Valahányszor a berlini központú Transparency International, mint a világ legtöbb országában jelenlevő civil szervezet (NGO) közzéteszi éves transzparencia-jelentését, elkezdődik a szokásos vita. Ahol az országra vonatkozó pontszám emelkedett, a hatóságok megelégedetten nyugtázzák a külföldi visszajelzést. Amelyik ország pontszáma csökken, helyezése romlik – és ez immár sokadik éve a magyar eset –, ott a hatóságok visszautasítják az értékelést, vagy elbagatellizáljak az adatokat, mint megalapozatlan hangulatkeltést.
A média egy darabig foglalkozik vele, akár azért, mert alátámasztja a helyi viszonyokról szerzett egyéb ismereteket, vagy pedig mert a külső értékelés nem vág egybe a saját tapasztalatokkal: lehet a fennálló viszonyokat rosszabbra értékelni, mint amit a TI kimutat, míg más esetben az általános helyi értékelésnél kritikusabb a külső. Különösen abból fakadhat – és nem is szükségszerűen politikai alapon – egyet nem értés, ha az adott országot egy másik, közelebbről ismerttel összevetve, a TI pontszám mást mutat, mint a közvélekedés vagy akár az otthoni szakmai konszenzus. A magyar pontszám 2025-ben Burkina Faso, Bulgária vagy Észak- Macedónia szintjén van; ez nem egyezik a szubjektív értékelésünkkel, és kétségkívül magyarázatot igényel.
Mit értünk transzparencia és korrupció alatt?
A magyar ügy kommentálása előtt érdemes tisztázni visszatérő félreértéseket. Ezek eloszlatását maga a TI a hosszú évtizede alkalmazott fogalmaival nem segíti elő. Az egyik a transzparencia és a korrupció szóhasználat: a közölt ország-pontszám lényegében a transzparencia mértékét fejezi ki, az arra vonatkozó pont alapján mondható meg, hogy az előző évhez, vagy akár a megelőző másfél évtizedhez képest milyennek ítéltetik az adott ország: javult vagy romlott a helyzet.
De mi is? A korrupciónak való kitettség. Magát a korrupciót tényszerűen nehéz mérni, mint bármely negatív megítélésű és jogellenes jelenséget: nagy a látencia. Mégis az ügyekről gyűjtött adatok, tények alapján elég jól megítélhető, hogy a társadalmi normák megsértését tekintve romlanak-e a viszonyok vagy javulnak egy adott országban, és azt is lehet hozzávetőlegesen kalibrálni, hogy az egyik országban a másikhoz képest jobban állnak-e, még arról is függetlenül, hogy maguk az ottlakók mit éreznek, gondolnak a helyzetről.
És itt van a második, és fontosabb értelmezési ügy: a TI mutatói nem azt hozzák számszerű alakra, hogy mit gondolnak, éreznek adott időszakban az ottaniak, hanem hogy mi a tényleges helyzet. Ezt a különbséget valóban nehezíti, hogy maga a mutató érzékelési index nevet viseli. Pedig nem arról van szó, hogy azért romlik egy ország adott évi mutatószáma, mert háklisabbak lettek az emberek a korrupcióra. Sőt inkább érvényes a fordított összefüggés, hiszen ha megnézzük a világ transzparencia-sorrendjének élén állókat, vagy másfelől nézve a legkevésbé korrupt(nak észlelt) országokat, mint amilyen Dánia vagy Új-Zéland vagy ha közelebb jövünk, Észtország, ott nem azért kicsi a korrupciós index, mert nem foglalkoztatja a társadalmat az ügy.
Fotó: DepositPhotos.com
Éppen ellenkezőleg: nyilván minden társadalomban előfordulnak korrumpálható tisztségviselők és mások lefizetésével előnyt szerezni nem rest vállalkozók, mint ahogy vannak, akik hajlamosak adócsalásra vagy bolti lopásra – csak éppen az említett országokban a társadalmi normák megszegése könnyen kiderül, társadalmi elítélésbe ütközik, következményekkel jár. Máshol viszont bocsánatos bűn, legfeljebb botlás a korrumpálás és a baksis elfogadása, a társadalmi megítélés nem szigorú; ott pedig nyilván objektíve elterjedtebb a korrupt gyakorlat.
Az elterjedtséget pedig sokfajta elemzési módszerrel lehet felbecsülni, mérni, majd skálázni. A TI módszertana kiforrottnak számít. Egyébként nem áll egyedül ez a szervezet, mivel társadalmi-gazdasági normasértésekkel más intézmények, szervezetek is foglalkoznak. Eredményeik ritkán mutatnak nagyon más képet.
Megjelent a magas szintű korrupció
Amit pedig most látunk hazai viszonyainkról, az a következő: az európai unión belül a magyar transzparencia-érték hosszabb ideje csökken, azaz korábbi viszonyainkhoz képest romlás mutatkozik. Ennek következtében az EU-n belül elfoglalt pozíciónk is romlott, egy ideje már annyira, hogy az utolsó helyeken, helyen található Magyarország. Másfél évtizede a magyar helyzet a visegrádiak csoportjába illett, és onnan – a tág kelet-közép-európai térséget tekintve – egyedülálló módon esett pontszámban és helyezésben is.
Ez sajátos eset, hiszen a társadalmi normák viszonylag lassan szoktak változni: a baksis elfogadottsága, a klán-kapcsolatok erőssége, a tradicionális szokásrend elhalványulása a polgárosodás folyamatában nem egyik évről a másikra módosul. Itt tehát különleges magyarázó oknak kell lenni, és azt ismerjük is. Nem a „kis korrupció” terjedt el a felmért időkben, sőt abban inkább némi javulás következhetett be, hanem a politikai rezsimváltás transzparencia-következményei jelentek meg a külső szem előtt is jól látható módon (high level corruption – magas szintű/szervezett korrupció).
Fotó: Transparency International Magyarország
A TI Magyarország tanulmánya igen alapos elemzést ad a korrupciós folyamatról, annak nemzetgazdasági következményeiről, az EU-s kapcsolódásról.
A nagy kérdés 2026 tavaszán nyilván az, hogy sikerül-e most, ráadásul meggyőző módon megszabadulni attól a hatalmi konstrukciótól, amely teljes bizonyossággal a magyar viszonyok romlásával legfőbb oka.
Ez pedig a NER-rendszer. Még támogatói, haszonélvezői, apologétái sem tagadják le, hogy a nálunk 2010 óta a politikai-hatalmi központból osztják el az erőforrások nagy részét az államapparátus felhasználásával. A kritikusokkal, ellenzékiekkel szemben az érdemi különbség a rendszer céljának, rendeltetésének megítélésében van. A NER-es narratíva szerint a külföldi tőke (és a külföld érdekeit szolgáló komprádor elit) kiszorítása a cél, a nemzeti önállóság visszanyerése érdekében („amit korrupciónak mondanak, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” – Lánczi András). Külföldről nézve és a hazai kritikusok szerint viszont a szűk hatalmi kör személyes, családi meggazdagodása az igazi cél és a rezsim működésének magyarázata.
A lakosság érzi, hogy mi nincs rendben
Az MNB esete és a mind több felszínre kerülő egyértelmű erkölcsi és jogi megítélésű ügy országos méretekben rezonál, a lakossági érzékelésben erősen megjelent. Nem helytálló az a korábbi nézet, hogy a magyarokat nem foglalkoztatja az ügy. Korábban inkább nem látszott, hogy lehet-e, érdemes-e egyáltalán bármit tenni – ez a társadalmi érzet mostanra sok ok miatt megváltozott, nem kis részt a tényleges politikai alternatíva megjelenésével.
Ami tehát korrupció, közpénz-eltulajdonítás, az ekként jelenik meg a közbeszédben. A szuverenista apologéták is észlelik, de szerintük a gazdaság csúcspozíciók, tőkék feletti személyes kontrol megszerzése a nemzeti érzelmű politikai erő hatalomban való megtartásához szükséges. Egyébként a NER-rel szemben kritikus elemző is látja, hogy nálunk a közvagyon magánvagyonná átalakítása, a közpénzek egy adott körbe csatornázása részben tényleg azt szolgálja, hogy a formailag többpárti, választásos demokrácia viszonyai között tartós legyen a régóta kormányon levők hatalma. A különbség az, hogy az apologéta szemében a sajtó zömének megszerzése, az ellenzék anyagi ellehetetlenítése, és urambocsá a voksok megvétele (nyíltan, „krumplival” vagy árnyaltabban, a választás előtti hangulatjavító költségvetési intézkedésekkel) rendben lévő dolog; ha lesznek is negatív anyagi következmények, például ez EU-s pénzek elvesztése vagy a NER-en kívüli gazdaság pangása, ez az ár a hatalom megtartásáért így is megéri. A választási demokrácia híve pedig a korrupt praktikákban és az anyagi pozíciók politikai előnnyé konvertálásában a hatalommal való visszaélést, a szabad választás elvének megcsúfolását látja.
A TI tanulmánya és egy sor akadémiai munka kimutatja, hogy a gazdasági verseny tudatos elfojtása, az erőforrások túlzott központosítása, majd a kiválasztott körhöz való becsatornázása lerontja az erőforrás-eloszlás hatékonyságát, hosszabb távon gyengíti a versenyképességet. A kulcs azonban a hosszú táv. Amikor egy vállalat, szektor feletti uralmat átveszi a hatalmi kör, akkor még egy ideig nem látszanak a káros következmények, mint ahogy egy ágazaton belül a természetes úton bekövetkező monopolizálódás sem vezet azonnal a növekedés leállásához. A versenyviszonyok romlása olyan folyamat, amely egy ponton túl aztán a magasabb árak és a lehetségesnél kisebb teljesítmények, gyengébb minőség formájában kezd megjelenni a makrogazdasági adatokban.
Le lehet számolni a haveri kapitalizmussal?
A haveri kapitalizmus (crony capitalism) struktúrájától markáns politikai változás esetén lehet megszabadulni, visszaszedve az államot az azt korábban elfoglaló körtől, és visszaadva a gazdaságnak azt az autonómiát, amely nélkül nincs gazdasági verseny. A másik a lassú út: igen hosszú távon a gazdasági eredmények nyilvánvaló romlása válthat ki belső krízist. Ám sajnos nemzetközi példák szerint, főleg latin-amerikai esetekben a foglyul ejtett állam sokáig fent tudja tartani magát.
Közelebbi, európai példákat nehéz találni. Az EU új tagállamai között ennyire kiépült rendszer, mint ami 2010 után gyorsan létrejött és két kormányzati ciklus alatt szervessé vált minálunk, máshol nem található. Ugyanakkor lehet remélni, hogy mivel a NER-t fenntartó rendszer személyfüggő és pártfüggő, így tehát ha minden anyagi és adminisztratív ellenerővel szemben mégis sikerül választási úton fordulatot elérni, akkor Magyarország hamar visszatérhet a versenypiaci gazdaságok közé, a transzparencia-viszonyokat tekintve a visegrádi szintre.
Ez a remélt fordulat implicit módon megtalálható a Tisza közzétett programjában: a NER gyors lebontásával hazahozhatók a korrupciós kitettség és egyéb jogállami romlás miatt félretett uniós pénzek, valamint kiszabadul a társadalom, gazdaság a mostani lefojtott állapotból.
Az ilyen fordulatra van esély. A táblán szereplő adatok elemzéséből azonban le lehet vonni kevésbé optimista következtetéseket is.
Itt a román eset: hiába cserélődtek a kormánypolitika csúcsán a személyek az utóbbi két évtizedben, megnehezítve ezzel az államhatalom foglyul ejtését egyetlen párt vagy csoport vagy érdekkör által, a korrupciós helyzet nem látszik javulni érdemben (bár a magyar mértéket jelenleg felülmúlja a transzparencia). Holott Románia esetében érzékelhető volt a gazdasági növekedés az utóbbi évtizedben, és elvileg az anyagi fejlettségben beálló javulás támaszt adhatna a nepotizmustól, korrupciótól való megszabadulásra. Ez még vár déli szomszédunkra; tisztulási folyamat, ha van is, lassú.
A másik elgondolkoztató adatsor a lengyel. A PiS néhány éve kikerült a kormányból, és a Tusk-vezette polgáribb, nyugatosabb koalíció van kormányon, mégsem látszik jele az olyan modernizációnak, tisztulásnak, mint ami például a balti országokban végbement. Tudhatóan a PiS ugyan annak idején sok mindenben egyetértett a Fidesszel, vett át innen politikai megoldásokat, de a lengyel jobboldali párt vezetésében erősebb volt az ideológiai elkötelezettség, mint a személyes vagyonfelhalmozási szándék. A PiS alatt a lengyel transzparencia gyengült, de ott nem épült ki magyar mintára a szűk családi kör és kapcsolódó oligarchia gazdasági uralma. Ezzel együtt a lengyel esetben jelenleg még nem mutatkozik a javulásnak a jele a transzparenciát illetően, miközben Lengyelország a térségben növekedési rekordokat állított fel, nőtt a versenyképessége, a lakosság életszínvonala.
Lehetséges azonban, hogy ezekben az esetekben is az időbeli késleltetés jelenségével van dolgunk: időbe telik, amíg a társadalmi intézmények megjavulnak. Mint ahogy a normák elromlása sem szokott egyik évről a másokra bekövetkezni.
Az viszont tisztán áll előttünk, hogy ha valamiképp maradna NER, létével tartósítaná a magyar gazdasági teljesítmény pangását, és csupán eltolná időben az anyagi csőd miatti kényszer-korrekció bekövetkezését. Minél előbb leállítható és megfordítható a korrupció intézményülése, annál jobb lenne, nemcsak erkölcsi és sokféle társadalmi vonatkozásban, de egyszerűen a gazdasági teljesítmény mércéjén is.
A Benchmark rovat többi cikkét itt érheti el.
