Az első gyors magyarázat lehet, hogy az egész mentőcsomag szabályozása, adminisztrációja olyan tempóban zajlik, hogy felelősen még nem lehet az egész csomagra vonatkozó összes javaslatunkat jó szívvel, kellően kiérlelve az EU-nak benyújtani. A jelenlegi döntés ezért inkább csak időnyerésnek tekinthető és a későbbiekben Magyarország igénybe veszi majd a hitel lehetőséget is. Kicsit hadd csépeljem el a „nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább haladni” népszerű kifejezését.
Amennyiben viszont ezt egy végleges döntésnek szánja a kormány, akkor azért érdekes és zsebbe vágó kérdések is felmerülhetnek.
Tavaly ősszel a nagy magyar-lengyel vétó vita során elhangzott a miniszterelnöktől, hogy bármi lesz az ügy kimenetele, Magyarország akkor is megvalósít minden fejlesztést , ha ehhez egyetlen fillér EU forrás sem érkezik és mindent nekünk kell saját erőből megfinanszírozni.
Tekintettel arra, hogy a magyar költségvetés trendszerűen deficites ezért nyugodtan kijelenthető, hogy ezen fejlesztések fedezetét mindenképpen valamilyen hitel vagy kötvénykibocsátás fogja biztosítani,
csak az a kérdés, hogy ki, milyen pénzügyi és egyéb feltételekkel finanszírozza meg ezeket a fejlesztéseket.
Az EU-s forrású hiteleket 3 és 30 év közötti lejáratokra fogja az EU felvenni és azonos kondíciókkal a tagországoknak továbbadni. Tekintettel arra, hogy az EU a legjobb AAA hitelminősítéssel rendelkezik, ezért a létező legolcsóbban tud forráshoz jutni. Az összeg nagyságrendje az árfolyamoktól is függően 9-10 milliárd Euró között mozog, ami +-3500 milliárd forintnak felel meg.
Ha 15 éves átlagos lejáratot feltételezünk és csak 100 bázispont felárt a magyar forrásbevonáshoz képest, akkor évente 35 milliárd forint 15 év alatt 475 milliárd forint többlet kamat kiadása keletkezik ezen a finanszírozáson a magyar adófizetőknek.
Az is nyugodtan kijelenthető, hogy a lejárati szerkezet is kedvezőbb lehet az EU-s finanszírozású forrásoknál, mint ha közvetlenül kell a nemzetközi pénzpiacokra kimennünk. Pénzügyi értelemben még ezen konzervatív feltételezésekkel élve is sokba van nekünk, ha lemondunk erről a hitel lehetőségről.
Nézzük mi lehet a mérleg másik serpenyőjében. A gondot az okozhatja, ha az EU nagyon más fejlesztésekhez hajlandó csak az egyetértését adni, mint amire a magyar kormány kérné a pénzt. Az eddig nyilvánosságra került információk alapján még nem lehet tudni, hogy a magyar kormány mely területeket akarja finanszírozni a vissza nem térítendő támogatásokból és mit hitelből ezért csak találgatni lehet, hogy mivel lehet probléma. Csak pár példa a most a színfalak mögött vitára bocsájtott javaslatok közül.
- Orvosi béremelések refinanszírozás. Régen időszerű lépés volt, de finanszírozási szempontból nehezen érthető, hogy egy évente visszatérő tartós kötelezettséget miként gondol a kormány egy egyszeri forrásból finanszírozni. Nem csodálkoznék, ha ezen az EU is meglepődne és ők sem azért, mert az orvos béremelést szükségességét vitatnák.
- Dél-Budai Centrum Kórház. Az elmúlt évek egyik nagy látványos ígéret fejlesztése anélkül, hogy bármi megfogható eredménye lenne. Már abban sincs szakmai konszenzus, hogy a mai budapesti kórház centrikus egészségügyben tényleg kell-e ez a szuper kórház 300 milliárd forintért, ahelyett, hogy a meglévő többi kapacitást tennénk rendbe ebből az összegből. Csak zárójelben jegyzem meg ismerve a hasonló nagy beruházások lélektanát, hogy a végén biztosan többe lesz nekünk ez az új kórház és nem is lesz kész határidőre. Egy kisebb összegbe bárkivel fogadnék ebben a kérdésben.
- Felsőoktatási fejlesztések. Valószínűleg a magyar felsőoktatás jelentős részének kiszervezése az államtól sem egy ideális időpont a tervezett hatalmas pénzköltés EU-s finanszírozására.
Miután a tárgyalási részletek nem ismeretesek és tárgyalástechnikai okokból ez most még akár indokolt is lehet, de idővel remélhetőleg csak kiderül, hogy milyen típusú elvi kifogásai lehetnek Brüsszelnek.
Egy másik szempontként merülhet fel, hogy a pénzköltési módszerek pl. közbeszerzési eljárások, korrupció elkerülésének garanciális szabályai nem elégítik ki az EU bürokraták kényes ízlését.
Ma még nem tudható, hogy erről van-e szó, de a hitelezők már csak ilyenek. Szeretnek feltételeket szabni, amivel egyrészt a hitellel szándékozott célok szabályos elérését igyekeznek biztosítani, illetve a visszafizetés esélyét szeretnék javítani. Nem gondolnám, hogy a Paks II., a Budapest-Belgrád vasútvonal vagy a kínai óriás egyetem esetleges majdani hitelszerződése ne tartalmazna szintén hasonló feltételeket. Tekintettel arra, hogy ezeket szigorú hétpecsétes titokként kezelik, ezért sajnos összehasonlításra nincs lehetőség. Az EU hiteleknél nagy esélyt adok neki, hogy megismerhetőek lesznek a feltételek. Az EU-s fejlesztések támogathatóságának feltétel rendszere pedig, ha kétségkívül rendkívül bonyolult is, de szintén nyilvános a közvélemény számára.
Véleményem szerint miután Magyarországon közmegegyezés van abban, hogy a korrupció, az állami pénzköltés területén komoly problémák vannak ezért én, mint egyszerű állampolgár egy pillanatra sem sértődnék meg, ha az EU vagy az oroszok, kínaiak az általuk hitelezett fejlesztéseknél minél több garanciát építenének be a közbeszerzési szabálytalanságok, a korrupció elkerülésére. Az oroszok és a kínaiak esetében a nagy titkolózás mondjuk bennem nem erősíti a bizodalmat ebben a tekintetben.
Sajnos a cikk vége felé ki kell ábrándítsam a kedves Olvasót. Nem látok a Karmelita kolostor döntéshozóinak fejébe, nem látom a valós okokat, de a fent felsorolt lehetséges indokok közül nekem egy sem tűnik elégségesnek, hogy ezért évi legalább 35 milliárd forintot kidobjunk az adófizetők ablakán.
László Csaba
címzetes egyetemi tanár
volt pénzügyminiszter
