Enyhe hullámverést okozott a napokban egy MTI hír, ami reagálásra késztette az elemzőket (lásd „Fájna az Orbán-kormánynak az egységes európai minimálbér”). Eszerint Portóban, ahol uniós tanácskozást tartottak a közös szociális politika jövőjéről, a magyar innovációs és technológiai miniszter megbeszélést folytatott az osztrák munkaügyi miniszterrel; a hírügynökség szerint egyetértettek abban, hogy a két ország különbözősége miatt nem célszerű Brüsszelből szabályozni az egységes minimálbért az EU-ban.
Ez úgynevezett mínuszos hír a sajtó nyelvén, hiszen valójában nem történt érdemi esemény. A magyar közvélemény azonban nagy érdeklődéssel figyeli a minimálbérrel kapcsolatos híreket, nem függetlenül attól, hogy a mi fejlettségi (fejletlenségi), gazdaságszerkezeti és etikai szintünkön igen sokan élnek hivatalosan (és elég sokan a valóságban is) a törvényes minimálbérből. Minálunk tehát sokaknak rossz hír, hogy a magyar kormány nem lelkesedik a minimális bértarifa egységes európai szabályozásáért, mert úgy érzik, még messzebbre kerül a decens munkajövedelem álma.
Azt most tegyük félre, hogy „Brüsszel” megint csak úgy megszokásból került be az MTI szövegébe. Ha a Tanács, vagyis a tagállamok felső vezetőiből álló testület dönt valamiről, az helyileg lehet Brüsszel, de lehet Portó, mint most, lehet Maastricht, Tartu vagy akár Debrecen; a nagy döntések a tagállamok fővárosában dőlnek el. Akkor is, ha a döntés alapjául szolgáló dokumentum megszerkesztését a Bizottság („Brüsszel”) végzi el.
Az sem hírértékű, hogy az osztrák munkaügyi miniszter szintén szkeptikusan áll az ügyhöz, noha egészen más ok miatt, mint a magyar munkaügyi miniszter (ha lenne ilyen – de egy ideje nincs, kellene pedig). Ausztria ugyanis egyike azon tagállamoknak, ahol nincs hatályban állami minimálbér. Nem azért, mert fejletlen lenne az osztrák szociális és munkaügyi rendszer. Ellenkezőleg. Ahol erős a szakszervezeti mozgalom, hagyománya van az ágazati szintű munkaügyi egyeztetésnek, a nagy foglalkoztató szakmákban kialakult rendje van a bérek és egyéb munkaerőpiaci ügyek érdekegyeztető tárgyalásának, ott jól megvannak a központi, állami bér-minimum intézménye nélkül.
Mellesleg azt gondolom, hogy amikor a régóta húzódó előkészítő munka a végső fázisába jut, mindkét kormány elfogadja majd az uniós ajánlást. Ugyanis az uniós szintű minimálbér ügyeiről általános keretet adó, a tagállamok munkaügyi politikáján erőszakot nem tevő dokumentum ajánlás lesz, nem több.
Ennek oka pedig az, hogy a bér egyszerre gazdasági és szociális kategória. Gazdasági ügy, mert jelentős költségtétel, így a bérrel kapcsolatos politika egyaránt fontos nemzeti szinten, és az integrált közösség szintjén. Mint gazdasági ügy, a bérek rendszere valóban a mainál összehangoltabb, egységesebb szabályozásra szorul, és emiatt érhető, hogy a Tanács felhatalmazásával a Bizottság keretein belül régóta komoly szakmai munka folyik. Másfelől viszont a bér általában, és a bérskála alja pedig különösen: szociális kategória is. Azt pedig láthatjuk, hogy a belső társadalmi viszonyok valóban jelentősen különböznek a tagországokban.
A szociális intézmények, szokások, hagyományok eltérései tartósnak látszanak, és – amint a portói Tanács határozata mutatja – hosszú kifutású, lassú közeledés a legtöbb, amit célba lehet venni uniós szinten.
Jelenleg nincs például egységes uniós nyugdíjkorhatár vagy szegénységi küszöb; nem vonatkoznak uniós direktívák a személyi jövedelmek adóztatására vagy a családpolitikára. Amennyiben a bérezés szociális ügy, márpedig az is, akkor a tagállamok közös érdeke nem követelhet elsőbbséget a helyi, tagállami szinttel szemben.
Ha lesz végső megállapodás a minimálbér ügyében, az majd részben arra irányul, hogy milyen azonos fogalmak és mérőszámok szerint mérjék, és ezzel tegyék átláthatóbbá a mai sokféle bérezési gyakorlatot. Az ajánlások másrészt kimondhatják, hogy a tagállami bérek átlagához (a móduszhoz vagy a mediánhoz – ami egyáltalán nem mindegy) miként kellene viszonyulnia a teljes munkaidőben foglalkoztatottak legkisebb bértarifájának, illetve, hogy a minimális bér milyen viszonyban legyen az adott ország viszonyai közötti megélhetési küszöbbel. De nem gondolhatja senki komolyan, hogy a bérek (és munkatermelékenység) terén fennálló hatalmas országonkénti különbségeket az uniós akarat képes lenne felszámolni.
Ettől még a hazai közönségre kipillantva tehet úgy a politikus, mintha ez ügyben is jól megvédené a hazai érdekeket, a nemzeti intézményeket, küzdve a szuverenitásért a közös szabályozás ellen. De ez mellékhadszíntér. A minimálbér, mármint ahol van ilyen, része a tagállami szociális intézményrendszernek, így pedig nincsen nagy tere, de valójában kényszerítő oka sem a közös európai fellépésnek, noha erősödik a nyomás a politikai osztályon a tagállamokban, hogy a bérek ügyében vegye figyelembe a korszellem változásait.
Van azonban egy másik harmonizálási ügy, ami viszont egyáltalán nem mínuszos ügy. Ez pedig a vállalati nyereségek adóztatása. Ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta Palkovics László, hogy a magyar kormány nem támogatja az egységes uniós adórendszert. Nézete szerint a társasági nyereségadót az egyes országoknak saját maguknak kell meghatározniuk, hiszen a tagállamok más-más fejlettségi szinten vannak, más a gazdaságszerkezetük.
Aligha hiszem, hogy - ha ezt ott is elmondta - az osztrák miniszter ugyanolyan joviálisan mosolygott, mint a minimálbér léte vagy nem léte témájánál. Egyre erősebb, és immár globális méreteket ölt az a felismerés, hogy a vállalati profitok adóztatásának jelentős nemzeti különbségei értelmetlen versengéshez vezethetnek, abból pedig leginkább az amúgy is tőkeerős globális cégeknek húznak előnyt. A sok országban, sokféle adórezsimben működő nagyvállalatok („multik”) a transzferárakkal tudnak játszani, és ha léteznek skrupulusok nélküli adóparadicsomok, akkor azok közbeiktatásával e cégek komoly bevételektől fosztják meg az országokat – amelyeknek a hatóságai azután a védtelenebb és kevésbé mozgékony szereplőkre pakolják az adóterheket. Ismerős lehet ez nekünk, az adóparadicsomi állapotokhoz közeli magyar társasági adókulccsal, és másfelől az európai rekorder áfánkkal.
A profitadózás ügye nem maradhat így. Nemcsak a szociális érzékenység szól a mai rendszer kritikusaiból. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) egy ideje szintén erőteljesen támogatja azt a munkát, amely az OECD és az ENSZ szervezetei kereteiben már régóta folyik, és egyebek mellett az adóelkerülés kiskapunak bezárására irányul. Nem olyan kicsit ezek a kapuk, persze, mert az egzotikus szigetek mellett a holland, ír, luxemburgi gyakorlatról sem lehet elfeledkezni. Az IMF vezetése online könyvbemutatón ismertetett a héten egy komoly munkát, amely a vállalati nyereségadózás reformjával foglalkozik. A legfejlettebb országok (G7) vezetőinek közelgő londoni találkozójának a napirendjén szintén rajta van az adóztatás ügye. A régóta folyó gondolkodásnak új lendületet adott az amerikai elnökváltás, mivel Biden elnök elődjéhez képest e téren is egészen más politikát követ (lásd korábbi írásomat).
Lesz nyilván ellenkezés. Az ír vállalati nyereségadó-bevétel fele ott lekönyvelt, kimutatott profitból származik, amely mögött nincs helyi érdemi aktivitás. Nem kevés pénz ez – csakhogy ennél is több hiányzik máshol. Amikor Írország még a Közös Piac fejletlen tagállama volt, a többiek elfogadták az európai normák alatti adókulcsot, mint implicit támogatást. De az idők megváltoztak, és a méretek számítanak: túl nagy torzulást vitt az európai rendszerbe az írek és mások sajátos adózási státusza, miközben az európai peremvidék komoly explicit támogatást is kapott a nettó befizető országoktól, így a németektől, osztrákoktól, svédektől.
Ebbe a kategóriába esik a magyar ügy is. Virágnyelven régóta tudatják a magyar kormánnyal, hogy nem kellene Bahamát játszani a Kárpát-medencében. Nálunk eleve alacsony a törvényes társasági adókulcs. Ám ezen túl is vannak olyan nem transzparens vonatkozásai a magyar adórendszernek, amelyek kedvezőek egyeseknek, de mindig valakik kárára. Ahogy a 2020-as magyar konvergenciaprogram uniós értékelése szóvá is teszi (Az Európai Tanács ajánlása, 2020. május 20): „Az offshore pénzügyi központokba kiáramló jövedelmekre vonatkozó magyarországi forrásadó hiánya lehetőséget ad arra, hogy a nyereség méltányos adófizetés nélkül kikerüljön az EU-ból.” A dokumentum szerint Magyarországon jelentősek a különleges célú gazdasági egységek által lebonyolított tőkeáramlások, „ami az agresszív adótervezési gyakorlatokkal szembeni potenciális sebezhetőségre utal.” Ezért szerepel a Tanács (tehát a többi tagállamot képviselő intézmény) ajánlásai között, hogy Magyarország erősítse meg az adórendszert az agresszív adótervezés kockázatával szemben.
Olvasóink sejtik, hogy mi rejt az „agresszív adótervezés” kitétel, és miért gond az, ha az állam az nem gátolja, hanem eltűri, netán pártolja az ilyen praktikákat. Van más baj is nálunk („Javítsa a versenyt a közbeszerzések terén”), ám a profitadó ügye most már nem tud lekerülni a napirendről.
Hogy lesz-e globális, tehát az egész világot átfogó minimális nyereségadó, ahogy az amerikai adminisztráció sürgeti, és ha igen, milyen lenne annak a kulcsa, az még a jövő kérdése, de nem a távoli jövőé. Ennek ismeretében még időszerűbb lenne annak hazai megvitatása, hogy rendben lévőnek és fenntarthatónak tekintendő-e az a magyar gazdasági modell, amely gyenge valuta, olcsó bér, leszállított profitadó hármasától várja a nemzetközi versenyképességet.
