Kicsi, de nagyon erős
A két tulajdonos elsősorban a vevőivel való személyes kapcsolatra és az egész országra kiterjedő címhálózatára épített. No és az alacsony működési költségekre, valamint a végletekig szerény és puritán könyvelésre.
Ráéreztek az igényekre
Az árut külföldről kizárólag a legolcsóbb úton, azaz tengeren és a folyamok hátán fuvarozták. Ma már tudható, mindössze negyvenkét fajta teával és nyolcféle kávéval dolgoztak - azaz e gazdagnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető palettából állították össze keverékeiket. Ez a látszólagos szerénység egyébként kétféle előnnyel is járt: egyrészt a számlázás mentes volt a sokféle áruval óhatatlanul együtt járó zavaroktól, másrészt az angol szállítónak is megkönnyítette a dolgát kiszerelés ügyében.
A beérkező rendeléseket reggel nyolctól este hatig teljesítették: elég volt egy kifutófiút elszalasztani vagy egy telefont megereszteni, s a kívánt termék néhány percen belül ott kellette magát a háziasszony asztalán.
A Lonkai fivérek egyébként nagymesterei voltak az előrelátásnak - azaz kiválóan ráéreztek vevőkörük várható igényeire is. Jól bizonyítja ezt, hogy a cég történelmében mindössze öt-hat olyan esetet jegyeztek fel, amikor alá vagy fölé lőttek eredeti elképzeléseiknek. Ez a dicséretes tulajdonság pedig két óriási előnnyel járt: nem kellett nagy raktárakról gondoskodni, továbbá mindig friss maradt az árujuk.
Támadás újabb fronton
A harmincas évek elején Lonkaiék elkezdték az utcai boltok terén is letámadni a Meinlt. Egyre-másra nyitották Budapesten aprócska üzleteiket: 1943-ban már tizenhat, egyforma kinézetű helyiségből kínálták szabott árú termékeiket. Vidéken ugyan nem nyitottak boltot, de országszerte számos lerakatot létesítettek, ahol a tulajdonos szerződéssel kötelezte magát, hogy a kávét, a teát és a rumot csak a Fiumeitől vásárol.
A testvérek közül a fiatalabb, Lipót 1938-ban kivándorolt, s Angliában telepedett le. József itthon maradt, s nem hagyta el a vállalat vezetői posztját a nehéz esztendők alatt sem.
Az ostrom után a cég alkalmazottai öt üzletet és a központi raktárat állították helyre. Ebből a pozícióból futottak neki az újrakezdésnek - tegyük rögtön hozzá, óriási sikerrel. A Fiumei az elsők között volt, ahol kávét és teát lehetett kapni - mely eredmény jórészt az időközben az Egyesült Államokba továbbállt Lipótnak volt köszönhető. A firma kezdetben öt-tíz mázsa kávét dolgozott fel naponta. (Csak összehasonlításképp: ez az adat a háború előtt kettő-hat tonna között mozgott.) A Fiumei szállításokkal támogatta a nagy múltú kávéházak, a Negresco és a New York újraélesztését és számos új születését - de ezért kemény feltételeket szabott: jelesül mindent előre kellett fizetni. Így a vevő, ha egy duplára vágyott, csak akkor juthatott az áhított fekete leveshez, ha még a kiszolgálás előtt letette az érte járó inflációs pengőköteget az asztalra.
Ugyancsak sok pénzt hozott a konyhára, hogy törzsvevőiknek cukrot és rumot szereztek - amely fogyasztási cikkek abban az időben nagy kincsnek számítottak. A cégtörténet feljegyzett olyan eseteket, amikor valaki tíz kilogramm édességért egy kilogramm aranyat adott cserébe. Lonkaiék a háború után két évvel pedig már ott tartottak, hogy saját néven hozták forgalomba a vidéken felvásárolt bort és pálinkát.
A nagyszerűen prosperáló üzletnek 1948 nyarán az államosítás vetett véget. Ma már csak az antikváriumokban olykor felbukkanó számolócédulák, számlák és hirdetések emlékeztetnek a nagy múltú Fiumeire.
Lázin Miklós András
Menedzsment Fórum
