Országos ügy, súlyos társadalmi és gazdasági vitatéma lenne elég. Csak a gazdasági életnél maradva: 2024 első félévi tényadatai és az észlelt trendek szerint akadozik a helyreállás a 2023-as év recesszióját követően. Néhány fontos mutató javult, így a külkereskedelmi mérleg, a megelőző másfél év ijesztő deficitjei után; viszont a költségvetési hiány, az államadósság és annak kamatterhe igen rosszul alakul. Az ipari szerkezet, amelybe százmilliárdokat ölt bele a kormány, a maga energiaigényességével, környezeti vonatkozásaival, eddig is kockázatosnak látszott, az elmúlt félév pedig látványosan illusztrálta, hogy mitől tartottak az elemzők. Az ipari termelés és a kivitel gyengén alakult, az ipari recesszió pedig nagyban felelős lett az egész gazdaság ütemvesztéséért.
Többről van szó, mint konjunkturális mozgásról. Az elektromosjármű-ipar kilátásai körül sokasodnak a kérdőjelek. A magyar kormánynak a keleti (kínai, koreai) kapcsolatokra tett hatalmas tétje még kockázatosabb lett mára, a világkereskedelemben kialakult blokkosodás idején.
Volna tehát mit megbeszélni az Országházban. Mindezeken túl pedig egyre nyilvánvalóbbak a magyar állam működési zavarai az egészségügyi ellátás, a vasúti közlekedés, a gyermekvédelem, az idegenrendészet és a (schengeni) határvédelem, valamint egy sor egyéb elhanyagolt életszféra terén.
Hogy Kötcsén ezekről esett-e szó és miként, nem tudni. Ami nyilvánosságra került a saját híveknek szóló üzeneteken túl („véres harcosokra van szükség a politikai küzdelemben”), az részben kormányszerkezeti és személyzeti ügy, részben gazdasági orientációs kérdés.
A sajtót izgatják a személyes vonatkozások: ki lesz a csúcsminiszter, ki követi Matolcsy Györgyöt a Magyar Nemzeti Bank (MNB) élén. Pedig sok idő van hátra jövő márciusig, amikor a jegybankelnöki terminus lejár. A miniszterelnök ugyanakkor közzétett geopolitikai téziseket is, noha vázlatosan, ezekre érdemes itt reflektálni. Az üzleti szereplőket azonban leginkább a gazdasági kilátásokra és a tervezett kormányzati intézkedésekre vonatkozó közlések érdekelik.
A nyilvánosság elé került kormányfői terv főbb pontjai a következők:
- a kormányfő fogalmazása szerint „ki kell kényszeríteni a 3-5 százalékos gazdasági növekedést”
- a folyamatban levő bértárgyalásokra utalva többéves, nagy minimálbér-emelkedést említett
- megkétszereznék a gyerekek után járó személyijövedelemadó-kedvezményt
- újabb Széchenyi-terv keretében ismét programot indítanak a kis- és középvállalkozók megsegítésére.
Ezek a kormányzati szándékok – fogalmazott Orbán – akkor valósulhatnak meg, ha „összehangolt gazdaságirányítás” lesz a gazdasági csúcsminiszter és az új jegybankelnök között. A nem nagyon bonyolult rébusz szerint Nagy Márton a csúcsminiszteri pozíció várományosa, akihez újabb területek kerülhetnek át, míg Varga Mihály átül a csökkenő feladatkörű (vagy teljesen megszűnő?) PM-ből az MNB élére. Ezzel a kormányfő reményei szerint nem fog tovább akadékoskodni a jegybank, nem áll intézményi korlát a leendő csúcsminiszter gazdaságélénkítő terveinek a megvalósulása előtt.
A médiaizgalmak ellenére valójában most is hasonló a helyzet, annyiban, hogy a leendő csúcsminiszter a Gazdasági Kabinet vezetője, és így kiemelt a pozíciója. Természetesen formailag tovább nő a súlya, ha egy konglomerátumba kerül a költségvetési politika is a már most is nagyon szerteágazó szakterületek mellé. Hogy aztán ez segít-e a magyar államapparátus hatékony működésében, az több mint kétséges.
A külső és hazai elemzőket, gazdasági szereplőket most ennél jobban aggasztja már önmagában az MNB-re történő miniszterelnöki utalás. A magyar jegybank jogállása és alaprendeltetése nem engedi azt, hogy a kormány a maga szempontjai szerint befolyásolja a nemzeti bankot a monetáris politika működésében; ha mégis érvényesülne a politikai dominancia, annak nyilvánvaló inflációs hatásai lennének. Elgondolkodhatnak a hazai pénztulajdonosok, hogy nem lenne-e érdemes forint-aktíváikat valami megbízhatóbb valutára konvertálni.
Fotó: MTI
Különösen akkor nő az aggodalom, ha komolyan kell venni azt a miniszterelnöki bejelentést, amely szerint kikényszerítik a gyors növekedést, az MNB mindenféle akadékoskodásával szemben. Csakhogy maga a pénzügyminiszter mondta a Közgazdász-vándorgyűlésen, hogy a gazdaság természetes növekedési üteme legfeljebb 3,5 százalék. Hogy aztán elhallás miatt, vagy más okok következtében lett abból Orbánnál három uszkve öt százalékos gazdasági növekedés, nem tudni. De a potenciális növekedési képesség fölé vitt ütem (amely persze csak átmeneti lehet) nyomban inflációs hatással jár. Az pedig pontosan az a szituáció, amelyben a jegybankelnöknek, legyen új vagy régi, fel kell lépnie kritikailag, függetlenül a politikai beállítottságától, az előéletétől.
Mindezekhez meglehetősen általános, és igazából naiv az, ami napvilágra került a kormányfői szöveg további részeiről, nevezetesen ott, ahol a kormánypolitika gazdasági semlegessége került elő. Ilyen koncepciónak értelme, de még esélye sincs, amióta a Magyar Köztársaság tagjelölt, majd tag lett az EU-ban (és a NATO-ban).
A mai viszonyok között naiv, vagy roppant különös az olyan eszmefuttatás, hogy létezik beruházási semlegesség. Az aligha jelenthet mást, mint hogy mindegy, honnan jön a pénz, csak jöjjön. Vagy a másik oldalról nézve: mindegy, hogy baráti, kiszámítható térségben fektetnek-e be a magyar cégek, vagy válságövezetben, csak legyen rajta profit. Csakhogy a hozam csakis a hozzá tapadó kockázatokkal együtt értelmezhető; és nagyon is különböznek az eltérő relációk kockázatai. Ma igen különösen, időszerűtlenül hangzik a technológiai semlegesség tétele: „nem érdekel kié, csak a legjobb legyen” – erről érdemes lenne megkérdezni a két amerikai elnökjelöltet; valóban mindegy, hogy a Huawei vagy a hazai (nyugati) technológia kínálja magát, csak jó legyen?
Egy pont van viszont, ahol az általános elmélkedés nagyon is közel áll a tényleges kormányzati gyakorlathoz, ez a finanszírozási semlegesség. Orbán szerint a mai folyamatos finanszírozási kényszer miatt (milyen kényszerről van is szó?), „Brüsszel és London kevés, Katarra, Pekingre és Tokióra is szükség van”.
Azt tényszerűen látjuk, hogy az államadósságban nő a devizahányad, ismét eléri az 2000-es évek elejének szintjét, az egyharmadot. A 2010-re való állandó hivatkozás teljesen tendenciózus: akkor azért volt valóban igen magas, 50 százalék körüli a devizahányad az adósságállományban, mert az IMF/EU-csomag részeként hatalmas hitelfelvétel történt a devizatartalék kiegészítésére. Azzal pedig megnőtt a bruttó, de nem a nettó adósságállomány – és átmeneti időre. A pénzügyi mentőcsomag után jó sokáig nem kellett kilépni a devizaadósság-piacra. Ráadásul az 2010-es évek elejétől dőlt az uniós transzfer – persze, hogy folyamatosan csökkent a devizahányad – tavalyig.
Keleti pénzpiacok? Itt sem mindegy, hogy milyen a reláció. A magyar-japán finanszírozási kapcsolatok története igen hosszú és problémamentes: a magyar rating ezért Japánban jellemzően jobb, mint az amerikai, európai hitelminősítőknél. Ha a hitel nem túl drága (még a jent euróra swapolva sem), ha a nálunk jobb adósokhoz képest nem nagy a felár, akkor értelmes ügy a japán pénzpiacok igénybevétele.
A közelmúltban volt is jen-kibocsátás. Talán lehetett volna nagyobb érdeklődés a papírok iránt, és így jobb kamatkondíció – de mindenesetre a forrásbevonás megtörtént, még a ronda havi államháztartásihiány-adat és az ipari mutatók újabb romlása előtt.
A kínai forrásbevonás azonban más ügy. Kulcsfontosságú adatokat nem ismerünk a tranzakcióval kapcsolatban. Az eléggé ismert, hogy az ügyleteknek igen erős a politikai vonatkozása, gyakran tapadnak a pénzhez politikai kondíciók.
Megemlítendő, hogy a Moody’s a jen-kibocsátás kapcsán megerősítette a Baa2, azaz a BBB ratingnek megfelelő kötvény- és egyben szuverén besorolást, stabil kilátásokkal. Ez kellemes meglepetés, mert így továbbra is két szinttel a bóvli fölött van a magyar állami kockázat.
A különös inkább az indoklás, amelyben elhangzik a robusztus gazdasági növekedés kitétel, a további növekedést szolgáló működőtőke-beáramlás, és az uniós források ügyében megismétlik a korábbi meggyőződést: a ’zajok’ el fognak csitulni, és Magyarország hozzájut a pénzek döntő hányadához. Sajnos úgy néz ki, hogy a hitelminősítő még nem értesült a második negyedéves (mínuszos) növekedési eredményről, a magyar ipar reménybeli teljesítményfelfutását ígérő kulcságazatok befékeződéséről. Ami pedig az uniós pénzekhez való békés hozzáférést, a zajok elhalkulását illeti, e téren nem látni a jövőt, de az Európai Bíróság ítéletének pökhendi elutasítása, a „migránsok brüsszeli buzsoztatása” riposzt és egyéb kormányzati megszólalások nem arra utalnak, hogy a magyar kormány igaz akarattal teljesítené a pénzek beérkezését ma még gátló jogi-intézményi feltételeket.
Az őszi szezonnyitó politikusi megszólalások tehát nem azt mutatják, hogy a nyugati szövetségek számára elfogadható tartalommal és módon kívánna politizálni az Orbán-kormány. Ehelyett az eddig követett fejlesztési pálya folytatása lett meghirdetve, jórészt ugyanazon szereplőkkel. Csakhogy a külső körülmények még gyorsabban változnak, így még kisebb az esélye, hogy a kelet-nyugat közötti lavírozás sikeres legyen. Az sem esélyes, hogy az erőltetett hazai növekedés meghozza a már tavalyra is beígért komoly (4 százalékos), és az idei évre tervbe vett 4 százalékos gazdasági növekedést. Most megint hallottuk a deklarációt a 3 uszkve 5 százalékról.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
