Az elmúlt 16 év kormányzása alatt meglehetősen hektikusan alakult a magyar gazdaság teljesítménye. A 2010-es évek végén a kedvező nemzetközi környezetben alkalmazott intézkedéseknek – többek között az „ingyenhiteleknek” – köszönhetően a csúcsra járatott gazdaságunkban ugyan sikerült látványosan felpörgetni a növekedést, ám az erre fordított forrásoknak többek között az oktatásban sokkal jobb helye lett volna.
Hogy a gazdasági folyamatok rossz irányt vettek, azt a szavazópolgárok is érzik. Nem véletlenül merült fel ezúttal reális alternatívaként, hogy ebbe a kormány bele is bukhat. Persze a nemzetgazdasági miniszter szerint ők mindent jól csináltak. Szerdán a Magyar Nemzetben megjelent írása szerint Brüsszel és a háború a hibás, de ők már tudják a receptet, az ipar a jövőben magasabb hozzadott értéket fog teremteni. Az az ipar, amely évek óta mélyrepülésben van...
Orbán Viktornak folyamatos vesszőparipája volt az ipar fejlesztése, ami munkaerőpiaci szempontból kifejezetten kedvező volt, hiszen sokan tudtak a versenyszférában elhelyezkedni és legalább a médiánbért elérő fizetésre szert tenni. Az iparpolitika, a sokszor erőltetettnek tűnő iparosítás ugyanakkor láthatóan rossz irány volt.
Számos szakértő hívta fel a figyelmet arra, hogy diverzifikálni kellene, és a járműgyártás mellett más területek fejlesztését sem szabadna elhanyagolni.
A kormányfő és a környezetében lévő gazdasági szakemberek azonban befogták a fülüket, és továbbra is egyetlen szektorra fókuszáltak. A változás csupán annyi volt, hogy az elektromobilitás terjedésével és annak EU-s támogatásával párhuzamosan az akkumulátorgyártás felfuttatására fordították a támogatásokat. Nyilvánvaló, hogy a helyzetfelmérés, a kockázatok mérlegelése nem volt megfelelő, máskülönben Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter aligha nyilatkozott volna úgy, hogy az akkugyártás felfuttatása a magyar gazdaság életbiztosítása. Annyira vakon hittek ebben a területben a hazai politikai vezetők, hogy amikor (évekkel ezelőtt) már látszódott, hogy a magyarországi kapacitások meghaladják a potenciális keresletet, a külügyminiszter akkor is csak átmeneti megingásról beszélt a lapcsoportunknak adott nagyinterjúban.
Pedig komoly elemzések mutatták, indokolatlan kockázatot vállal a kormány azzal, hogy egy területet favorizál, arról nem is beszélve, hogy elképesztő összeget öntött rá erre a területre.
Ma már viszonylag nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy várhatóan soha nem fog megtérülni az a közel 2000 milliárd forint, amit az akkugyártók támogatására költött a magyar költségvetés.
Az elherdált pénzen és a diverzifikáció elmaradásán túl ráadásul egy olyan területről van szó, amelyhez sem alapanyag, sem kellő számú munkaerő nem áll rendelkezésre, így a takarékon működő vállalatok ma is jelentős számú – a kormány szófordulatával élve – gazdasági migránst alkalmaznak. Már csak azért is, mert egy nehéz, egyes hírek szerint időnként az egészségre is veszélyes munkát kell végezni alacsony fizetésért. A gyenge bérezés hátterében pedig az áll, hogy az akkumulátorgyártás egy kifejezetten alacsony hozzáadott értékű tevékenység.
Persze mondhatnánk, örömteli dolog, hogy egy évtizednyi, zsákutcában való töretlen menetelés után értékelni kell, hogy kinyílt az ország gazdaságát meghatározó vezető szeme. Más kérdés, hogy az általa felvázolt magyar high-tech ipar sokkal inkább tűnik egy újabb elérhetetlen álomnak, mint realitásnak. Az eddigi nemzetközi munkamegosztásban ugyanis a magyar vállalatok számára a kormány, illetve az ahhoz közelálló kamara (korábbi) vezetője szerint is az – európai összevetésben – alacsony bérek jelentették a legnagyobb versenyelőnyt. Ezt támogatandó folytatott a kormány és a jegybank a forint lassú, de biztos leértékelését elérő politikát.
Fotó: Facebook/Nagy Márton
Azt is érdemes kiemelni, hogy a kormány ugyan nagyon büszke arra, hogy az elmúlt években az ázsiai, elsősorban kínai beruházók hoztak működőtőkét Magyarországra, ám ennek számos mellékhatása van. Az egyik, hogy ezzel párhuzamosan a nyugat-európai és amerikai beruházások erőteljesen visszaestek, jellemzően csak a már itt lévő vállalatok bővítették a helyi üzemeiket. Ráadásul az ázsiai vállalatok sokkal óvatosabbak, inkább a 450 milliós uniós piac kapuját látják bennünk, semmint olyan helyet, ahol fejlesztési központokat létesítenének.
Ellentmondásos, hogy miközben a nemzetgazdasági miniszter az európai autógyártókat kárhoztatja, addig ők és az úgynevezett „Tier 1” beszállítóik (például a Continental és a Bosch) hoztak létre jelentős számban K+F pozíciókat Magyarországon. Iparági források szerint az ázsiai, különösen a kínai vállalatok ilyen lépésre csak akkor fogják elszánni magukat, ha rákényszerítik őket. (Az EU által Kínából átvenni szándékozott modell szerint például kötelező EU-s partnercéggel közös vállalatot létrehozni. Ez viszont kimaradt az NGM első emberének írásából.)
Az az ábránd, hogy egy blokkosodó globális környezetben Magyarország híd lesz a különböző felek között, persze jól hangzik, csak éppen a gyakorlat nap mint nap azt bizonyítja, hogy ez végtelen naivitás. Ettől függetlenül a magyar kormány külpolitikájának továbbra is ez a legfőbb alapvetése, és Nagy Márton is kiemeli ezt a célt az írásában.
Miközben elhelyezkedésünk és gazdasági kapcsolataink miatt a legcélszerűbb irány továbbra is Európa felé mutatna, a magyar gazdaságpolitika, illetve – ahogy fent jeleztük – a külpolitika sem akarja ezt tudomásul venni.
Így aztán már napi szinten megy a kínos magyarázkodás, mert az Egyesült Államok sem nézi jó szemmel, hogy a magyar kormány Kína szálláscsinálója lett az EU-ban. Az uniós vezetők pedig rosszallásukat fejezik ki a Trumphoz, Putyinhoz és Hszi Csin-pinghez húzó magyar politika miatt, és a szövetségi rendszer iránti lojalitást hiányolják. Nem véletelen szorultunk akár gazdasági, akár diplomáciai szempontból az EU-ban a perifériára, miközben a fent említett külső kapcsolatok a magyar emberek számára is érzékelhető, valódi előnyökkel nem járnak.
Elég példaként felmutatni, hogy a magyar-kínai gazdasági kapcsolatok fejlődése nem a kivitel, hanem az ázsiai termékek importjának növekedését takarja. Ahogy Orbán Viktor látszólag sikeres washingtoni látogatásán is csak annyi történt, hogy a kormány elköltött több mint 1000 milliárd forintot amerikai termékekre, és még ennél is nagyobb további vásárlásokat vállalt. Miközben a másik oldalon nem jött össze a pénzügyi védőpajzs, legfeljebb néhány dedikált MAGA sapka.
Tekintve, hogy a prognosztizált és a valós gazdasági folyamatok köszönőviszonyban sem voltak az elmúlt években, arra lehet következtetni, hogy a hazai gazdaságpolitika irányítói nem látják át a folyamatokat, az ok-okozati viszonyokat.
Persze a magyar gazdaságra számos külső fejlemény hatást gyakorol, de csupán ezekre fogni a problémákat megmosolyogtató, főleg annak fényében, hogy a háború, a (Nagy Márton által kiemelt) energiasokk, vagy éppen a német gazdaság gyengélkedése elvileg minden régiós országra hatást kellett volna, hogy gyakoroljon. Mindezek ellenére a lengyelek szárnyalnak, ahogy a horvát és a román gazdaság is jelentős növekedést ért el az utóbbi években (igaz, utóbbi országban a túlpörgő gazdaság komoly egyensúlyi problémákat okozott), valamint még a szlovák és a cseh gazdaság viszonylag gyenge teljesítménye is meghaladta a magyart.
Az lenne persze a legjobb, ha hirtelen kiderülne, hogy Nagy Mártonnál ott van a bölcsek köve, és egy csapásra virágzóvá tenné a magyar gazdaságot. Látva azonban, hogy még a problémák felismerése és a szembenézés az elkövetett hibákkal sem megy, nehéz elképzelni, hogy egy újabb kormányzati ciklus az ország felemelkedését hozná.
