Az uralkodó ideológiát ma következetesen liberalizmusnak hazudják, bár tudtommal a liberalizmus alapköve az emberi jogok védelme, melyeket az utóbbi évtizedben csak csorbulni látok, szóval ne is hívjuk így, nevezzük inkább piaci fundamentalizmusnak. Sarokköve a legkisebb állam koncepciója. A legkisebb fogalma pedig matematikai értelemben a nullához konvergál. Ha azt hisszük, hogy messze járunk ettől, elég, ha egyik vezető kormánypárti politikusunk minapi kijelentésére fülelünk: "Még mindig vannak olyan vagyonok állami tulajdonban, amelyek a piacon jobban működtethetők. Nem megállítani és lezárni kell a privatizációt, hanem folytatni és végigvinni."
Akkor hát, vigyük végig. Lássuk, mi maradt még állami kézben! Vannak itt még iskolák, melyek egy fillér profitot nem termelnek. Vannak kórházak, melyeket az
állam kész annyira legatyásítani, hogy végül a társadalom orvos által el nem látott sebeiből vérezve, fekélyes térdein csúszva könyörögjön a megváltó befektetőért, aki elhozza számára a tiszta sebtapaszt, a szalmazsákot és a minden bajra jó aszpirint. Vannak itt még erdők, melyekben nem folyik termelés. Van még tűzoltóság, mely minden tüzet elolt, míg meg nem jelenik az új tűzoltási díjcsomag, ahol végre a lakó választhat, hogy csúcsidőben vagy hétvégén kívánja igénybe venni a szolgáltatást. Ha pedig nincs szerződése a céggel, még mindig lehet szerencséje, hisz eloltják a tüzet, ha az esetleg átterjedhet egy jól fizető ügyfél házára.
Van itt még rendőrség, melyet - lássuk be - azért lassan felváltanak a biztonsági szolgálatok. Van hadsereg. Laktanyáinak bejáratát régóta security-k védik, hiszen hogyan lenne elvárható egy szervezettől, mely az ország védelmére esküdött fel, hogy saját telephelyét megvédje? Van itt még atomerőmű. Adjuk el a legtöbbet fizető jelentkezőnek. Mért is vállalna ez a kicsi állam ilyen nagy kockázatot? Van még víz. Ennek privatizációja során nagyon sikeres latin-amerikai precedenseket érdemes követni, bár ott nem volt folyó, de ha a magánosítás esővízzel működött, a Dunával miért lenne probléma?
Aztán ott vannak az állami intézmények, például a bíróságok, melyek valamely múlt századi igazságeszmény nevében hatalmaskodnak, sokszor fittyet hányva a Piac Örök Törvényeire. Ott van a parlament, mely vajon mit igazgat, ha az állam mikroszkópikus? Milyen alapon adóztat, ha ennek fejében minden közszolgáltatásról lemondott? Az állam elvégzi történelmi küldetését, önmaga fokozatos felszámolását, hogy átadja helyét a piac lobbicsoportjainak. Tehát becsukja a kaput, az utolsó exminiszter pedig leoltja a villanyt (azt a bizonyosat, amit még Horn Gyula miniszterelnöksége idején privatizáltak).
Nehogy azt higgyük azonban, hogy a magánosítás dicső korának ezzel leáldozott. A génállomány privatizációja révén a teljes emberi dns-rendszer magánkézbe kerül, így a piac átveheti végre az evolúció szerepét. Végül nem marad más hátra, mint az élethez való jog piacosítása, így a túlnépesedés gyötrő problémája is megoldhatóvá válik.
Így vezet végig utunk a magántőke teljes térhódításának ösvényén, s ne legyenek illúzióink, bőven túl járunk a félúton. Vagy lehet, hogy mégis szükségünk lenne a piacon kívül más szabályozó elvre is? Mint például az igazságosság, az emberhez méltó élet vagy a közösségi felelősségvállalás? Ahogy látom, aligha...
Puzsér Róbert
