A mögöttünk hagyott 2025-ös évről jönnek a statisztikai adatok, és nem festenek vidám képet a gazdasági általános teljesítményről és egy sor fontos részterületről. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) a napokban közzétette, hogy 2025-ben a beruházások teljesítménye 4,3 százalékkal kisebb volt az egy évvel korábbinál: egymás követő harmadik évben zsugorodik a reálberuházás. Ilyen még nem volt. Ugyancsak friss statisztika szerint 2025-ben 12 062 lakást vettek használatba, a lakásépítés száma ezzel 9 százalékkal marad el a megelőző évitől.
A jó hírekre kiéhezett kormányoldal viszont büszkén mutathatja fel a KSH újabb adatait: tavaly decemberben a teljes munkaidőben alkalmazásban állók bruttó átlagkeresete 789 200, a nettó átlagkereset 548 900 forint volt. A kereseti adat akkor is figyelemre méltó, ha a bruttó kereset mediánértéke 607 700 volt tavaly decemberben; a medián mutatja meg a középhelyzetű munkavállaló keresetét. Hatszázezer forint: ez már jobban egybevág azzal, amit az emberek a saját környezetükben tapasztalnak. Persze még elvonások terhelik, az adózás után hazavitt pénz (nettó kereset) decemberi mediánértéke 427 500 forint.
Ez tehát a tavalyi évzáró hónap kereseti adata, folyó forintban. Nagyságának megítélését segíti, ha körbenézünk a térségben: a nettó medián kereset a mai forintárfolyam mellett nem éri el az 1200 eurót. Ez így nem sok térségi összevetésben.
Ugyanakkor mégis gyorsnak mondható a keresetek növekedése az utóbbi években, amint azt a kormányzati közlemények joggal ki is emelik. Igaz, szakcikkek és üzleti elemzések sora foglalkozik a jelenség másik oldalával:
meghökkentő módon meghaladja a magyarországi keresetek emelkedése a gazdasági növekedés ütemét.
A KSH előzetes adatai szerint 2025-ben a reál-GDP alig emelkedett, a hasonlóan gyatra növekedést hozó 2024-hez képest, viszont, ha vesszük a teljes munkaidőben foglalkoztatottak („nyolcórások”) reálkeresetének alakulását, akkor nagy az olló a gazdasági teljesítmény és a bérek között 2025-ben is. Az GDP 0,3 százalékkal nőtt, ezzel szemben tavaly éves szinten a bruttó átlagkereset 9,0, a nettó átlagkereset 9,4 százalékkal haladta meg a 2024-es értéket, és mivel a KSH közlése szerint 4,4 százalék volt az éves fogyasztóár-index, így a megelőző évhez képest a reálkeresetek emelkedése négy százaléknál is nagyobb lett.
Három ezrelék teljesítménynövekedés reálértékben, versus négy százalék reálkereset: itt nyilván különös aránytalanság állt fent 2025-ben is.
Ennek a résnek a konstatálásából nem következik, hogy nem kellene (nem kellett volna) a magyarországi béreknek a mostani mértékben nőniük, jóval a gazdasági output mértékén felül. A hazai bérszint az újabb évek növekedése mellett sem magas, amit jól illusztrál az euróban kifejezett érték. A magyar reálbérek valaha jóval meghaladták a szlovák, román mértéket. Hosszú időn át érkeztek munkavállalók a szomszédoktól az itteni jobb keresetek miatt. Mostanra az ilyen megállt, és vagy némileg megfordult. Ezzel együtt is nyilvánvalóan kérdéses, hogy meddig nőhetnek gyorsabban – mégpedig sokkal gyorsabban – a hazai bérek (másfelől: vállalati bérkiadások), mint a termelési mutatók.
Van azonban még egy fura aspektusa a hazai jövedelmi folyamatoknak:
a nyugdíjak reálértéke jelentősen lemarad a reálbérek növekedési ütemétől. Ez a folyamat immár hosszú időre vezethető vissza.
Amint a GKI Gazdaságkutató korábbi elemzése kimutatta, a reálkeresetek növekedésétől egészen jelentősen elmarad a nyugdíjaknak az inflációval korrigált értéke.
Forrás: KSH-adatok alapján GKI-számítás. Megjegyzés: bal tengely: ezer forint, jobb tengely: százalék.
A nominális, folyó forintban számolt keresetek átlaga folyamatosan emelkedik (zöld) vonal, mint ahogy az átlagnyugdíjak forintnagysága is, de a rés egyre nagyobbra nyílik 2023-ig.
Erre jön rá most a 2024-2025-ös újabb bérnövekedési hullám, amelyet a minimálbérek gyors emelését szorgalmazó kormánypolitika is támogatott.
A nyugdíjak átlagos forintmértékének emelkedése tehát jelentősen elmarad az aktív munkavállalói kör nominális növekedési trendje mögött, de általában lépést tart az inflációval. Így az átlagnyugdíj reálértéke láthatóan növekszik hosszú távon: a 2004-es évtől, az EU-tagságot hozó esztendőtől számolva 2023-ig, két évtized alatt 43 százalék a reálérték emelkedése.
Az azonban nagyon gyenge eredmény. Minket nem lephet meg, hiszen
az érvényes nyugdíjrendszer nem a gazdasági növekedéshez, nem is a keresetek alakulásához köti a megállapított nyugdíjak éves korrekcióját, hanem az inflációhoz („megőrizzük a nyugdíjak reálértékét”).
Az alapelvből következik, hogy az árak emelkedését jól-rosszul követi a nyugdíj az indexálás alkalmazott módszerei szerint, így az áremelkedés nem eszi meg a már nyugdíjban levők nyugellátásának reálértékét (olyan évben sem, amikor gazdasági recesszió miatt a munkakeresetek reálértéke csökken), viszont a nyugdíjas kimarad a keresetek, munkajövedelmek terén látható emelkedési trendből.
Az átlagos nyugdíjérték emelkedése ráadásul félrevezető, hiszen van benne egy erős cserélődési elem: a régen megállapított nyugdíjból élők közül halálozással kikerülnek, ugyanazon évben a friss nyugdíjasok bekerülnek az öregségi nyugdíjasok statisztikai közösségébe.
Az utóbbiak az időközben végbement általános keresetiszint-emelkedés kedvező hatását is élvezik induláskor, az egyébként bonyolult módon beállapított kezdőnyugdíj révén, és majd csak később élik meg azt, hogy még jól teljesítő gazdaság mellett is „megőrzik”, azaz befagyasztják a nyugdíjuk tényleges, reál-értékét.
Hogy itt jelentős aránytalanság fejlődött ki, érezzük, tudjuk. Amikor a KSH adatai kijönnek az átlagkeresetek és az átlagos öregségi nyugdíjak éves mértékéről, akkor pontos képet kapunk arról, hogy miként marad le százalékosan, arányát tekintve az utóbbi az előzőtől.
A nyugdíjak lemaradását érzékelve kerülnek elő az időnként különemelési kezdeményezések a politikai erők részéről (13. havi, 14. havi nyugdíj, év végi korrekció). Ezek közös jellemzője, hogy sem magát a nyugdíjrendszert, annak makrogazdasági kereteit, sem pedig az egyéni nyugdíj-megállapítási eljárást, az abban szereplő paramétereket nem érintik. Ha tehát van a rendszerben aránytalanság (márpedig nagyon is van), akkor azokat továbbviszi, sőt felerősíti, ha a szükségesnek ítélt kiigazítást egy „új hónap” beiktatásával végzik el, százalékosan ugyanúgy növelve a milliós nagyságú nyugdíjat, mint annak a tizedét kézhez kapó nyugdíjas esetében.
Hogy mit szólnak maguk a nyugdíjasok ahhoz, hogy az ő járandóságaik és az átlagbérek közötti különbség folyamatosan nő az utóbbiak javára, megkérdeztük magukat az érintetteket:
Az aránytalanságok mérséklésére születtek tervek, amint az láthattuk a Tisza választási programjában. A tervekkel itt most nem foglalkozva, azt mindenképpen érdemes kimondani, hogy a magyar nyugdíjrendszer érdemi, alapos átalakításra szorul. Mivel az ilyen nagyon sokakat érint, és összetett módon kapcsolódik a várható demográfiai folyamatokhoz, a gazdaság potenciális pályájához, a makrogazdasági változók alakulásához, az ilyen munka sok számítást, szakmai és társadalmi vitákat igényelne. A jelenlegi hiszterizált közviszonyok mellett erre most nincs mód. A munkát hamarosan el kell végezni.
A kialakult helyzetet illusztrálhatjuk ismét nemzetközi összevetéssel.
Az átlagos nyugdíjak változása a térségben (2004-2023 között, 2010-es euróban mérve)
Forrás: GKI
A valamikor aránylag jó térségi helyezésünk ebben a vonatkozásban is már a múlté. A rögzített euró-értékben mért emelkedés látható, de az is, hogy a magyar nyugdíjnövekedési mérték szerény. A helyi árak trendjeit figyelembe vevő (vásárlóerő-paritáson számolt) adatok a bemutatott görbétől eltérő helyezéseket hoznának, de azon a képen nem változtatnak, hogy a magyar nyugdíj átlagos mértéke nemcsak a gazdag Nyugathoz, hanem a mi térségünkhöz képest is gyenge, alakulása problematikus.
Ezzel viszont visszajutottunk a korábbi ellentmondásokhoz. Az átlagos nyugdíjérték nálunk alacsony a keresetek reálértékének eddigi alakulása fényében. A reálkeresetek sem alakulnak megnyugtatóan térségi összevetésben. A demográfiai folyamatok aggasztóak: gyors a népességfogyás, jóval kevesebben lépnek be a munkaképes korba, mint ahányan onnan kikerülni – a gazdaságot, a társadalmat csak egyre termelékenyebb munkaerő tudja újratermelni. De éppen a munkatermelékenységünk szintje és hosszú távú alakulásával van gondunk. A gazdasági teljesítmény utóbbi évek alatti stagnálása pedig drámai módon vet fel komoly fenntarthatatlansági aggályokat. Nem növekvő gazdaságban a keresetemelkedésnek nincs távlata, de a szociális ellátó rendszert sem lehet fenntartani.
Az alapvető kérdés tehát, miként lehet kikerülni abból a gazdasági modellből, amely az elmúlt években létrejött, és amelyben a termelékenységi szint nem képes trendszerűen növekedni.
A Benchmark rovat cikkei itt érhetők el.
