A magyar politikai szómágiában rezsicsökkentés, hogy alapvető szolgáltatások tarifáit hatósági árassá tették 2014-ben, beemelve azokat a politikai térbe, ezáltal az árak változtatása vagy éppen tartós rögzítése politikai kérdés lett. Most részlegesen, improvizálva hozzányúltak a hatósági energiaárakhoz a (változatlan rezsitarifák ígéretével is) megnyert választás után, nyilván a nyomasztóvá váló költségvetési és fizetési mérlegadatok hatására. A nagy kérdés az, hogy mi lesz ezután. Az alábbiakban megvizsgálunk néhány közgazdasági vonatkozást. Előbb azonban érdemes ránézni, hogy miként jutottunk ide, és miről is van szó.
Alapvető szolgáltatások hatósági árassá tétele szokásos és rendben lévő ügy, ha az árszabályozás szakszerű, a közgazdasági összefüggéseket tekintve ésszerű, és értelmes jóléti célokat szolgál. Amit itt sajnos volt alkalmunk megtárgyalni, az utóbbi években nem beszélhetünk árpolitikáról, legfeljebb az árakkal való politizálásról: a gazdasági szempontokat és az árszabályozás szakmai standardjait tekintve a mostani gyakorlat messze van attól, amire egyébként a magyar államigazgatás képes volt, és talán most is képes lenne. A szociális hatás a modern szociológia nyelvén: perverz; az utóbbi időkben kolosszális költségvetési szubvenciót és így jövőbeli adóterhelést eredményezett a mélyen tartott energiaszámla, amely szegénynek és gazdagnak egyaránt kedvezményes – de az utóbbiaknak a nagyobb fogyasztás miatt különösen, bármilyen társadalmi indok nélkül.
A helyzetet rontja, hogy időközben az árak, tarifák, kamatok, szerződéses viszonyok újabb és újabb állami beavatkozásokat szenvedtek el, hol a járványra (2020), hol az inflációra (2021) hivatkozva. A 2022-es választásokhoz közeledve olyan nem-stratégiai, helyettesíthető termékekre is kiterjedt a direkt (tehát nem például adótartalmon keresztüli) ármegszabás, mint a csirkehús, étolaj, továbbá olyan nehezen helyettesíthető (közepesen árrugalmas) javakra, mint a motorüzemanyag. Vannak olyan európai gazdaságok, amelyekben az elmúlt hónapokban az üzemanyagárakat állami szabályozás alá vonták átmenetileg, rendszeres felülvizsgálati ciklusokkal; máshol adómérsékléssel és/vagy célzott jövedelmi támogatással segítik a legsérülékenyebb rétegeket és gazdasági szereplőket. A magyar állami beavatkozás a legkiterjedtebb Európában, a leginkább megterheli az állami költségvetést, ráadásul a legrugalmatlanabb a hosszú ár- és tarifa-rögzítési határidőkkel, törlesztési moratóriummal. Ebben a sajátos magyar helyzetben hozott hirtelen, noha részleges változtatást a júliusi politikai fordulat.
A hatósági árszabályozás, még ha a jóléti célját elérné is, ismert nemzetgazdasági költségekkel jár, ezért is élnek az ilyen eszközökkel óvatosan és csak átmeneti jelleggel a fejlett piacgazdaságokban. Ha nem kompenzálja teljesen a kormány az ár-megkötésből adódó kínálati oldali veszteségeket, akkor azok a gazdasági szereplőkre hárulnak, majd pedig hiány és/vagy minőségromlás, végső esetben a piacról való kilépés (csőd) következik be. Ha viszont az állam szubvencióval hidalja át a tényleges költségszint miatti veszteségelkerülést a termelőnél, szolgáltatónál, akkor a költségvetés kiadásai növekednek. Mindkettő makroszintű veszteséget okoz; egy ponton túl az államnak ki kell vezetnie az irreális árakat, tarifákat. Ez a döntés öltheti az árak aktualizálását (marad az árszabályozás, de igazítják, emelik az árakat a gazdasági realitásoknak megfelelően), ám lehet piacosítani is: ráhagyni az áralakulást a kereslet és a (versenyző) kínálat kölcsönhatásaira.
Ezeknek az összefüggéseknek az ismeretében tekintsünk rá a mostani fejleményekre: a rezsitételek közül most a lakossági áramnál és gáznál széles (bár még mindig nem teljesen ismert) kört érintő tarifaemelést jelentettek be, továbbá szűkítették a kedvezményes árú üzemanyaghoz jutást. Továbbra is életben van egy sor ár-jellegű és egyéb szabályozás, amelyeknél ugyanúgy kérdés a valamikori kivezetés vagy kondíció-változtatás mikéntje. Hívhatjuk ezt összefoglaló néven liberalizálásnak, még ha sok esetben csak részleges lesz is. Ezáltal összehasonlítható a jelenlegi szakasz a magyar gazdaság korábbi liberalizációs időszakaszaival, és némi támpont kapható ahhoz, hogy mi következik be a korábbi irreális árszabályok után.
Az egyik nyilvánvaló válasz: nagyobb infláció jön. Pontosabban jócskán megnő a fogyasztói árindex. Az infláció azonban bonyolult, sokarcú jelenség. Ha a fizetőeszköz vásárlóerejének a csökkenésére gondolunk, akkor például a fogyasztói adók emelése vagy az ártámogatások visszavétele miatti áremelkedés tényéből nem következik az, hogy a pénzünk kevesebbet érne, egyszerűen az állam javára és a háztartások kárára változik a jövedelemosztozkodás. Ha viszont a megélhetési költségek (cost of living) emelkedésére gondolunk az inflációról szólva, akkor valóban drágul az élet az állami szubvenciók megszüntetése nyomán. Viszont bárhogy nézzük is, az elfojtott, elrejtett infláció a liberalizálódás folyamatában felszínre kerül: lappangóból nyílt árszint-emelkedés következik be. Gond ez, baj nagyon sokaknak, de legalább a relatív árak a piacon végre kifejezik az érintett javak szűkösségét, tényleges költségviszonyait. Ebből pedig lényeges, és hosszabb távon mind a keresletre, mind a kínálati oldalra nézve előnyös változások indulhatnak be.
Mégis, jó lenne tudni, hogy itt és most, a kedvezményes („rezsicsökkentett”) áram- és gáztarifákból kiszoruló fogyasztói körökre érvényes új, magasabb energiaárak, a fokozatosan piacosodó üzemanyagárak nyomán mekkora lesz a mért, látható, érvényre jutó infláció az előttünk álló hetekben, hónapokban. Ezen nyilván dolgoznak most is a jegybanknál, a pénzügyminisztériumban. Néhány vonatkozást részletes analízis nélkül is bemutathatunk itt. Segít ebben, hogy a legtöbbet idézett (bár az inflációs jelenség leírására egyedül nem elégséges) mutató, a fogyasztói árindex alkotóelemeit ismerjük, és a mához elvezető inflációs folyamatokról vannak ismereteink.
A magyar helyzet sajátossága, hogy a ’szabályozott áras’ kategóriája minálunk az átlagos helyzetű magyar ember fogyasztó kosarának egynyolcadát teszi ki (12,4 %), és ebben a körben az éves infláció mindösszesen 1 százalék (!). Hogy ez mennyire abszurd, és ki is zárja a szabad(abb) áralakulású európai országok adataihoz való hozzámérést, tekintsünk rá az euróövezet inflációs folyamataira (ott már rendelkezésre állnak a júliusi adatok is).
A magyar statisztikai nomenklatúra nem teljesen azonos ezzel, de így is tisztán látszanak a hatalmas eltérések. Az euróövezet országainak átlagában a háztartások feldolgozott és feldolgozatlan élelmiszerekre, valamint dohányra és alkoholra a kiadásaiknak csupán egyötödét költik; az a fogyasztási csoport csaknem 10 százalékkal drágult a megelőző év júliusához képest. Az átlagmagyar sokkal nagyobb hányadot fordít élelmiszerekre és (sajnos) dohányra, alkoholra – az élelmiszerek árdrágulása pedig nálunk 20 százalék feletti – a különbözetben benne van a forint árfolyamromlása is. Az energiaszámla is nagy tétel: az euróövezeten belül 11 százalékát teszi ki a statisztikusok által mért fogyasztói kosárnak, és ez a tétel csaknem 40 (!) százalékkal drágább, mint 2021 júliusában, holott már akkor is kezdett emelkedni az energia világpiaci ára. Ezzel szemben náluk a nem-energia jellegű iparcikkek négy és fél százalékkal, a szolgáltatások kevesebb, mint négy százalékkal kerülnek többe. A magyar adatok szerint viszont több mint kétszeres a forint-árak növekedése ez utóbbi termékcsoportokban. Így hiába maradt mesterségesen mélyre nyomva a lakossági energiaár, valamint egy sor közszolgáltatás (víz, csatorna, személy) tarifája, a magyar harmonizált fogyasztói árindex 2022 júniusában 11,8 százalékkal, szemben az akkori euróövezeti átlaggal, amely 8,6 százalék volt.
A magyar maginflációs mutató azonban már júniusban is csaknem 14 százalékon állt: ez ad a valósághoz jól közelítő képet arról, hogy mekkora is az infláció nálunk, mennyivel is romlott a forint belső vásárlóereje.
Lehet-e most felszorozni a magyar háztartások nyári energiafogyasztási, üzemanyagvásárlási tényadatait a szeptemberi, októberi rezsitételekkel, tankolási árakkal? Nyilván nem. Ha így tennénk, akkor a mainál sokkal nagyobb árindexet kapnánk: bizonyára nagyot is nő majd az inflációs ráta, de nem szükségszerűen annyival, mint amilyen keményen emelik most a tarifákat. Az élet ugyanis nem így működik. A megélhetési költségek növekedése a költségekre érzékeny vásárlókat (és ezek vannak nagy többségben a társadalmon belül) a vásárlási és életviteli szokásaik azonnali változására szorítják rá. Nem fognak ugyanannyit venni, és ugyanolyan féleséget, mint az árak, tarifák megemelkedése előtt. Már most jól látható, hogy a választási pénzhullám levonulását követően a szokásos napi vásárlások során gyakrabban választják a vevők az alacsonyabb árfekvésű (pontosabban: kevésbé megdrágult) cikkeket. Kevesebbet vesznek igénybe a nagyon megdráguló javakból; igen, lejjebb tekerik, ahol lehetséges, a fűtési/hűtési hőfokot, kevesebb autóutat tesznek, ha az lehetséges, kisebb fogyasztással járó sebességet választanak.
Ezek az azonnali cselekvési lehetőségek, de vannak hosszabb lejáratúak: az ingatlanszigetelés javítása, a sok utazással járó életmód felülvizsgálata, öreg berendezések modernizálása. Az ilyen változásoknak a sebességét, intenzitását nem lehet előre látni. Sok függ az érintettek tájékozottságától, változási képességétől. Ezért volt hatalmas kár hosszú éveken keresztül félrevezetni az embereket a „rezsicsökkentés megőrzése” szöveggel, amelyet komolyan véve azt gondolhatta valaki, hogy a 2014-es tarifák a világ végtelenségéig megmaradnak. Már most, a bejelentések hírére érezhetően megváltozott sokak viselkedése, de amikor az első csekkek megjönnek, akkori még közvetlenebbül kiderül, hogy mire futja és mire nem a családi büdzséből. Beindul a keresleti oldali változás, ami a legtöbb dráguló terméknél helyettesítést és takarékosságot indukál. És beindulnak a kínálati oldal bővítési reflexei is.
Hogy mindebből milyen gyors és mély alkalmazkodás áll elő, lehetetlen előre megmondani. Történelmi példák állnak előttünk. A rendszerváltozási krízis 1990 után milliók életét rendezte át, és sokaknak hosszú évekig tartott, míg beleszoktak az új viszonyokba, mások azonban látva, észlelve az új helyzetet, gyorsan alkalmazkodtak, és hamarosan a nyertesek közé kerültek. Most is ilyen várható, különösen akkor, ha kormányon levők és kiterjedt média-csatornáik tudatosítják a változás szükségességét, elkerülhetetlenségét, feltárva a tényleges helyzetet.
Az átállás mindig konfliktusos, az alkalmazkodás mentális és anyagi költségekkel jár. A félő leginkább az most, hogy a változásokra fel nem készített széles rétegek a bizonytalanságaik közepette az bajok okozóihoz, azaz az államhoz, a politikához fordulnak. Annak pedig olyan a természete, hogy könnyen megígéri a védelmet a változások ellen. Ezzel azonban tartósítja és mélyíti a bajt. Az ősz nagy tesztje lesz annak, hogy a magyar társadalom a józan eszére vagy a populista politikára hallgat-e jobban.
