Amikor az év elején a Pénzügyminisztérium közzétette, hogy 2020-ban az államháztartás központi alrendszere 5548,6 milliárd forintos hiánnyal zárt, az előjel persze nem érte meglepetésként az elemzőket, de a mérték váratlan volt. Az egyszerűbb számítási mód szerint, azaz pénzforgalmi szemléletben ez a kiadási többlet az adott évre várható GDP csaknem 12 százalékára rúgott. Ha az uniós elszámolások és az egyéb államháztartási tételek esedékessége szerint számítják, akkor is a GDP 9 százalékát közelíti a „maastrichti” deficit.
Ez igen nagy, de egyszeri romlás – elvileg. Január kommentáromban viszont arra utaltam, hogy a 2020. év végi kiadási rohamnak, valamint az abban megmutatkozó kormányzati szándékoknak a figyelembe vételével sajnos nem lehet egyszeri megcsúszásnak tekinteni a fiskális politikában bekövetkezett fordulatot (Korábbi cikkünk itt érhető el - Annál is rosszabb a helyzet a büdzsével, mint ahogy elsőre tűnt).
Elemzésem arra épült, hogy a költekezések logikájából következően a költségvetési kiadások növekedését nehéz megállítani. Ez akkor is így van, ha erős az akarat a gyors normalizálódásra; ám a 2021-es esztendő választást megelőző év, és az eddigi igen erős választási ciklikusság tapasztalatai alapján ilyenkor a kormány nagy lelkesedéssel ígér és ad, amennyit csak tud.
Ami határt szabhatna a kiköltekezésnek, az két külső tényező. Az egyik a finanszírozhatóság esetleges megnehezedése, drágulása. A másik az uniós tagállamok által közösen elfogadott költségvetési fegyelmező szabályrendszer (kritikusai szerint: kényszerzubbony).
E tényezők áttekintése alapján nem volt nehéz levonnunk a következtetést: külső korlát egy ideig nem érvényesül (Bod Péter Ákos: Hogyan finanszírozható ekkora államadósság?). A nemzetközi pénzügyi piacokat rendkívüli likviditásbőség jellemezte, és az észlelt kockázat sem nőtt meg eleinte, mert a pénztulajdonosok és a hitelminősítők nem aggódtak az európai adósok miatt a nagymértékű állománynövekedések ellenére. A deficit vállalása ugyanis logikus és szükségszerű lépés ilyen mély recesszió esetén, a hiánynövekedés pedig egyszeri jellegűnek nézett ki, akkor pedig a várt gazdasági fellendülés mellett a költségvetési normalizálódás hamar elkezdődhet. Legalább is így nézett ki a helyzet a tavaly évvégi és az idei év eleji kalkulációk szerint.
A helyzet észlelve az Államadósság Kezelő Központ komoly mértékben vont be hazai és devizaforrást, már részben előfinanszírozva a 2021-es évet, annak kezdeti hónapjait. A devizapiacról 2300 milliárd forintra rúgó hitelt vett fel a magyar állam, feledve a korábbi politikusi fogadkozást, mely szerint hazai forrásokból lehet és kell megoldani az államadósság finanszírozását. Talán az a taktikai elem is benne volt a 2020 végi megemelt forrásbevonásban, hogy ha a magyar és a lengyel kormánynak az EU költségvetését és mentőcsomagját ellehetetlenítő vétója bekövetkezne, vagy legalább is a vita elhúzódna, akkor legyen elég puffer a pénzügyi viharok átvészelésére. A vétó elmaradt, a politikai vihar viszonylag hamar elült (azt nem tudni, hogy a résztvevők milyen tanulságot őriztek meg magukban az afférból, de aligha javított a kaland a magyar kormány és a társkormányok, uniós szervek közötti kollegiális viszonyon).
Ami a másik lehetséges külső korlátot illeti: a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szerinti deficitkorlátot az uniós intézmények felfüggesztették. Ez várható, sőt tudható fejlemény volt már 2020 elején; ezért sem lehetett érteni, hogy egészen nyárig miért hangoztatta a felső vezetés a hiánykorlát betartatásának követelményét és az eladósodásnak az elkerülését, mint gazdasági szükségszerűséget, sőt erkölcsi kötelességet.
Volt azonban az uniós szintű lazításnak egy másik, a makrogazdasági elemzők által kevésbé érzékelt fontos vonulata, amely a versenyszabályokat érintette.
Alapesetben az üzleti vállalkozások állami támogatása (’state aid’) tilos, tekintettel az ilyen gyakorlat versenyzavaró hatására. Ezt a logikus korlátot átmenetileg felfüggesztették, mivel a hirtelen jött és átmenetinek gondolt mostani válságban a legtöbb kormány élni akart az életképes vállalatok gyors kisegítésének eszközével.
Az uniós kormányok az eddigi adatok szerint országonként eltérő módon és mértékben ajánlottak állami garanciát, kedvezményes hitelkeretet, ritkábban tőkeinjekciót a hirtelen üzletleállás miatt megrendült helyzetű vállalatok számára. Amint szokott lenni, a garanciakeretek nagyobb része a végén kihasználatlanul marad, hiszen eleve a megnyugtatás volt a kormányzati cél a nagy pénzkeret meghirdetésével. Amikor tehát azt lehetett olvasni, hogy az egyes tagállamok a GDP-jük arányában mekkora nagy mentőcsomagot raktak össze, látni kell a bejelentések mögött, hogy a tényleges költés a bejelentésnél jóval kisebb. A jóléti támogatás, a munkahely-megtartó bérkiadás (Kurzarbeit) és az egészségügyi többletkiadások adták ki a legtöbb helyen a 2020-as államháztartási többlet-költést.
A magyar eset azonban más. A kormány visszafogottan költött munkahelyvédő célokra.
Csak a terveknek megfelelően fordított családtámogatási és egyéb szociális feladatokra, hiszen a támogatási mértékek, tarifák nem változtak a nyilvánvaló helyzetromlás ellenére. Változatlan maradt az álláskeresési támogatás rendkívül rövid ideje. Többet költött viszont a kormány értelemszerűen a járvány elleni védelemre, noha olyan intézményeken (így a külügyi apparátuson) keresztül, amelyeknek az áttekinthetetlensége folytán nem könnyű elkülöníteni az egészségvédelmi és a járványhoz nem kötődő akciókat. Viszont igen nagy lett a gazdasági célú kiadások volumene, holott a mély recesszió idején a fejlesztési, beruházási támogatások megemelt folyósítását nem könnyű gazdasági érvekkel alátámasztani, hiszen az iparágak többségében mérséklődött a kereslet, elnapoltak megindított fejlesztéseket, és kiváró pozíciót vettek fel a cégvezetők.
Mind tisztábban áll előttünk, hogy az állami támogatás tilalmának válságkezelési célú feloldása, valamint a rendkívüli jogrend bevezetése alkalmat teremtett a magyar kormány számára az uniós és hazai kontroll nélküli cégtámogatásra. A válságkezelés ürügyével komoly méretű vagyon-átrendeződés indult be, és a mai napig nem is állt le, amint az állami vagyonelemek alapítványi formába való kivitelének ügye is jelzi.
Sajnos azt a jóindulatú feltételezést is fel kell adnunk, hogy a hitelágon és az állami támogatáson keresztül nagy sebességgel kipumpált pénzek mögött kínálati oldali (azaz vitatott, de szakmai érvekre épülő) közgazdasági logika lenne, mégpedig az, mely szerint a költségvetési pénzek felpörgetik a gazdasági aktivitást, és a hatásuk majd „leszivárog” a lakossághoz.
Az pedig különösen propaganda-szagú állítás volt kezdettől fogva, hogy a pénzek zöme majd a kis és közepes (magyar tulajdonú) cégekhez áramlik.
A gazdasági elemzésekből jól látszott, hogy a 2020 tavaszán-nyarán elszenvedett nagy visszaesés következtében a kisvállalkozások helyzete tartósan nyomott maradt a második hullám alatt, és a harmadik is erősen sújtotta ez a kört (Bod Péter Ákos: Hatásos gazdaságvédelem-e a hitelfelvételre serkentés?)
A KKV-szektorban a 2021-es év elejének nagy kérdése sokkal inkább a túlélés, semmint a növekedési irány kijelölése, a finanszírozási konstrukció megválasztása volt. Az is tudható, hogy az exportőrök és a legnagyobb cégek hamarabb érték el a válság előtti kapacitás-kihasználási arányt. Ha lenne forrásigény a válság alatti bővítés, modernizálás céljaira, az leginkább a nagyvállalati körben keletkezik. Kizárt tehát, hogy a 2020 végén megsokasodó állami tőketranszferek a KKV-szektor megerősítésére mentek volna el.
Valójában azonban keveset lehet tudni az irdatlan pénzmennyiség útjáról és a döntési logikáról, mert a válságkezelésre kapott rendkívüli felhatalmazás eleve nagy költési szabadságot adott a kormányzatnak, a médiától vagy az érdeklődő parlamenti képviselőtől érkező megkereséseket pedig gyakorlatilag negligálja az államapparátus, parlamenti demokráciában teljesen szokatlan módon.
Újságírói munkával összeszedett információ alapján azonban konkrét ügyekben, mint a turisztikai szakmának nyújtott állami támogatás esetében mások mellett az mfor.hu is kimutatott) igen nagymértékű a koncentráció: a közpénzek zöme a támogatottak szűk körének jutott. Ekkora forrást viszont még akkor sem lehet értelmes fejlesztésre ütemesen elkölteni, ha a szerencsés nyertes vállalkozónak valami csoda folytán átgondolt és kidolgozott üzleti terve áll készenlétben a kormányzati pénzkeret megnyitásának pillanatában. Ha beruházási projektre nem is, vállalatfelvásárlásra talán alkalmasabb az így szerezhető hirtelen likviditás.
Az is kezdett körvonalazódni, hogy a nyugodt külső pénzpiaci finanszírozás csak átmeneti állapotnak tekinthető, mivel a nemzetközi tőkepiacon a kamatok felfele mozdulnak el, mint ahogy az árszint is inkább emelkedő pályára kerül. Hogy abból mi következik a magyar államra nézve, az több tényezőtől függ. A magyar állampapírok kockázati besorolása sokkal rosszabb, mint az EU-é, és ennek megfelelően a magyar államkötvényekre több kamatot kell fizetni, mint amennyit a német állam vagy az EU fizet. Esetleges felminősítésünket követően a magyar kamatkülönbözet bizonyára csökkenne, de ugyanúgy az a veszély is fennáll, hogy a megnövekvő államadóssági hányad és a gazdasági, politikai kockázatok érzékelt növekedése nyomán nem javítanak a besorolásunkon. Akár még – reméljük, nem így lesz – romolhat is a magyar szuverén besorolás. Ez esetben a fizetendő kamatok szintje megemelkedik.
A hitelminősítők a tavalyi és az év eleji felülvizsgálat során még nem aggódtak a magyar állami hitelkockázat miatt. Feltételezték, hogy az államadóssági ráta mérséklődő trendre áll 2020 után. Az volt az elemzői várakozás, hogy a deficithányad hamar visszatér a nem-recessziós időszakban szokásos normára, azaz a GDP 3 százaléka alá, de legalább is megindul a költségvetési viszonyok stabilizálódása 2021-ben.
Azóta azonban a Pénzügyminisztérium által április 20-án beterjesztett költségvetési javaslat az évre is igen nagymérvű, a GDP 7,5 százalékára rúgó deficitet irányoz elő.
Ilyen hiány mellett nem következhet be érdemi javulás az államháztartási adósságállomány relatív, a GDP-hez mért nagyságában. Bőven marad a magyar államon törlesztési és kamatfizetési teher a következő években.
Nem lesz ebből komoly gond, szólt az érvelés, hiszen sosem látott mértékű forrásokhoz juthat Magyarország az EU révén. A magyar gazdaság fejlődési pályája szempontjából roppant lényeges lenne a Helyreállítási és Reziliencia-építési Eszköz (RRF) 7,2 milliárd eurós támogatási kerete, a kohéziós politikai programok 2014-2020 keretéből még felhasználható mintegy 8 milliárd euró, továbbá az RRF hitelkeret 9,6 milliárd eurós nagysága, meg az új hétéves költségvetésből Magyarországra jutó rész. Ez együtt akkora pénzösszeg, amelynek igénybevétele és hatékony felhasználása lehetővé tenné, hogy a magyar gazdaság visszatérjen a 2019 végén megszakadt növekedési trendhez. Ez a logikus feltételezés vált hirtelen részben ingataggá, ha hinni lehet azoknak a forrásoknak, melyek szerint az igen kedvezményes (gyakorlatilag kamatmentes) EU-hitelt nem kívánja igénybe venni a magyar kormány 2021-től.
További elemként lép be, hogy a már ismert és a szakmai körökben kétes értelmű projektekhez (Paks 2, Belgrád- Budapest vasútvonal) és legújabban a kínai egyetemi kampusz építéséhez felveendő nagyhitel finanszírozási terhe folyamatosan ránehezedik az államháztartásra, és azon keresztül a magyar gazdaságra. A szerződések ismeretének hiányában teljes biztonsággal kimondható, hogy ezek kamatterhe jóval nagyobb, mint lenne hasonló fejlesztések (ha egyáltalán szükségesnek és megtérülőnek ítéltetnek) uniós forrásokból való finanszírozása esetén.
A NGEU keretein belül felvehető forrásokról való lemondás gazdaságilag értelmetlen. A mai viszonyok mellett az AAA adósok (mint az EU közös kötelezettségvállalás esetén) nulla vagy negatív kamatláb mellett jutnak kölcsönforráshoz, és ha névleges többletköltség mellett adják tovább, akkor az gyakorlatilag kamatmentes forrást jelentene a magyar állam számára. Azzal lecserélhető a mostani évi 3 százalék körüli kamatozású középlejáratú adósságállomány, tetemes kamatmegtakarítás mellett. Ehhez képest az orosz, kínai vagy egyéb még nem ismert, de nem AA vagy annál jobb besorolású hitelnyújtó forrásainak igénybevétele igen jelentős kamatteher-többletet ró a magyar társadalomra.
A külső elemzők a hazai nem transzparens viszonyok miatt nyilván nem sokat tudnak (a hazai elemzők sem eleget) a kormányszervek, minisztériumok által kötött nagyértékű és hosszú távú kötelezettség-vállalásairól, mint az propaganda-minisztérium hirdetési szerződéseiről, a szponzor-szerződésekről, a külföldi cégeknek ígért támogatásokról, célzott infrastruktúra-fejlesztési elkötelezettségekről. Azt sem tudhatják, hogy másfelől melyek azok az elhanyagolt területek, amelyek jelentős költségvetési kiadásokat tesznek hamarosan szükségessé; elég a mára kiéheztetett önkormányzatok ügyébe belegondolni.
Az a politika-taktikai lépés, amellyel a jelek szerint a kormány ki akar térni a magyar jogrendet, jogbiztonságot érintő uniós átvilágítás elől, bizonnyal mélyebb vizsgálatra szorítja a pénzügyi piacok kockázati elemzőit. Szintet lépett a politikai bizonytalanság – és annak gazdasági ára van.
