A háborúval kezdődött, aztán jött a hiperinfláció
Az 1938-as árakon számított nemzeti vagyon 40 százaléka pusztult el közvetlenül a háború alatt, az állatállomány közel fele, a termények jelentős része, a gyárak 90 százaléka odaveszett. A közvetlen károkkal hasonló nagyságrendűek voltak a termelési rendszerek, létesítmények pusztulása következtében kialakult közvetett veszteségek is. A terménykészletek pusztulása nemcsak az ellátást, hanem a vetőmagszükségletek kielégítését is évekre megnehezítette, a közlekedési hálózat tönkretétele lelassította az ország gazdasági működőképességének helyreállítását, a hagyományos külkereskedelmi kapcsolatok megszakadása pedig a helyreállításhoz nélkülözhetetlen nyersanyag és energiahordozók beszerzését akadályozta, illetve nehezítette meg.
A fentiek mellett a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának hat év alatt fizetendő az eredetileg 300 millió dolláros – a világpiaci áremelkedések következtében gyakorlatilag megduplázódó – háborús jóvátételi kötelezettség teljesítése igen nagy erőfeszítést kívánt meg és évekre behatárolta az ország gazdasági mozgásterét.
A gazdaság teljesítményét és az emberek közérzetét tovább rontotta a negyvenes évek hiperinflációja, mely a mai napig világrekordnak számít és végül a forint 1946-os bevezetéséhez vezetett. A hiperinfláció miatt hatalmas méreteket öltött a feketekereskedelem, végül az új forint többé-kevésbé értékállónak bizonyult, de még az ötvenes évek első felében is kétszámjegyű volt az infláció.
Nem jött be az erőltetett iparosítás
A külső adottságok mellett a háború utáni magyar kormányok hibája is hozzájárult az 1956-ra kialakult kilátástalan gazdasági helyzethez. A kommunista politikusok által hangoztatott iparosítás a gyakorlatban nem jelentett mást, mint a nehézipar egyoldalú és erőltetett ütemű fejlesztését. Ennek a hátterében pedig a hadiipari fejlesztések álltak. A keleti és a nyugati blokk ugyanis folyamatosan készült egy harmadik világháborúra.
A közvetlen és közvetett hadiipari kiadások 1950 és 1952 között évente az ország költségvetésének egynegyedét emésztették fel. 1949 és 1954 között közel 67 milliárd forintot fordítottak gazdasági beruházásokra, aminek közel a felét az alapanyaggyártás és a gépipar használta fel. Magyarország „a vas és az acél országává” vált. Az új gazdaságpolitika következtében az ipar részaránya az 1950-es 44,8 százalékról 52,4 százalékra nőtt a nemzeti jövedelmen belül, ezzel párhuzamosan kismértékben nőtt az építőipar, viszont csökkent a mezőgazdaság és az "egyéb ágazatok" részesedése.
További problémát jelentett, hogy a tervezés során nem játszottak érdemi szerepet a költségtényezők, egy beruházás sorsát nem a gazdasági tényezők, hanem a politikai akarat döntötte el, még akkor is, ha különösebb közgazdasági ismeretek nélkül is látható volt, hogy a fejlesztés sohasem fog megtérülni. 1954-re a befejezetlen beruházások együttes értéke elérte a 14 milliárd forintot. A kiépített vaskohászati és acélgyártó kapacitás állandó nyersanyag- és energiahordozó-importra szorult. Normális politikai és gazdasági viszonyok között nyilvánvalóan kifizetődőbb lett volna a késztermékek importálni.
Mindezeket tetézte a gazdasági bizonytalanság: hiába rögzítették ugyanis törvényben az ötéves terveket, a tervszámok szinte havonta változtak. Különösen drasztikus és irreális módosítást jelentett az első ötéves terv előirányzatainak 1951-es felemelése, amikor például az eredeti tervszámokat 60–80 százalékkal növelték.
A korábbi kedvezőtlen folyamatok 1953-ban vettek egy kis pozitív fordulatot Nagy Imre első miniszterelnöksége idején. Az új kormány ugyanis jelentősen mérsékelte a beruházási rátát, elsősorban a nehézipari fejlesztéseket fogták vissza. Valamelyest mérsékelték az ár- és a bérrendszer aránytalanságait. Ám 1955 tavaszát, Nagy Imre bukását követően gyakorlatilag minden ott folytatódott, ahol 1953 nyarán abbamaradt.
Hogyan csapódott ez le az emberek életében?
Az ötvenes évek első harmadában az egy főre vetített nemzeti jövedelem mintegy 30 százalékkal emelkedett, ami jelentősen meghaladta a két háború közötti szintet, de az európai átlagnak ez valamivel kevesebb mint kétharmada volt, éppen úgy, mint a gazdasági világválság előtt. Az életszínvonal azonban a nagyarányú jövedelemelvonások és az igen magas beruházási ráta következtében nem emelkedett, hanem csökkent.
1951-ben ismét be kellett vezetni a jegyrendszert, ezzel pedig az emberek számára is kézzelfoghatóvá vált a krízishelyzet. A fizetőképes keresletet az ötvenes évek elején többek között a fogyasztói árak folyamatos emelésével, az „önkéntesen kötelező” terv- és békekölcsönjegyzéssel fogták vissza. A kényszerű államkölcsönjegyzések révén 6,7 milliárd forint jövedelmet vontak el a lakosságtól. Ezen intézkedések következtében a munkások és alkalmazottak reálbére 1952-ben már csak az 1938-as szint kétharmadát érte el, annak ellenére, hogy 1948-ban már ugyanez a mutató 90 százalékos volt.
A feszültségek emelkedéséhez hozzájárult, hogy 1956 első felében anyag- és energiahiány lépett fel a gazdaságban, szeptemberben a magyar vezetés a Szovjetuniótól kért segítséget. Emellett éppen folyamatban volt a második ötéves terv kidolgozása és megvitatása, mely csalódást okozott az embereknek, ugyanis gyakorlatilag a korábbi gazdaságpolitika folytatását tartalmazta.
"1956 nem elsődlegesen gazdasági okok miatt robbant ki, bár a mögöttes indulatokat kétségkívül befolyásolta az a sok gazdasági megszorítás és ezekkel összefüggő igazságtalanság, ami a kommunista uralmat a Rákosi-rendszerben jellemezte" - állapítja meg tanulmányában Botos Katalin, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára. A magyar forradalom nem éhséglázadás volt. Kiindulópontja nem a rossz élelmiszerellátás volt, vagy a munkanormák kegyetlen szigora. nagyobbik része a függetlenséget, és a politikai rendszer reformját, a sajtó és vallásszabadság megvalósítását szorgalmazta - teszi hozzá.
A társadalmi feszültségek 1956 nyarán erőteljesen érzékelhetők voltak, s történt is néhány lépés enyhítésükre. Leállították például az erőltetett békekölcsön-jegyzéseket, s 170 000 dolgozónak emelték a bérét. Ez azonban még mindig azt jelentette, hogy közel 200 000 dolgozó keresett az akkori létminimumnál kevesebbet, s ez a családtagokkal együtt 6–800 000 ember életszínvonalát befolyásolta - olvasható Botos tanulmányában.
Ilyen gazdasági előjelekkel érkezett az ország a forradalomhoz, melynek leverése után a politikusok béremelésekkel próbálták megnyerni a lakosság jóindulatát. Azonban hamarosan újabb adók és áremelések borzolták a kedélyeket, és néhány hónap alatt más formában ki is vette az állam az emberek zsebéből a korábbi béremelések összegét.
Sorozatunk következő része a jövő héten az 1956-os forradalom utáni gazdaságpolitikai fordulattal foglalkozik.mfor.hu
