A szegények egyre szegényebbek, a gazdagok pedig egyre gazdagabbak, így jellemzik a szociológusok a latin-amerikanizálódó társadalmakat. A számok talán kevésbé támasztják mindezt alá - nálunk a topvezetők fizetése még nem százszorosa az átlagemberekének, és a leggazdagabbjaink is legfeljebb forintban milliárdosok -, ám a hétköznapi valóság rideg képet mutat. Hajléktalanok a főváros utcáin, munkanélküliek tömkelege a hagyományos kelet-magyarországi válságközpontokban.
A szegénységi küszöb alatt élő családok gyermekei gyakran éheznek, hiába van Magyarországon a szomszédoknál többnyire erősebb szociális háló, hiába próbál segíteni rajtuk számos civil szervezet. Eközben a felsőbb rétegeknek szóló lapokban olyan hirdetések sorjáznak, amelyek a gazdagok macskáinak laktózmentes tejet, a kutyáknak pedig kanadai lazacfilét kínálnak.
Nincs különösebb bajom az elkényeztetett házi kedvencekkel (feltéve, ha gazdáik összeszedik az utcán az ürüléküket), és megvonni sem akarom tőlük a földi javakat. A lelkem legmélyén szunnyadó szociális érzékenységem mégis változásokért kiállt. Persze nem arra gondolok, hogy az MTA nyelvi szakértői a jövőben a "Kutyául érzi magát" egy pozitív értelmű kifejezés szinonimájaként aposztrofálják...
Király Béla
