokszor érezni, hogy a nagy külföldi befektetők idecsalogatását végző állami apparátus és a projektek állami támogatásának költségvetési ügyeit intézők, a szakágazati hivatalok és a helyi döntéshozók között nincs összhang. 

Sokkal problematikusabb a célok és az eszköztár elemei között a ’szoft protekcionizmus’ említése. Az uniós tagság kizárja a hazai termelők állami eszközökkel való védelmét. Ami pedig puha piacvédelemnek indul, vagy hatástalan lesz a gazdaság kemény tényei nyomán, vagy egyre jobban belesodródik a politika – és az garantálja az elnyúló ütközést a hátrányosan érintettekkel, uniós intézményekkel. A vége lehet pervesztés (lásd a Sodexo kiszorítását). 

Amint Nagy Zoltán, volt versenyhivatali elnök egy fontos interjúban elmondta, a magyar gazdaság már most sem tesz eleget a versenygazdasági definícióknak, és pontosan ez áll az utóbbi időszak ütemvesztése, hatékonysági visszacsúszása mögött.  

Meg lehet fogalmazni olyan szövegeket, mint: „2030-ra önellátóvá válunk az egészségügyben nélkülözhetetlen eszközökből; 15-ről 30 százalékra emeljük a magyar termékek arányát a hazai egészségügyben.” Ilyen deklarációkat bőven olvashattunk a tervhivatali dokumentumokban, a struktúrabizottsági előterjesztésekben az 1970-es évek vége felé. Az élet pedig haladt a maga útján. 

De hol tartunk most? A kormányanyag valóban nem reflektál a jelenlegi helyzetre. 

Az ipari termelés volumentindexe, 2020-2024 (szezonálisan és munkanappal kiigazítva, 2021 havi átlaga: 100)

Forrás: KSH 

A magyar ipari termelés ütemet vesztett, nem volt jó éve 2023, amely öt százalékos teljesítménycsökkenést hozott. Igaz, a nagy év végi ütemesésnél felléptek egyszeri tényezők is, mint a Vörös-tengeri fegyveres támadások miatti forgalomelterelés, ami a magyar autógyárak termelési ütemtervét is felborította. Ez a kiesés elvileg pótolható az idei év első heteiben – majd meglátjuk az újabb statisztikai adatokban. Azonban a partnerkapcsolatok alakulása, különösen a német ipari konjunktúra nem ígér dinamikus esztendőt. Annak is örülni lehet, ha a 2024-es évben az ipari teljesítmény néhány százalékos bővülést ér el. 

Ami termelési dinamikát hozhat a kormánydokumentum szellemében, az főként sok nagyberuházás. Azokhoz viszont nincs elég hadra fogható magyar munkáskéz. Az üzleti megoldást nem nehéz előre látni: a tőke és technológia importőre majd munkavállalót is importál. 

Ez a pálya azonban a maga számtalan társadalmi, geopolitikai és anyagi kockázatával nem juttatja el hazánkat a türelmes papírra rajzolt fényes jövőbe. 

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Szerkesztőségünkben mindig azon dolgozunk, hogy higgadt hangvételű, tárgyilagos és magas szakmai színvonalú írásokat nyújtsunk Olvasóink számára.
Előfizetőink máshol nem olvasott, minőségi tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Előfizetésünk egyszerre nyújt korlátlan hozzáférést az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz, a Klub csomag pedig egyebek között a Piac és Profit magazin teljes tartalmához hozzáférést és hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmaz.


Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!