A mérvadó elemzőknek egyértelmű, hogy értelmetlen az európai uniós tagság feladásának hasznáról spekulálni. Aki figyelemmel kísérte az EU-ból való brit kiválás kálváriáját, tudatában van annak, hogy milyen hatalmas bajokat hozott a kilépőre (kevésbé az ottmaradókra) a Brexit, és aligha hoz fel nyomós tartalmi érveket a Huxit mellett.
Ám pontosan a brit kilépéshez elvezető eseménysor mutatta meg, hogy a politikai taktikázás és a brit média jó részének felelőtlensége miként állít egy máskülönben racionális, sőt nagyon is önérdekkövető hírben álló nemzetet olyan csúszós pályára, amelyen már nem volt megállás. A politikai dinamikának valóban fura kimenetei lehetnek.
Nem először és nem is utoljára megtapasztalhattuk, hogy a gazdasági érdekek mégsem írnak felül mindent a társadalom működésében, ahogyan azt az üzletemberek, közgazdászok vélik. Marx sok lényegi tévedéseinek egyike az a feltevés volt, hogy a gazdasági alap („termelőerők”) és a felépítmény (kultúra, értékek, társadalmi helyzet, politikai viszonyok) összefüggésében az utóbbi alárendelt helyzetű. Hát nem, ennél sokkal bonyolultabb a viszony. Először is nem mindenkinek világos, hogy mi is az érdeke. A ’leave’ mellett szavazó britek egy része nem volt tudatában saját tényleges anyagi érdekeinek, mert a média (legyen hivatalos vagy társadalmi) ott sem adott hű képet a helyzetről és a lehetséges következményekről. De ami még figyelemre méltóbb: akinél főképpen identitási kérdéssé vált az uniós tagság feladása, az akkor sem gondolta újra az ügyet, ha szembesítették a brit kilépésből adódó közvetlen anyagi veszteséggel: nem a nemzetgazdasági károkkal, hanem az illetőt közvetlenül érintő veszteségekkel.
Ám nem kell Angliáig menni annak bemutatására, hogy egy politikai kurzus elkötelezett támogatói között sok olyan van, aki anyagilag rosszabbul jár az általa támogatott rezsim alatt, mint járna más esetben. Itthon a kormányoldal támogatói között szavazatszámot tekintve többségben vannak, akik az adórendszer folyamatos átalakulásán nem jártak jók, mert tőlük irányították át a szociális transzfereket a (felső-)középosztály javára - és mégis a kurzus hívei. A szimbolikus ügyek vonzereje, a jórészt vélt ellenségektől való félelem, a „csak rosszabb ne jöjjön” érzés együttesen erős politikai elköteleződést okozhat.
Ha bekövetkezne az, amit most el sem merünk gondolni, és szerencsére nem is szükséges a lehetséges jövőbeli forgatókönyvek között számba venni, azok is jövedelmi és vagyoni veszteséget szenvednének el, akik most az EU-ból való kilépés hívei. Ilyenek ugyanis léteznek nálunk is, noha egyelőre kisebbségben. De van már ilyen párt(ocska).
Ami viszont sokkal súlyosabb tétel: hatalmas anyagi erővel folyik olyan állami propagandahadjárat (a hadjárat szó itt nem túlzás és nem költői fordulat), amely objektíve a kilépés felé tereli a magyar közvéleményt. Ezt az állítást sajnos túlontúl sok tény támasztja alá; a legfrissebb a szankciók ügye. A demokratikus országok közössége által az agresszor vezetőire, ideológiai támogatóira és a hatalomközeli vállalatokra kirótt szankciók olyan nem-katonai büntetőintézkedések, amelyektől az várható, hogy a támadó fél helyzetének súlyosbításával közelebb hozza a háború végét. A közösen elfogadott európai uniós döntések azonban a magyar kormány (adónkból finanszírozott) médiakampányában egyszerűen úgy jelenik meg, hogy „a brüsszeli szankciók tönkretesznek minket”. Rész az egész helyett: a kormánypropaganda nem az uniós tagságot, hanem csak „Brüsszelt” okolja folyamatosan különféle nehézségekért. De nem csapjuk be magunkat: Brüsszel elmarasztalása a megcélzott lakossági rétegekben az EU elmarasztalásaként képződik le. Az „üzenjük Brüsszelnek” és a hasonló tartalmú többi kampány régóta, folyamatosan és nagy erővel sulykol olyasmit, amelyhez hasonlót az EU-ból való brit kilépést pártolók ismételgettek. A végén sikerrel - a saját szempontjukból.
Lehet erre azt mondani, hogy a magyar nagyközönség mindennek ellenére nagy arányban pártolja az uniós tagságunkat. Sőt kétharmados többség támogatja az euró átvételét! Márpedig az euróövezeti tagság az uniós integráció belső köre, hiszen egy fontos életszférára (a pénzviszonyokra) terjeszti ki a nemzetek integrálódását.
Ezt a mostani támogató többségi véleményt azonban nem szabad túlbecsülni. Ami az EU-tagságunk támogatottságát illeti, abban van egy negatív és egy pozitív elem; és egyik sem megnyugtató hosszabb távon.
A negatív elem ebben az összefüggésben az, hogy az unió meglehetősen nagy támogatottságával együtt jár a magyar államba, Országgyűlésbe, kormányba vetett bizalom elég gyenge szintje. Az emberek zöme valójában nincs is tisztában az uniós intézmények (a brüsszeli Bizottság, a kormányfőkből álló Tanács, az Európai Parlament) lényegével, hatáskörével, életünkre való tényleges ráhatásával. A társadalmi támogatottság tehát nem az EU intézményeinek működéséről szerzett tapasztalatokon, reális elvárásokon nyugszik; inkább tükrözi a hazai viszonyok kritikáját. Sokan olyasmit remélnek az EU-tól, amelyre annak intézményrendszere nem képes. Ha megtapasztalják, hogy ezek az intézmények nem tudnak „rendet teremteni”, „igazságot szolgáltatni”, akkor könnyebben bekövetkezhet az elfordulás.
Az uniós tagság mai társadalmi támogatottságának másik bizonytalansági forrás az, hogy sokakat egyszerűen az EU-tól jövő, onnan várható pénz motivál. Kérdéses, hogy ha az uniós transzferek nem jönnének, illetve Magyarország nettó befizető pozícióba kerülne, miként alakulna az uniós tagság gondolatának népszerűsége. Sajnos az EU-tagság kezdete óta igen erős a hazai narratívában a közvetlen anyagi előny gondolata. 2004 után az akkori két nagy politikai blokk közötti gazdaságpolitikai vitákat nagymértékben az uralta, hogy melyik párt mire költené el a remélt, esedékes uniós pénzeket: 4-es metróra vagy autópályára vagy vállalati támogatásra vagy centrum-kórházra vagy más egyébre.
Az EU közös költségvetéséből megszerezhető pénzek témájára újabban különösen rájátszik a kormányfő és média-stábja, amikor teljes nyíltsággal a nekünk járó uniós alapok megszerzéséhez, a nettó támogatotti státuszhoz köti azt, hogy „meddig érdemes tagnak maradni”.
Ez aránytévesztés (nem említve itt az etikai vonatkozásokat). Az EU közös költségvetése, annak elosztása a tagsági viszony másodlagos, kiegészítő vonatkozása. Hiba azt stratégiai döntési kritériummá emelni. Az EU működési költségeinek a tagországok közötti megoszlása persze válhat politikailag érzékeny üggyé, mint a brit (meglehetősen álságos és a tényeket gyakran figyelmen kívül hagyó) sajtóviták mutatták. Az integrációban való részvétel költség-haszon számításaiban azonban az EU összesített GDP-jének mintegy 1 százalékát kitevő közös büdzsé csak másodlagos tétel. Mint ahogy a Valutalapban, a Világbankban, az OECD-ben és hasonló nemzetközi szervezetekben való részvétel haszon-ráfordítás elemzését sem dönti el az adott országra jutó közvetlen befizetési teher, illetve direkt anyagi előny.
Nem is léteznének nemzetközi szervezetek, konvenciók, ha csak átlagnál kisebb befizetést, másoknál előnyösebb elszámolást remélők jelentkeznének belépésre. A folyamatosan bővülő EU esetében is a később csatlakozó országok egy része annyira fejlett volt, hogy tudhatóan nettó befizetői pozícióval vállalták a csatlakozást: ezt volt az 1995-ös három taggal való bővítés esete. A svéd, finn, osztrák közvélemény előtt ismeretes volt, hogy fejlettségük okán országaik nettó befizetők lesznek. Mégis többségi támogatottságot élvezett a taggá válás. Részben emocionális-történelmi-politikai indítékok miatt, ám a közös költségvetési terhek elosztásánál sokkal fajsúlyosabb gazdasági és társadalmi szempontok szólnak egy hatalmas integrációs tömbhöz való tartozás mellett. Az EU jelenleg négyszázötvenmillió meglehetősen jó módú fogyasztót foglal magába. De csupán lélekszámot tekintve is nagy: Kína és India után a világon a harmadik legnépesebb entitás.
Ehhez tartozni nagy biztonságot, globális gazdaságdiplomáciai súlyt ad minden egyes tagnak. És bizony mint termelő és felvevő piac, az EU óriási potenciál. A kis és gazdaságilag nyitott országok esetében (az említett három ilyen, mint ahogy a visegrádiak, a baltiak, a balkáni országok is hasonlóak ebben a vonatkozásban) a vámhatárok nélküli kereskedelem, a tőkék és az emberek szabad áramlása a gazdasági fejlődés új feltételeit teremtette meg. Európa gazdasági teljesítmény szerinti térképe vizuális erővel mutatja meg, hogy valamennyi új tagország számára esélyekkel teli helyzetet teremt az anyagilag fajsúlyos országok közösségéhez való társulás.
A magyar cégek számára potenciálisan korlátlan vásárlóerejű közös piac nyílt meg 2004-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia akkori belső piacánál is nagyobb felvevő kapacitással – még ha a legtöbb magyar vállalat működési rádiusza ma sem nagyobb, mint volt a K und K időkben. A Magyarországra belépő, itt munkát adó, értéket termelő, adót fizető tőkék egy jelentős részénél nem is merült volna fel az itteni telephelyválasztás, ha nincs uniós tagság. Vagy legalább annak erős ígérete, amint a hivatalos csatlakozás előtt már ide belépő és ma is igen aktív nagyvállalatok esete mutatja: az Audi, Ford, GM, Suzuki, az elektronikai iparágak meghatározó szereplői akkor és azért jöttek ide. Az itteni belső piac ugyanis csekély: a gyakori tévhittel szemben nem annak „elfoglalása” motiválja az ide igyekvő nagy cégeket, hanem az innen elérhető, kiszolgálható csaknem félmilliárdos piac.
A külföldi (és a magyar) komoly cégek hatékony működéshez a közös európai szabályrend, a közösségi vívmányok (acquis communautaire) nemzeti jogrendbe való beépítése jelentős vonzerő: a tranzakciós költségeket mérsékli. Fontos versenyképességi tényező Schengen: a just-in-time rendszerek, a karcsú (lean) termelések nem működnek, ha órákat várakozik a kamion az országhatárnál, nem ingázhat szabadon a munkavállaló. A schengeni övezet most folyamatban levő kiterjesztése nagy lökést ad majd a balkáni tagállamoknak – és mérsékli a romániai telephelyekkel szembeni mostani előnyünket.
Az is visszavesz az indulási előnyünkből, hogy nem vagyunk tagjai az euróövezetnek. A közös európai fizetőeszköz átvételéhez elvezető út eleve fegyelmezi a tagország gazdaságpolitikáját, a megszerzett tagságból pedig az Európai Központi Bank általi védelem fakad. Amiatt a tagok vagy komoly tagjelöltek országkockázata kisebb. Hitelkockázati besorolásuk akkor is javul, ha a makrogazdasági mutatóikban nincsen nagy javulás: lásd miként kerül a magyar szuverén kockázati besorolás fölé a bolgár és a horvát (mindketten hamarosan eurozóna-tagok lesznek).
A magyar rating most már csak a román államét múlja felül – de Románia is úton van az euróövezeti tagság felé. A hitelminősítői besorolás nem presztízs-kérdés, hanem árazási kérdés: jobb besorolás esetén kisebb kamatköltséggel finanszírozható az államadósság (és közvetve a nem-állami gazdasági szereplők adóssága is). Ez különösen fontos magyar szempontból éppen most, amikor a világban felfele tartanak a kamatszintek; a magyar államadósságnak a GDP-hez mért aránya (Horvátország kivételével) nagyobb, mint az ábrán szereplő országok mindegyikéé.
És valójában itt található a tényleges releváns stratégiai ügy: amikor az európai integrációs folyamatban mind többen igyekeznek a belső körbe kerülni (ez az áruk és főleg a személyek mozgását illetően a schengeni övezet; monetáris és bankbiztonsági vonatkozásban az eurózóna), növekszik a növekedési és versenyképességi hátrány azoknál, akik ezekből kimaradnak.
Azt nem lehet józan mérlegeléssel feltenni, hogy felelős politikai erő kivezetné hazánkat az unióból. De sajnos azt igen, hogy nem igyekszik elégéges erővel (vagy sehogy sem) a belső körbe. A hivatkozás lehet a szuverenitási szempont – miként a svédek, dánok és a két másik visegrádi ország esetében. Ám a svéd, dán, de még a cseh és lengyel pozíció is jobb a mienknél, gazdasági fejlettséget, dinamikát, egyensúlyi viszonyokat, anyagi erőt tekintve. Ők talán megengedhetik maguknak a belső körbe való belépés hosszas latolgatását. A mi helyzetünk ennél törékenyebb.
Az pedig, hogy az unió elleni hangulatkeltésre miért fordítanak régóta évente százmilliárd forintokat – fel nem lehet fogni. Ugyanis a végső tét is százmilliárd: euróban.
