Ami eddig történt az uniós pénzügyekben, az izgalmas és ígéretes
A tavaly tavasszal kitört válságra az Európai Unió tagállamai, intézményei sokakat meglepő eréllyel reagált: a miniszterelnökökből álló Európai Tanács 2020. júliusában ezernyolcszáz milliárd eurós pénzügyi csomagról döntött, amely egyrészt az ezer milliárd eurót meghaladó hétéves pénzügyi keretből, másrészt a NextGeneration EU (NGEU) terv keretében egy 750 milliárd euró összegű, rendkívüli helyreállítási eszközből áll. Ennek az úgynevezett Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköze (RRF) keretében
hazánkra mintegy 5900 milliárd forintnyi uniós forrás juthatna: 2500 milliárd vissza nem térítendő támogatás, és 3400 milliárd forint hitel.
Az uniós vezetők által közösen elfogadott eljárásrend szerint a helyreállítási kerettervet – részletes hazai konzultációk után – a tagállami kormány 2021 április 30-ig beterjeszti a Bizottsághoz. Az pedig átvizsgálja, hogy a keretterv beleillik-e az NGEU közösen elfogadott stratégiai irányaiba.
A magyar társadalmi konzultáció áprilisban egy rövid kivonat alapján elvileg elindult, majd a kormányzati pályázatok honlapján április 13-án, a leadási határidő előtt két héttel olvasható lett a négyszázoldalas nemzeti keretterv. Abban a segély és a hitel együttesen csaknem 5800 milliárd forint összegben szerepelt, jó magyar szokás szerint: ingyen pénz lehetőleg ne maradjon az asztalon.
Majd hirtelen Brüsszelbe repült Orbán Viktor április 19-én, és onnantól az lett a kormány álláspontja, hogy elég a támogatás, nem kell a hitel. Így karcsúsodott a hírek szerint 2500 milliárd forintra a magyar program. E sorok írásáig nem tudni, hogy mi van (mi lesz) a kerettervben, mert Magyarország azon néhány tagország közé tartozik, amelynek hatóságai még nem nyújtották be a dokumentumot. Az bizonyos, hogy az április végén közzétett Konvergencia program nem tartalmazza az uniós hitelfelvételt.
Miért húzták ki hirtelen az Európai Bizottságnak szánt kerettervből a kedvezményes hitelt? Különféle találgatások kaptak lábra. Vegyük a lehető legegyszerűbbet: nincs rá szüksége a magyar államnak. Persze akkor is kérdés, hogy két héttel ezelőtt miért volt benne a nyilvánosság elé (tessék-lássék) odatett tervben? Már miért ne lenne benne, kérdezhetnénk vissza. Hiszen ez ugyan kölcsön, azaz visszatérítendő forrás, de a mai viszonyok mellett roppant előnyös a kamatozása, helyes tehát, hogy számoltak a hitelkeret kihasználásával. Az EU, annak központi bankja a jelenlegi pénzbőség mellett nulla százalék alatti kamatlábbal képes hitelt felvenni, és ha minimális felárral adja tovább, az is nulla kamatot jelent nekünk.
Minden olyan felhasználási célra jó ez, amelynek nullát meghaladó a társadalmi hozama. Tán csak találni ilyet…
Egy célt biztosan mondhatunk: a drágább kölcsönök lecserélése, kiváltása. Olcsó hitelpénz mellett nem kell a nemzetközi tőkepiacra kimenni a lejáró devizakötvények pótlására. Eddig ugyan elég jó feltételek mellett tudott adósságpapírt kibocsátani az Államadósság Kezelő Központ, de a 6 és 12 éves futamidejű eurókötvények 1,125 százalék illetve 1,625 százalék kamata is több a nullánál. Voltak, és bizonyosan lesznek költségesebb forrásbevonások. A Konvergencia Program közlése szerint a magyar államadósság implicit kamatlába 3,2 százalék – ehhez képest a lényegében kamatmentes uniós hitel nagyon, de nagyon előnyös.
Sokasodó kérdőjelek
A hitelfelvételtől való hirtelen elállás ezért is okozott zavart az erre felfigyelők között. Az ezt követő hivatalos megszólalások meggyőző ereje elég csekély. „Nem szabad jobban eladósodni” – de hiszen nem köteles a tagország lehívni a teljes összeget, pláne nem az addig tervezett hitelfelvételi terv fölött. Az adósság/GDP hányados csak akkor nőne meg, ha az ingyenhitel mellé, azon túlmenően venne fel az állam a piacról további devizahiteleket. Ám józan ésszel ki hajlandó nagyobb kamattal felvenni piaci hitelt, ha kamatmentesen lehet az Európai Központi Banktól?!
És itt kezdenek fura irányt venni az események. Az odáig rendben van, hogy amelyik tagország ma is lényegében nulla kamatszint mellett jut hozzá a piacon a kölcsöntőkéhez, mint Németország, Ausztria, Hollandia, nem tart igényt az uniós hitelre.
Az olasz kormány viszont a maximális keretet kacagva leköti: bár Itália olcsóbban jut kölcsönhöz a piacokon, mint Magyarország, de nem ingyen, így megnyeri a kamatkülönbözetet.
A többlet kamatmentes forrásból futja – a drágább hitelek lecserélése mellett – az olyan fejlesztések előre hozására, amelyek fontosak az országnak, és egyébként belevágnak az NGEU célrendszerébe.
Valami tehát nincs rendben minálunk az üggyel. Miért ne lenne nekünk is nemzeti érdekünk a kamatkiadások megtakarítása?
Hogy a felvétel pillanatában megnő az adósságállomány és elromlik az adósság/GDP mutató? Erre utalt az Állami Számvevőszék ezzel kapcsolatos jelentése. De hiszen az adósságokkal két fő baj szokott lenni (és ezek elkerülésére írnak be néhány helyen a jogrendbe különféle határmutatókat): idővel visszatérítendők, ami persze magától értetődik, és másrészt addig is kamatot kell fizetni. Felelőtlen kormányok képesek nyakra-főre adósságot csinálni, aztán a következő generációra hagynák a kamatteher kiizzadását – ezt a csapdát kívánja elkerülni az alkotmányos adósságplafon. Ha viszont kamatmentes a hitel, akkor nem terheli meg a jövő nemzedéket a percent. A felelőtlenség ez esetben sokkal inkább a hitel elvetése, amennyiben nullánál jobb megtérülésben bízhatunk.
Hogy nem engedi a törvény? Hát változtassák meg. Eddig egy évtized alatt kilencszer módosítottak az Alaptörvényen. Lehetne életszerűbbé tenni a stabilitási törvényi előírást (ha már van ilyen egyáltalán: felelősen gondolkodó kormány esetén nincs szükség törvényi korlátra, a felelőtlen pedig hajlamos megkerülni a korlátot).
Ám a legkülönösebb az, hogy az uniós ingyenforrásról való lemondással egy időben további giga-beruházásokra vesz fel hitelt a magyar állam: itt van a kínai vasút, kínai egyetemváros építésérnek ügye.
Nehéz nem gondolni a politikai vonatkozásra. Az uniós közös válságkezelő támogatás és közös hitelfelvétel a maga 2058-ig tartó lejáratával az egymást kisegítő, egymással szolidáris európai nemzetek jövőjéről is szól, túl a mostani gazdasági bajokon.
A paksi atomerőmű bővítése orosz hitelből és technológiával, majd a kínai áruk gyorsabb beáramlását szolgáló vasútvonal kínai hitelből, az egyetemépítés: ebből másféle és más irányú hosszú távú elkötelezettségek keletkeznek.
Pénz, sok pénz, mindenfelől
De vissza a jelenhez, közeljövőhöz. Amint a Konvergencia Program büszkén kimondja: a 2020-as években az EU-tagságból fakadóan rekordösszegű uniós forrásokkal számolhat Magyarország. Még maradt elköltetlen pénz a korábbi hétéves költségvetési keretből, és megnyílik a 2021-2027-es keret. Jöhet tehát, ha minden jól alakul, 22,5 milliárd eurós kohéziós, valamint 11,9 milliárd eurós agrárpolitikai forrás. Ehhez társul az említett RRF vissza nem térítendő forrása (8,5 milliárd euró). A PM kalkulációja szerint a 2021-2027-es időszakban 40 milliárd eurót meghaladó összeget kap hazánk, ami a következő hét évben évente átlagosan a GDP mintegy 3,4%-át éri el. Ezzel fenntarthatónak látszik a négy százalék körüli gazdasági növekedés.
Azt pedig támogatja a közvetlen tőke (FDI) beáramlása is. Ez külön téma lehetne; elég most csak ideidézni a Konvergencia Program ezzel foglalkozó részét. A kormányzati anyag elégedetten állapítja meg, hogy a működőtőke hazánk iránti érdeklődése töretlen. Kihangsúlyozzák, hogy míg korábban a nyugati (német, amerikai) befektetők domináltak, egy ideje már a keleti országoké az elsőbbség, amint azt a HIPA adatai alapján készített táblázat is alátámasztja.
A kelet és nyugat fogalmának használata azonban nem egyértelmű. Geopolitikai értelemben Japán és Dél-Korea a Nyugat része. Ha lenne jelentős ausztrál vagy új-zélandi befektető, azt is a nyugatiak közé sorolnánk. A 2020 elején bejelentett beruházási projektek listája egyébként azt mutatja, hogy a világpolitikai megosztottságot alapul véve egy „nyugati” ország - Dél-Korea - nagyberuházása uralja a projektlistát, megelőzve a német Mercedes és a szintén dél-koreai Doosan tervezett beruházását.
Ezekből az üzleti adatokból (még) nem látszik a magyar gazdaság pénzügyi-kereskedelmi tájolásának jelentős megváltozása. A politikai szándékok világában azonban lehetnek más mozgások és ambíciók. A fel nem vett uniós kamatmentes hitel ügye több mint érdekes, és különösen elgondolkoztató a nem-európai és nem-nyugatos rendszerek felé tett magyar kormányzati kezdeményezések, sőt tartós és költséges elkötelezettségek ismeretében.
Ám tudható: az európai hitelkeret 2023-ig nyitva áll. A választások után is lesz még mód a magyar nemzeti érdek átgondolására, a kormánypozíció megváltoztatására.
