A globális minimumadó körüli amerikai–magyar politikai feszültség újabb példa arra, hogy mi is a baj az Orbán-kabinet kormányzási módjával.
Nézzük előbb magát a döntési kérdést. Az hosszú idők óta nyilvánvaló, hogy a sok ország piacán jelenlevő, hatalmas méretű vállalkozások (multik a magyar szóhasználatban) alig fizetnek nyereségadót a működési területeiken. Jogszerűen kihasználhatják a nemzeti jogrendek eltéréseiből adódó adómérséklési lehetőségeket, gazdasági erejüknél fogva előnyös alkuhelyzetben vannak főleg a kisebb méretű országok hatóságaival szemben az egyedi adórezsimek tárgyalásakor. Helyzetüket könnyíti az adócsökkentési verseny, amelybe a kisebb országok belekényszerülnek, vagy amit éppen maguk kezdeményeztek. A kérdés az, hogy lehet-e tenni e piaczavaró és etikátlan helyzet feloldására; amire az a válasz, hogy csak világméretű együttműködéssel, és akkor is csak kompromisszumos formában.
Érhető, hogy a kormányok, különösen azok, amelyek a globális cégek adóoptimalizálása révén sok adótól esnek el, kezdeményezik a kiskapuk bezárását, a költségvetésre káros adóverseny mérséklését, bizonyos nemzetközi normák kialakítását. Ilyen munkálatok régóta folynak nemzetközi fórumokon. Mostanra részletes egyeztetések során el is vezettek egy olyan megállapodás körvonalaihoz, amely a nagy többség számára kedvező, de legalábbis elfogadható. Erről korábban szó volt itt annak kapcsán, hogy a Trump-kormányt felváltó Biden-adminisztráció komolyan elszánta magát az adórendszer átformálására, és ennek részeként a nemzetközi adórezsim megalkotására.
Amelyik országban, mint Írországban vagy néhány hagyományos adóparadicsomban, ahol az eddigi gyakorlathoz képest a javasolt nemzetközi rendezés a jelenleg érvényes adótarifáknál magasabb kulcsot eredményezne, nem egyszerű az ügy. A nagyobb adómérték addig jó az államkincstárnak, amíg a korábbi laza adóviszonyok miatt odavonzott vállalatok odébb nem állnak. Az ilyen államok esetében a folyamat lassítása a cél a tárgyalások során, de a teljes ellenállás nem taktikus, mert ráirányítaná a figyelmet arra, hogy a nemzetközi normáknak nagyon alávágva kerültek kedvező helyzetbe, mások kárán.
A magyar költségvetés, vagy másképpen fogalmazva:
a magyar adófizetők számára a multinacionális cégek legalább minimális mértékű megadóztatása értelemszerűen előnyös.
Különösen akkor, ha nem egyedi küzdelemben kell kicsikarnunk a közterhekhez való hozzájárulást egy olyan körtől, amely mindig képes érvelni az egyéb országok sajátos adójogi rendjében elérhető nagy-nagy kedvezményekkel. A globális megállapodás éppen ezt a kártyát venné ki a multik kezéből.
A magyar kormány álláspontja ingadozó volt. Először technikai fenntartások hangoztatása mellett támogatta az OECD keretein belüli harmonizáló folyamatot, amelyhez az EU intézményileg is csatlakozott. Majd idén nyáron fordulat állt be a kormányálláspontban. Előbb a pénzügyminiszter utalt a magyar támogató álláspont megfordulására, majd jött egy parlamenti határozat 2022. június 20-án. A gazdasági bizottság kivételes eljárásban tárgyalt előterjesztését elfogadva az országgyűlési többség a globális minimum-adómértékről szóló európai uniós tanácsi irányelv elfogadása ellen foglalt állást.
A hivatkozás az orosz-ukrán háború miatti új világgazdasági helyzet, valamint előkerült a kormány kedvenc szófordulata, a háborús infláció, mint tartalmi érv a 2024 elején életbe léptetendő irányelvvel szemben. Az ügy azért is különös, mert az immár évek óta tartó magyarországi rendkívüli jogrend miatt a gazdaságpolitikai döntéshozatalban nincs érdemi jelentősége már az Országgyűlésnek. A roppant kiszámíthatóan szavazó kormánypárti többség hiába hoz bármilyen parlamenti határozatot, annak csakis kifele van relevanciája: a magyar kormánytag kezét széttárva sajnálkozhat, hogy neki nincs módja engedni az adott ügyben, hiszen az Országgyűlés…
Így eshetett meg, hogy a most júniusi Ecofin tanács-ülése előtt hiába hívta fel telefonon a magyar pénzügyminisztert Janet Yellen, az Egyesült Államok pénzügyminisztere, kérve a magyar kormány álláspontjának megváltoztatását, Varga Mihály csak azt mondhatta, hogy ez nem lehetséges. Varga közlése szerint amerikai kollégája arra figyelmeztetett, hogy ez esetben a kétoldalú adójogi megállapodást felmondhatják. A még 1979-ből származó megállapodás igen kedvező a magyar félnek, egyebek közt idecsalt amerikai csoportokat, amelyek a nálunk bejelentett ügyletekkel elkerülik az otthoni adófizetést; ez persze egyáltalán nem érdeke az amerikai kormánynak.
Az a hangos tiltakozás, amellyel a legutóbbi napokban előállt nálunk a külgazdasági tárca vezetője, nevezetesen hogy a nemzetközi minimumadó bevezetése itt akkora adóemelést hozna, amely tízezrek állását veszélyeztetné, vagy hamis állítást tartalmaz, vagy önfeljelentés. Ha ugyanis igaz lenne, akkor nálunk roppant előzékenyen adóznak (azaz nem nagyon adóznak) a „multik”, amelyek rendszeresen mumusként szerepelnek a kormányzati narratívában. Eleve nem világos, hogy miért ragaszkodik a magyar kormány az egy számjegyű (9 százalékos) magyarországi nyereségadó mértékhez. Az egész glóbuszra érvényes 15 százalékos profitadó esetén nem kerülne hátrányos helyzetbe a magyar állam, mert számos helyen most jóval nagyobb (és bizonyára marad is) a szokásos nyereségadó-ráta. A megnevezett összeg (750 millió eurót meghaladó forgalmú csoportról van szó) olyan nagy, hogy „a magyar vállalkozások adóterhének megnövelése” csak üres propagandaszólam: hány ilyen magyar vállalatcsoportot érintene vajon 2024-től?
Az amerikai kormány üzenete elég világos: árat rendelt ahhoz, hogy a magyar kormány váratlanul egyetlenként vétózott az Tanácsban - miután a másféle fenntartással élő lengyel kormány már korábban megadta a hozzájárulását. Majd ezt követően (és itt a közvetlen oksági összefüggés talán túlzás), a lengyel kormány megállapodásra jutott az Európai Bizottsággal a helyreállítási alap (RRF) forrásaihoz való hozzájutásról.
Ezt a mintát akarja másolni Orbán? Ellenkezés után kegyes hozzájárulás az EU-direktívához? Hogy majd akkor jön az RRF-ből a (korábbi árfolyamon számolt) 2500 milliárd forintnyi támogatás és 3400 milliárd forintnyi kedvezményes kamatozású hitel? De minek ehhez bevonni a mameluk parlamentet? Valamint a lengyelek esete sok vonatkozásban más: a területi integritását védő Ukrajna melletti lengyel kiállás példásan elkötelezett, szemben a magyar hivatalosság nehezen minősíthető hozzáállásával. A különbséget roppant tisztán látják Európában, Amerikában egyaránt.
Az amerikai döntés ugyanakkor elég nagyvonalú. Nem a magyar vétó napján, hanem a hónap végét megvárva jött az amerikai értesítés, így nem a jövő év elejétől, hanem 2024 első napjától lesz hatályos a felmondás – az pedig elég időt ad, hogy valamilyen új adóegyezmény létrejöjjön, mielőtt a korábbi hatályát vesztené.
De itt is az a helyzet, mint az EU-val a jogállamiságot illető tárgyalásokban: nem a magyar kormánynak dolgozik az idő. Ha nincs kéznyújtásnyira egy új egyezmény a kettős adóztatás kizárásáról, az bizony komoly kockázati tényező minden itt levő vagy errefelé készülődő befektetőnek: az Egyesült Államok a legnagyobb invesztor Magyarországon az EU-t nem számítva. A komoly cégek irtóznak a jogi kockázatoktól. Továbbá ha életbe lép a felmondás, és nem lesz helyette új megállapodás (amelynek megalkotása és különösen az amerikai jóváhagyása időigényes folyamat), akkor a maihoz képest megnőnének a magyar pénzügyi befektetők adóterhei, és rosszabbul járnának azok a magyar vállalatok is, amelyeknek az Egyesült Államokban van leányvállalatuk.
Ám nem is csak és elsősorban üzleti veszteségek forrása válhat ebből a szükségtelenül kiprovokált ügyből. A kettős adóztatást kizáró nemzetközi megállapodások a diplomáciai-gazdasági kapcsolatok minimumszintjét alkotják.
Érdemes még egyszer felidézni, hogy mikor is lépett hatályba a mai megállapodás? 1979-ben. Az akkori Magyar Népköztársasággal. Furán nézne ki, hogy 2024-ben nem létezne adómegállapodás Magyarország és az Egyesült Államok között.
Itt tartunk most. Valójában mi is történt?
Van egy magyar államérdek, amely lényegileg egybeesik az európai és egyéb nagy partnereink többségi érdekével: ez a globális cégek nyereségének elfogadható mértékű megadóztatása.
A nemzetközi egyeztetés révén kialakuló megoldáshoz elvezető úton persze adódnak kormányzati gondok; de nem ezek minél kedvezőbb feloldásán dolgozik a magyar kormányzat, szorgos egyeztetéssel, kölcsönös engedményekkel. Ehelyett keménykedik, a fenntartásait felnagyítja, ideológiai pozíciót épít fel, emeli a tétet – lényegében igazi nemzetgazdasági ok nélkül.
Ez egy darabig elmegy – hiszen viták mindig vannak és lesznek a sok-szereplős európai rendben, és a fejlett, iparosodott országokat magába foglaló OECD-ben. Ha Írország keményen érvel ilyen témában, azt lehet érteni, hiszen fél évszázada alakított ki, még eléggé szerény jövedelmi szinten, tőkeletelepedést vonzó üzleti környezetet – de a fejlettségi rangsorban feljebb lépve és az EU tagjává válva fokozatosan megszűnt a többiekétől nagyban elütő adórezsim jogosultsága. Hasonlóképpen a kelet-közép-európai országok bizonyos adórendszeri különállása mellett is lehetett érvelni, noha a túlzó adókedvezményekre való berendezkedés nem tekinthető távlatos és különösebben értelmes stratégiának. Olyannak semmiképpen, amely miatt komoly érdekkonfliktust érdemes vállalni fontos nemzetközi partnerekkel.
Most pedig pont ilyenbe ment be ismét az Orbán-kormány. Holott nem a nemzeti érdeket védi, csak a nagyvállalatokkal kötött gyakran áttekinthetetlen adózási és egyéb ügyleteit. De a kockázatot az egész ország viseli.
Eddig is bizony kellett már politikai-diplomáciai, majd anyagi árat fizetnünk a „szabadságharcos” kormányzati stílusért: a veszteségeink egy része jól dokumentálható (elvesztett perek, visszatartott vagy visszahívott uniós támogatások), a károk nagyobb hányadát azonban olyan megítélésbeli, presztizsbeli tényezők teszik ki, amelyeket nehéz euróban kimutatni – holott léteznek.
És mi a van a másik serpenyőben? Mit hozott a keménykedés? A szabadságharcos hang és póz a kormányoldali szavazók szuverenitás-igényét elégíti ki. A másik, és bizonyára a fontosabb magyarázat: az öntörvényű kormányzás mint önmagában való érték Orbán számára. Minél kevesebb a kötöttség és a szabály, annál tágabb a játszótér. De ez valóban csakis a kormányon levőknek fontos, ez az ő érdekük. Az ország érdeke – az más.
A szabályokon túllépés azonban sokba van, nagy és kisebb ügyekben egyaránt. Ha ugyan kicsinek mondható 77 milliárd forint. Mert hozzunk ide még egy friss ügyet: ezekben a napokban terjeszti az Országgyűlés elé a kormány a Magyarország és a Norvégia közötti beruházás-ösztönzési és védelmi megállapodás megszűnéséről szóló megállapodás ügyét. Figyelem: nem ilyen létrehozása vagy meghosszabbítása a tárgya a kormányzatunk aktivitásának, hanem egy korábbi megállapodás felmondása.
Amióta az Orbán-kormány nem tudta százszázalékosan a befolyása alá vonni a Norvég Alapból a civileknek szánt támogatás elosztását, inkább törésre vitte az ügyet. Norvégia felfüggesztette a pénzek kiosztását, és odalett a Magyarországnak előirányzott teljes támogatás, akkori árfolyamon 77 milliárd forint. Ettől a pénztől megfosztotta az országot a kormány. De még ezt is tetézte azzal a szinte komikus fontoskodással, hogy az Országgyűléssel kimondtatta: a Norvég Királyság tartozik Magyarországnak.
Ez már egy másik ügy, másik partnerükkel, a NATO-tag Norvégiával. Az előzőekben taglalt adóügyi konfliktus 26 európai tagországgal, valamint az OECD-partnereikkel támadt, és különösen azzal az Egyesült Államokkal, amelynek kormánya végre rendezni akarja a régóta érlelődő nemzetközi adózási ügyet.
A magyar érdek meghatározása minden sokdimenziós ügyben komoly elemzési, kalkulációs kérdés – de azért elég tisztán ki lehet mutatni, hogy miben is rejlik a közérdek. És vannak másfelől sajátos érdekei a kormányon levőknek. A két kategória igen távol tud kerülni egymástól, amint látjuk. És ez nagyon sokba is kerül az országnak.
