Ön néprajzkutató és etnológus. Ez valamilyen lényegi különbség?
Tudja, a magyar meghatározásban ez úgy van, hogy a „néprajz” meghatározás a magyar kutatásokra vonatkozik, az „etnográfia” a nép leírására, az „etnológia” pedig az idegen népekre, vagyis az a nemzetközi kutatást fedi. Ami engem illet, én mind a kettőt műveltem, mert tapasztalatom szerint ez úgy megy a mi tudományunkban, hogy az ember a hazai vizeken kezd evezni, aztán ha megszerezte a kellő jártasságot, akkor kimerészkedhet a nemzetközi vizekre is. Így aztán eljutottam földrészünk legtávolabbi vidékeire is, az Amur mentén élő nanájokhoz, meg még azon túl is, a Japánban élő ajnukhoz. Egyébként Koreában is kutattam, a koreaiakat nagyon kedvelem.
Azt vettem észre (persze, nem az én felfedezésem), hogy az ember addig kutatja a világban a saját tudománya szerinti kutatnivalót (az ön esetében a sámánhitet), amíg fel nem fedezi, hogy ott van saját magában.
Ez kétségtelen. Különféle gyökerei vannak az extázis-technikáknak, talán nincs is kultúra, amely ne használna valamilyen segédeszközt, hogy eljusson abba a lelki- és elmeállapotba, amelyben összekötheti az emberfelettit az emberrel.
Nézzük meg akkor most közelebbről azt a kérdést, hogy milyen hitűek voltak a honfoglaló magyarok.
Induljunk ki abból, hogy az ember nincs hit nélkül. Rám lehet fogni, hogy ez a rögeszmém, de vállalom, mint hit- és mitológiakutató. Egyébként ősi soron ez a kettő igen nehezen elválasztható egymástól. Szóval, amikor az ember a társai szórakoztatására, vagy tanítására (amikor az ifjakat bevezetik a saját kultúrájukba és meséket mondanak), esetleg csak a saját memóriájuk gyakorlására mond ősi soron mítoszokat. Jó példát szolgáltatnak erre a magyar népmesék, azoknak ugyanis mitikus struktúrájuk van. Ennek segítségével egy bizonyos hitet is táplálnak át, mert a hit az, amivel igazán meg lehet fogni az embert. Főként, ha nemcsak egy-egy emberre jellemző, hanem egy egész közösségre. A közösségi hiten van a hangsúly, mert az a kultúra. Ettől hasonlítunk egymásra. Ettől leszünk közösséggé. Amikor hiszünk valamiben. Ennek igen jó, modern példája a a futballszurkolók közössége. „Templomaikban”, a stadionokban együtt ordítanak, dalolnak, rigmusokat mondanak, ugyanazt a mezt veszik fel (senki sem kötelezi, kényszeríti őket erre), számomra ez azt mondja, hogy nem változtunk sokat a régi idők óta.
Az eurázsiai sámánhitű népeknek volt-e valamilyen vallási hierarchiája? Volt-e a sámánhitnek vezetője, első számú gyakorlója, voltak-e beosztottai, segédei?
Eddigi tapasztalataim szerint (számomra nagyon rokonszenves élmény): lokális szinten volt egy vezető, de a sámánhitet gyakorlók nem szerveződtek hierarchiába. Amikor ugyanis hierarchikussá válik egy hitrendszer, akkor az már dogmarendszerré válik. Megjelennek az írott források, amelyeket lehet dogmaként értelmezni, valamint ahhoz viszonyulni, vagy nem viszonyulni.
Ezek a jellemzők főként az egyisten-hitekre jellemzőek, nem?
Valóban. A sámánhitű népeknél viszont azt figyelhetjük meg (legalábbis azt tapasztaltam személyesen), hogy többisten-hit van. Előfordul a legfőbb isten, a tengri (az ég ura), ez már azonban egy későbbi fejlemény. A sámánhitben mindennek van szelleme (mondjuk: gazdája), istene és ez az egész hit nagyon nyelvfüggő. A hit kialakulása ugyanis egyidős a nyelv kialakulásával. A nyelv megtanulása és elfogadása együtt jár a hit megtanulásával és elfogadásával.
Az antik európai (ógörög-római) kultúrák sokistenhite is ehhez hasonló lehetett, persze a maga sajátosságaival.
Természetesen, de a fejlődés során megjelentek az írott dogmák (Ószövetség, Újszövetség, Korán).
Ezekhez azonban alkalmazkodni kellett, mert kvázi törvények voltak. De az írás-olvasást nem ismerő, nem használó népek hogy voltak ezzel?
Azok megmaradtak nagyon sokáig a szóbeliség szintjén, és ezek azok a kultúrák, amelyek nagyon sokáig megőrizték a sámánhitet. Visszatérve a vallási vezető kérdéséhez, mint említettem, helyi szinten volt egy vezető és az ő autoritását feltétel nélkül elfogadták. Mégpedig azért, mert az illető olyan egyéniség volt, akit a többiekre gyakorolt hatása miatt ők maguk emeltek arra a szintre.
Hogy csinálhatta?
Szerintem karizmája volt. Saját tapasztalatból mondom. Megfigyeltem, hogy az egyik sámánasszonynak Belső-Mongóliában, amikor elkezdett énekelni, olyan ereje, olyan kisugárzása volt, hogy nemcsak a hozzá tartozó helyiek kerültek a hatása alá, hanem én magam is (aki kulturálisan meglehetősen távolinak számítottam). Ettől a kisugárzástól fogadja el az ő népe gyógyítónak, őt, aki például kézrátétellel gyógyít.
Azt kell mondanom, hogy a sámánhit sokkal demokratikusabb (ha lehet ezt a kifejezést használni hittel kapcsolatban), mint az egyisten-hitek.
Azt hiszem, tudós kollégáim közül egyedül én írtam le, hogy ez az igazán demokratikus hitvilág, mert a közösség egyszerűen kiválaszt a saját tagjai közül valakit, akit megfelelőnek tart a vezetésre. Aztán persze nem ritkán előfordul, hogy a vezetői poszt öröklődik, ami már nem annyira demokratikus. Például a Tajmir félszigeten élő nganaszánok (lehetnek körülbelül öt-hatszázan) egyik sámánja elmondta nekem, hogy az ő nemzetségéből az egyik ősét a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után Moszkvába küldték a Legfelső Tanácsba. Hogy miért? Mert ő volt a legokosabb, -rátermettebb, -alkalmasabb erre a feladatra. Jól beszélt, fellépése volt, őt küldték pártiskolára. Ezek után nem véletlen, hogy belőlük lett a helyi vezetőség. És a hatalom ott maradt nála. Az egyik adatközlőm így mondta nekem: хороший коммунист – шаман. Hogyan jön ez össze? Ha jó kommunista – akkor sámán. És viszont. Egyikük büszkén mondta, hogy ő párttag is, nemcsak sámán.
Most a honfoglalás és az államalapítás közti időszakot szem előtt tartva meglehetősen nyilvánvaló, hogy a hatalom (a későbbi király) számára alkalmatlan a sámánhit az alattvalók kormányzására.
Igen. Pontosan így van. Nyilvánvaló, hogy az egyeduralomra törekvő ideológia, a hit csak így győzhet. Nincs mese: ez a mechanizmusa a társadalmi mozgásoknak.
Ez a sámánhit volt a honfoglaló magyarok hite is, amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe?
Az újabb kutatások kimutatják, hogy ez volt. Ha megnézzük, hogy honnan jöttünk, márminthogy a Kaukázus vidékéről, de már előtte is, valahol a Tarim-medence táján, Belső-Ázsia legbelsőbb vidékéről, a mondáink eredete ott honos, márpedig a mondák a hitek marketingjei. A vándorlások közben őseink a zarathusztrai tanokkal is megismerkedhettek, amelyeknek sok hasonlósága van a kereszténységgel. És természetesen a kereszténységgel is kapcsolatba kerültek, mindenekelőtt Bizánc hatására, hiszen a Fekete-tenger körül számos, a Bizánci Birodalomhoz tartozó város állt, nyilvánvalóan keresztény hitű lakossággal.
Ami számomra mindig is kérdés volt: amikor őseink felvették a kereszténységet, történelmi szempontból szinte percek alatt, szóval ez hogy volt lehetséges? A választ ott vélem megtalálni, hogy noha voltak a régi hitekhez ragaszkodó emberek, tán nem is kevesen, hiszen akkor nem lehettek volna a pogánylázadások, de a magukkal hozott hitek és a kereszténység közt esetleg nem volt nagy különbség. A magam részéről abban hiszek, hogy a szóbeli hagyomány, mivel a nyelvben van lehorgonyozva, csak a nyelvvel együtt adható át, ezért évezredekre visszamegy. Az összehasonlító folklorisztika tudományának segítségével megkeressük azokat a hasonlóságokat, amelyek megtalálhatóak a Kaukázusban és másutt, amerre a magyar törzsek jártak, illetve ahonnan jöttek.
