Azt már nyáron megjósolhattuk, hogy „rövid lesz az uborkaszezon”, ha lesz egyáltalán. A gazdasági viszonyaink törékenysége, és másfelől az alkotmányos korlátoktól, parlamenti ellenőrzéstől teljesen mentes politikai vezetés aktivitása miatt nehéz arra számítani, hogy a polgároknak és a gazdasági szereplőknek akár csak néhány nyugodt, kiszámítható hetük lesz.
Nos, a nyár tényleg véget ért szeptember elsején, gyors fordulatokat sejtető hírekkel teltek meg az újságok.
Valójában nem vállalt kockázatot az az elemző, aki 2023-ban, főleg annak második felében fordulatos időket prognosztizált. Nemcsak azért, mert a világban is gyorsak a változások. A magyar helyzet eleve labilis volt és az is maradt az egész évben. A 2022-es roppant sajátos, parlamenti választással sújtott esztendő gazdasági folyamataiból ugyanis már látszott, hogy az év második felében nagy korrekcióra lesz szükség, és arra rámehet 2023 is. Mozgalmas volt az év első fele, ár-visszaszabályozásokkal, boltosok kötelező leértékelési akcióival, állami beruházások sorának leállításával, és annak kormányzati magyarázgatásával, hogy miért sújtja a magyar gazdaságot különösen keményen a háborús infláció, míg máshol kevésbé.
Az esős nyár rekordtermést hozott, így sosem mért növekedési indexével a mezőgazdaság megmentette a magyar GDP-t a súlyos visszaeséstől – maradt a recesszió, és a remény, hogy 2023 második felében lassan elérjük az output-csökkenés mélypontját.
A nyári csendesebb hetek után aztán megjött szeptember. Elsején nemcsak az iskolák kezdtek új oktatási esztendőt. A Moody’s is szeptember 1-jén adta közre hitelminősítő döntését. Az látszólag megnyugtató, sőt egészében véve pozitív képet adott a magyar gazdaság állapotáról – kevésbé a kormány gazdaságpolitikájáról. Mindenesetre helybenhagyta az addigi kockázati besorolást (Baa2), és a hozzá kapcsolódó megjegyzést: stabil kilátások.
Hozott formailag jó hírt az Európai Központi Bank (EKB) Kormányzó Tanácsának szeptember 1-jei keltezésű jogi véleménye is: tudomásul veszi a Magyar Nemzeti Bank (MNB) által bemutatott szöveget a magyar jegybanktörvény módosításáról.
Formailag mindkettő kedvező esemény. Hiszen jöhetett volna egy újabb leminősítés, és kiadhatott volna az EKB egy kritikus, elutasító véleményt. Akkor valóban látványosan ért volna véget a nyári békés, álmosító időszak.
Azonban így is hamar vége lett a vakációnak, és egy hét alatt eljött a lombhullató ősz. Ha valaki azt gondolta volna, hogy a forint árfolyama megnyugszik a rating megerősítésére, és az amúgy is kifeszített központi költségvetés is megszabadul egy fölé tornyosuló gondtól, nevezetesen a súlyos veszteséget elszenvedő jegybank újratőkésítésének azonnali kötelezettségétől, akkor csalódás érte. A forint sokat gyengült, a költségvetés sem néz ki jobban, sőt. Az államvasutak cudar állapotáról eddig is tudhattunk, de most újabb bajok, botrányok kerültek felszínre. Pénzben (és az Adriában) fürdő oligarchák egyfelől, pénzhiányos közoktatás, pénztelen állami egészségügy másfelől: túl nagy lett a kontraszt.
A pénzügyi piacokon hamar elromlott a hangulat az ősz első hetén, és erre több okot is szolgáltatott az élet. Már maguk az említett kedvezőnek kinéző döntések mögötti apróbetűk is vegyes örömet okozhattak az elemzőknek, gazdasági szereplőknek.
Ami a hitelminősítést illeti: a Moody’s értékelése ellentmondó elemzői részekből tevődik össze. A szöveg pozitívan szól Magyarország növekedési képességeiről, felsorolva a képzett munkaerő rendelkezésre állását (?), a bérszinthez képest magas munkatermelékenységet (??), a megfelelő infrastruktúrát (?), a kedvező vállalati adózást (??), és az európai ellátási láncolatokba való alapos beékelődést. Ha mindezt a kormány befektetési ügynökségének a brossúrájában találnánk, a dolog szót sem érdemelne. A gazdaságelemzők viszont legfeljebb a legutolsó tételt tudnák helytállónak elfogadni.
Hiszen visszafele menve: a magyar vállalati adóztatás az összes komoly „Doing business” listán vagy a gazdasági kamarák dokumentumaiban a problematikus ügyek között találhatók. A hivatalos vállalati nyereségadó kulcsáról valóban elmondható, hogy jóval az európai normál szint alatti (9 százalék – a szerk.), ami egyébként régóta ütközési pont a társnemzetek kormányaival. Ám a helyi iparűzési adó, az ágazati különadók kivetésének gyakorlata, az adótételek tartóssága és stabilitása (vagyis inkább ezek hiánya) joggal sorolja hátra a magyar viszonyokat a térségben.
Ami pedig a munkaerő képzettségét, rendelkezésre állását és termelékenységét illeti, ez régi klisé. Talán sosem volt teljesen helytálló. A mai üzleti gyakorlatban a munkavállalók képzettségét, egyáltalán a meglétét tekintve komoly gondok léptek fel. A munkatermelékenységi adatok sem festenek kedvező képet a viszonyainkról – amint a bajokat regisztrálják is a nemzetközi összehasonlító elemzések.
A munkaerőhelyzet gondjait, az állami működés nívóját, a jogállami normák gyengéit rendre felemlítik a nagymintás vállalati felmérések is. Jól eshetne tehát a külső szakmai elismerés – ha a tényleges viszonyaink valóban okot adnának az optimizmusra.
A Moody’s az idei stagnálást követően erős gazdasági növekedést vetít ki, felemlítve az EU-ban legmagasabb hányadú állami beruházási rátát, valamint a rekordokat döntögető FDI-beáramlást (az FDI a működőtőke-beáramlás angol rövidítése – a szerk.). A magyar állam európai mérce szerint túlzó, a visszaállamosítást is magába foglaló gazdasági aktivitása sokkal inkább probléma, mint a fenntartható növekedés záloga – arról nem is beszélve, hogy ilyen mértékű kormányzati aktivitáshoz robusztus állami költségvetés kellene. A büdzsé azonban deficites. Az eddigi államadósság GDP-arányos mértéke meghaladja a Baa2-kategória átlagát.
Amit pedig a hitelminősítő a dinamizálási tényezők között felemlít (energetikai beruházások a folyamatban levő nagy járműipari FDI-fejlesztésekhez kapcsolódva), a leginkább vitatható vonatkozása a magyar gazdaságpolitikának. Különösen abban az összefüggésben, amelyet a Moody’s kritikai megjegyzés nélkül hagyott: a kormányzat befolyásos személyiségei szerint a külföldi működőtőke beáramlása majd mérsékelheti az EU-források kimaradása miatti ütemcsökkenést. Ez azonban tudhatóan nem igaz, különösen nem abban a szerkezeti megoszlásban, hozzáadottérték-tartományban, energiaigényességi szinten, amelyről az akkumulátor-gyártási és reciklálási gigaprojektek kapcsán szó van nálunk.
A Moody’s döntésének értékelő része egyébként azzal számol, hogy különböző politikai csetepaték után az EU-pénzek zöme meg fog érkezni. Ellenkező esetben a magyar gazdaság finanszírozásában és középtávú növekedési kilátásaiban vadonatúj, és sokkal előnytelenebb helyzet állna be. Maga a hitelminősítő egyébként úgy kalkulál, hogy a 2023-as államháztartási hiány az idei GDP 4,2 százaléka, 2024-ben pedig – szemben a kormány által törvénybe foglalt 2,9 százalékkal – a 3,5 százaléka lesz. Vagyis a hitelminősítő szerint ismét megcsúszik a magyar államháztartás, mégpedig a politikailag érzékeny 3 százalékos hiányplafon megsértése mellett. Ennek pedig az a következménye, hogy az Európai Bizottság aktivizálja a túlzottdeficit-eljárást a magyar kormánnyal szemben.
A sokféle belső ellentmondás ellenére mindenesetre ez a kedvezőnek mondható rating jött ki szeptember elsején. Annak birtokában azonnal újabb adósságot csinált a magyar állam, részletesen meg nem magyarázott okokból, de nagyrészt desifrírozható szándékkal.
Az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) ugyanis a rákövetkező hétfőn bejelentette, hogy a 2023-as nettó államkötvény-kibocsátási tervét 3400 milliárd forintról 4113 milliárd forintra emelte fel. Tudható, hogy az Országgyűlés által elfogadott – és az idén egyszer már módosított – 2023-as költségvetési törvény 3400 milliárd forintos államháztartási hiánnyal számolt: ezt a hiányt finanszírozta az ÁKK a pénzügyi piacokon állampapírok kibocsátásával. A mostani keretemelés bizonyára arra reagált, hogy már idén július végén 2940 milliárd forint volt az államháztartás hiánya; ez az egész éves hiánycél 86 százaléka.
Majd pedig szeptember 5-én közleményben tudatta az ÁKK, hogy 1,75 milliárd euró értékben bocsátott ki 10 éves kötvényt. Az újabb adósság nem olcsó: az 5,52 százalékos kamat bő kétszerese a német kötvényhozamoknak: a 10 éves Bund hozama ezekben a napokban 2,65 százalék. Szlovákia 3,9 százalékot fizet a tízéves papírokra, Görögország 4 százalékot.
Majd jött a nem egészen meglepő Bloomberg-hír: a magyar állam konkrét tárgyalásokat indított a Budapest Airport megvételére, egy másik, meg nem nevezett partnerrel együtt, amely repülőtér-üzemeltető cég, és 49 százaléka lenne az új joint venture-ben. A piaci hírek szerint a vételár 4 milliárd euró nagyságú.
Az ügylet célszerűsége, értelme és szakmai vonatkozásai nem ide tartoznak. De az látszik, hogy van, amire akad pénz az államkasszában, és vannak ügyek, amelyekre sajnos nem jut.
És nemcsak az egészségügy, a tanári fizetés, de nem is a kis forgalmú vasúti szárnyvonal vagy az éppen elég nagy forgalmú bécsi vasúti pálya található a pénzhiány miatt lehúzottak között. Az MNB veszteségének a rendezése is ilyen ügy.
Ezekben a hetekben már talán teljesen elfogyott a jegybank saját tőkéje és tőketartaléka – ha piaci hitelintézet lenne, már felszámoló kezében lenne. Az EKB-tól kapott jogi vélemény azonban megerősíti azt, amit lehetett tudni: a jegybank, amely maga mögött tudhatja az államot, annak az adóbeszedési hatalmával, működhet negatív tőkével. Az EKB véleményét tovább olvasva azonban az is kiolvasható, hogy a jegybankoknak törekedniük kell a tőkéjük visszaszerzésére, továbbá a feltőkésítési folyamat lehetőleg ne legyen hosszú, annak menete ne nagyon függjön a kormány jóindulatától, hiszen ez esetekben csorbul a jegybanki függetlenség.
A magyar költségvetés elvben tényleg ott áll az MNB mögött. Csak éppen a gyakorlatban nincs már hely nagyobb új kiadási tételek számára. A mesterterv tehát az, hogy majd ha a következő években lesz az MNB-nek nyeresége, ami egyébként a jegybankok életében szokásos körülmény, akkor az éves nyereségeit nem fizeti be az akkori kormány költségvetésébe, hanem folyamatosan visszapótolja az elvesztett tőkét, amíg végre vissza nem kerül a pozitív tartományba. Most tehát, 2024-ben, elnapolódik a költségvetés elviekben fennálló fizetési kötelezettsége, így persze a későbbi kormányok költségvetései éveken keresztül elesnek egy szokásos bevételi tételről.
Ismerős megoldás: a következő évek, az újabb generációk kapják meg a terhet. Csoda-e, ha az üzleti körök, pénzpiaci szereplők nem néznek felhőtlen örömmel a hirtelen beállt ősz hulló leveleire?
