Az egész világot, és azon belül Európát különösen erősen érintette a 2021-től kifejlődő áremelkedési hullám, amelyet akkor jórészt az élelmiszerek és az energiahordozók megdrágulása idézett elő. Kis jövedelem mellett a fogyasztói kiadások nagy része megy táplálkozásra és lakhatásra, így az ilyen jövedelmi csoportok számára e két kiadási tétel drágulása nagyobb inflációban mutatkozik meg, mint a tehetősebbek esetén, hiszen az utóbbiaknál a fogyasztási kiadásokon belül kisebb ennek a két kritikus csoportnak a súlya.
Igaz ez egész országokra, ha az uniós átlagánál alacsonyabb a jövedelmi szint, ezt láthattuk a közép- és kelet-európai térségben. Így arra is választ kaphattunk, hogy miként múlhatta felül az EU inflációs szintet jócskán a szlovák vagy a litván fogyasztóiár-index, holott eurót használnak. Igen, az élelmiszer-kiadások nagyobb hányada miatt náluk sokkal magasabbra kúszott az infláció, mint az euróövezet tehetős nyugat-európai országaiban. Nem arról van szó, hogy az euró értéke csökkent volna, hanem drágább lett az élet.
Ahol aztán még a hazai valuta árfolyama is devalválódott, mint éppen a magyar esetben, ott pedig még annál is nagyobb ütemet öltött a pénzromlás, mivel a tartósan és jelentősen gyengülő árfolyam miatt a behozott termékek piaci ára különösen megemelkedett. A mi esetünkben ráadásul nagyban súlyosbította a helyzetet a kormány felelőtlen választás előtti pénzosztogatása, amely keresleti oldalról is lökést adott az áremelkedésnek. Ilyen előzmények és okok miatt következett be az, hogy Magyarországot rendkívüli mértékben sújtotta az infláció 2022-23 során.
Fotó: Depositphotos
Ám érdemes benézni a szokásosan közölt inflációs adatok mögé. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) a 2023-as évről tárgyszerűen annyit írt, hogy fogyasztói árak átlagosan 17,6 százalékkal nőttek, ezen belül a legnagyobb mértékben az élelmiszerek drágultak: 25,9 százalékkal. A háztartási energia ára 22,1, az egyéb cikkek, üzemanyagoké 18,6, a szeszes italok, dohányáruké 15,4, a szolgáltatásoké 13,2, a ruházkodási cikkeké 8,3, a tartós fogyasztási cikkeké 5,6 százalékkal emelkedett. A fogyasztói árak a nyugdíjas háztartások körében átlagosan 18,3 százalékkal nőttek.
Ez volt tavaly. Idén már elmondható a jó hír, hogy 2024-ben megszelídült az infláció. A kormányzat részéről az is sűrűn elhangzott, hogy az inflációnak vége, le van küzdve. Ez természetesen nem igaz, de a korábbiakhoz képest jól mutat, hogy 2024 első hónapjaiban 3 és 4 százalék közé esett a fogyasztóiár-index.
A fogyasztási árak változása az előző év azonos időszakához képest
Csakhogy a lakossági érzékelés más. A felmérések szerint az inflációs várakozás jóval magasabb. Az utóbbit elintézhetjük azzal, hogy a magyar pesszimista, és mindig rosszabbat érzékel, mint a valóság.
De nem egészen ez a helyzet. A 2024 áprilisáról május 10-én közzétett 3,7 százalékos fogyasztóiár-index a hatóságon kívül nem sokakat nyugtatott meg. Az adat ugyanis azt mutatja meg, hogy a fogyasztói kosár mért árszintje ennyivel haladja meg a 2023. áprilisit. No de kevés vásárló képes felidézni, hogy egy évvel korábban pontosan mekkorák voltak az árak. Azt inkább érzi, hogy az előző hetekhez képest mi történik. Erről ad tájékoztatást a KSH, amikor az előző hónaphoz mért inflációs indexet is közzéteszi: országos átlagban 0,7 százalékos áremelkedést mért áprilisban márciushoz képest. Áremelkedés tehát van, de nem olyan brutális mértékű, mint egy-másfél éve.
Majd meglátjuk, hogy májusban, júniusban mekkora lesz. Több eső, jobb termés, a forintárfolyam stabilitása: van néhány olyan tényező, amely segíthet az árváltozások dolgában.
Ám az alaphelyzet ettől még az, hogy a fogyasztók szenvednek az áraktól, és egészen mást látnak és gondolnak, mint az elégedetten nyilatkozó politikusok.
Nem magyar sajátosság ez: az Egyesült Államokban a fogyasztóiár-index már lényegében visszatért a jegybank által tolerálhatónak tekintett mértékre, de a hivatalban levő elnök gazdasági teljesítményének megítélése meglehetősen negatív – és éppen az árak miatt. Hogy lehet ez? Úgy, hogy az emberek az árakról szólva nem a változást (emelkedési ütemet), hanem az árak szintjét fájlalják. Inflációt mondanak, de a drágaságra gondolnak. A mostani állapotot megelőző időszakban – ottani mérce szerint – súlyos áremelkedések mentek végbe: megdrágult az élet. Jelenleg valóban kisebb ütemben nőnek az árak – de nőnek, a korábbi drágulásra rátéve még egy kicsit. Tartalmilag tehát nem ugyanarra gondolnak az emberek, mint a politikai, jegybanki körök döntéshozói: a pénzügyi profik számára a múltbéli nagy áremelkedési hullám immár tényadat, bázisérték. Az utca embere viszont ma is érzi a drágaságot, és bár nem vezet pontos év/év statisztikát a bolti árakról, látja, hogy többe kerülnek az áruk a néhány éve megszokotthoz képest.
Ha ez így van Amerikában, akkor nálunk sincs másképp, sőt itt még sokkalta drágább lett az élet két-három év alatt. Újabban a drágulás már nem olyan brutális mértékű, ez igaz. De a vásárló hiába hallja a híradóban, hogy az inflációs ütem ebben az évben nagyot csökken a tavalyihoz képest: az ütemcsökkenés nehezen képzeli el, azt viszont látja, hogy a tavaly is megfizethetetlenül drága termék még egy kicsit tovább drágul.
Két további tényezőt kell itt figyelembe venni. A KSH adataiból tisztán látszik, hogy a 2021 végétől 2023 nyaráig tartó inflációs hullám nagyon egyenlőtlenül érintette az eltérő társadalmi helyzetű, jövedelmi szintű embereket, háztartásokat. Ha a 2023-as év adatait vesszük: az élelmezés és a lakás kifűtése sokkal nagyobb mértékben drágult, mint az átlagos infláció – amely egyébként is elvont fogalom a vásárló számára. Azok a kisebb jövedelműek, akiknek a pénze legfőképp ilyen kiadásokra megy, nagyon komoly drágulást éltek át tavaly. A dohányt, alkoholt vásárlók viszont átlagos, sőt némileg az alatti drágulást tapasztaltak. Aki pedig tavaly ruhát, tartós fogyasztási cikket vásárolt (például új autót vett), az átlagos drágulás felét érzékelte. Ez a mostani inflációs szakasz tehát leginkább a szegényebb rétegeket sújtotta.
Itt lép be a másik tényező: a jövedelmek ügye. Miért nem hat a bérillúzió? Az tehát, hogy az emberek a megkapott nominális béremelést tényleges növekedésnek gondolják, amennyiben nem észlelik az árak emelkedését, vagy nem jutnak el a reálbér fogalmához: a nominális béremelést deflálni kell az árak változásával.
A válasz ott keresendő, hogy a pénzillúzió olyan időszakokban léphetett fel, amikor előbb következett be a béremelés, amit a munkás teljes mértékben növekedésnek vett, csak majd később, a vásárlások során szembesült az árak felfelé kúszásával, és így azzal a realitással, hogy az emelt bér nagy részét elviszi a pénzromlás. Nálunk azonban az ember 2023-ban előbb tapasztalta meg az árnövekedést, és aztán vagy kapott jövedelmi kompenzációt, vagy nem, vagy csak részlegest.
Illúzió inkább a kormányzatot jellemzi, amikor hónapok óta azt mondogatják a politikusok, hogy a havi (év/év alapú) fogyasztásiár-indexre tekintettel nagy ütemben növekszik az alkalmazottak reálbére, és ezért elvárható, hogy végre többet fogyasszon a magyar. (És ezzel a 27 százalékos áfa és a rárakódó kiskereskedelmi különadó révén a költségvetésnek szépen növekedne a bevétele). Elvileg így van: ha valaki kapott tavaly decemberben 15 százalékos béremelést, és a havi inflációs ráta a decemberi 10-ről két hónapra rá 5 százalékra csökken, akkor előbb öt, majd mintegy 10 százalék reálbér-emelést lehet kimutatni az illetőnél. Csakhogy ő egészen mást érzékel: tavaly húsz-harminc százalékkal drágul a bevásárlása, és a mostani emelés még mindig nem elégséges ehhez mérve; sőt a havi fél-egy százalék közötti további áremelkedést is látja. A miniszter hiába mondogatja, hogy már megint mekkorát nőtt az emberek reálbére, és tessék most már végre fogyasztani, ez a kalkuláció idegen a polgártól.
Nemcsak azért nem lódult neki az első negyedévben a kiskereskedelmi forgalom. A megelőző inflációs hullám összekuszálta az árviszonyokat, növelte a bizonytalanságot, az pedig nem segíti a költekezési kedvet – érhetően.
Ez volt eddig. Talán még lesz egy szelíd hónap, a május, amelynek a fogyasztóiár-indexe június 10-én, a választások másnapján jön ki. Mivel erős hatósági nyomás volt a kereskedőkön az utóbbi hetekben az árak átmeneti féken tartását illetően, az üzemanyag-árazásnál is meghallgatásra talált a kormányzati kívánság, valamint a forint árfolyama is viszonylag stabilizálódott, így nem várható nagy emelkedés áprilisról májusra. Azután viszont minden elemző inflációs ütemnövekedést vetít elő, részben a tavalyi bázis alakulása miatt.
Ám más oka is van az áremelkedés újbóli nekilendülésének. Az állami költségvetés terjedelme túl nagy, és krónikus deficittel küszködik. Lehetne nagy kiadásmérséklést végrehajtani – de éppen most vásárolt az állam százmilliárdos összegben ingatlant a kormányfőhöz nagyon közeli körtől, lankadatlan az állami kör bővítésének szándéka. Marad hát a további évközi nagy bevételemelés. Nagy Márton miniszter máris megemlítette, hogy a korábbi ígérettel szemben egyáltalán nem biztos, hogy az ágazati különadókat („extraprofitadó”) megszüntetik 2025-ben, csak akkor és ott, ahol nem találnak extraprofitot. Aki keres, az talál. A következmény – egyebek között áremelkedés, tarifanövekedés. Attól pedig megy felfelé az árindex.
Még valami: a forint 2019 óta az értékének egynegyedét elvesztette az euróval (meg a cseh koronával) szemben, de a zlotyhoz és a lejhez képest is trendszerűen gyengült. Az ország árszintje így nekünk, forintban (nominálisan) hatalmasat emelkedett néhány év alatt; aki azonban turistaként jön ide, még az extramagasságban tartott fogyasztói adók miatt is egészen olcsónak találja az ételt, a sört, a szállást. Ez akár jó hír is lehetne az idegenforgalomból élőknek. Csakhogy a gyenge hazai valuta mellett a kinti álláslehetőségek még inkább vonzók. Lehet, hogy a turista jön, de a szakács – megeshet – elmegy Ausztriába.
A lesújtó fogyasztási adataink mögötti egyik ok a forintvaluta gyengesége. Emiatt lehet viszonylag olcsó a kintieknek és drága a bentieknek az élet.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
