Nincs váratlan vagy különös elem abban a jelentésben, amelyet a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kétévente szokásos felülvizsgálatáról adott ki a magyar hatóságokkal folytatott megbeszélések lezárulását követően. Eszerint ugyanis a 2024-es és a 2025-ös makrogazdasági prognózis illeszkedik az elemzői közösség és más nemzetközi szervezetek által valószínűsített pályához. Ami pedig az ajánlásokat illeti: azokban is sok az átfedés az EU apparátusa vagy a hazai kutatói közösség által megfogalmazott teendőkkel, és azokhoz hasonlóan továbbra is a szakmai jókívánságok kategóriájába esnek.
Az IMF ajánlásai akkor harapnak, ha a tagország hitelért fordul az intézményhez; akkor a gazdaságpolitikai ajánlások beépülnek a hitelnyújtási feltételek közé, formailag úgy, hogy a hitelért folyamadó kormány a Szándéklevélben feltünteti az IMF apparátusával lefolytatott tárgyalások során kialakított (másfelől nézve: az IMF által elvárt) korrigáló intézkedéseket, és azok időarányos teljesítésétől függ majd a hitel részleteinek a lehívása. Formai tehát a gazdaságpolitikai szuverenitás, de tartalmilag mindaddig kényszerpályán van a hitelfelvevő, amíg a megbillent egyensúlyi helyzet nem javul eléggé, és az IMF-hitel visszafizetésével a szoros pénzügyi felügyelés meg nem szűnik, s visszaáll az időnkénti konzultáció.
Magyarország – akkor sejteni lehetett, egy-két elszólásból már tudható is – 2022 októberében „pénzügyi válság előszobájába került” Virág Barnabás, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) alelnöke szavai szerint; egyszerre romlott nagyot a költségvetés egyenlege és a fizetési mérleg a felelőtlen importösztönző hatósági árszabályozás („rezsicsökkentés”) miatt, és esett nagyot a forint árfolyama, amivel még egy lökést kapott az amúgy is nagy inflációnk. Most már ezen a nehéz szakaszon túljutottunk, részben a külső feltételek javulása nyomán, és egyebek mellett az MNB magasan tartott hazai kamatszintje miatt – a böjtje persze meglett azzal, hogy a 2022 második felében, immár a választások után jöttek bizonyos kiigazítások, amelyekkel a 2023-as év egésze a GDP zsugorodását hozta (-mínusz 0,9 százalék).
A kormány idénre előbb 4 százalékos növekedést tervezett, az újabb kormányzati előrejelzések 2,5 százalékra szólnak. Ez hihető adat, a független kutatóintézetek év eleji prognózisai a 2 és 2,5 százalék közé esnek. A Valutaalap az idénre 2,3, jövőre 3,3 százalékos reál-GDP-növekedést prognosztizál. A 2023-as év jelentős fogyasztási és beruházási visszaesése idén már nem folytatódik, így az előrejelzésük a belföldi fogyasztás és a beruházások fokozatos növekedésével számol.
Ami az inflációt illeti, az IMF a konzultációk során kaphatott olyan ígéreteket, amelyek alapján meglehetősen optimista előrejelzés van a dokumentumban: a fogyasztóiár-index eszerint 2024 negyedik negyedévében év/év alapon 4,2 százalékot érhet el, mielőtt tartósan konvergál 2026-ra a magyar hatóságok által 3 százalékos inflációs célértékéhez. A korábban nagy aggodalmat okozó folyó fizetési mérleg dolgában azt tartalmazza a dokumentum, hogy 2024-ben szerény mértékben, de többletet fog mutatni – itt megemlítik az akkumulátor és az elektromos autók exportjának várt növekedését.
Az IMF-anyag azonban szikáran hozzáteszi: a gazdasági növekedés tekintetében a kockázatok lefelé, az infláció tekintetében pedig felfelé mutatnak.
A diplomatikus fogalmazás ellenére viszont elég nyilvánvaló a kritika, noha a feltételes mód és a jövő idő használata tompítja. Ha elmaradnának a méretes költségvetési egyensúlytalanságokra és a szerkezeti bajokra reagáló intézkedések, az rontana a befektetői bizalmon és elriasztaná a magánberuházásokat. Ha nincs előrehaladás a kormányzási reformok terén, akkor tartósan felfüggesztve maradnának a fontos EU-s alapok. Megnőhet a hitelfelvételnél a kockázati felár, leértékelődhet a forint, ami miatt fent kell majd tartani a növekedést visszafogó szigorú monetáris politikát.
Az IMF delegációja úgy látja, hogy ha idén nem hoznak további (megszorító) intézkedéseket, akkor 2024-ben a GDP 5,3 százaléka lesz a költségvetési hiány, és csak 2026-ra lehet a 3 százalékos maastrichti limit alá vinni a deficitet, ezzel pedig az államadósság állománya a 70 százalékos szint fölött marad 2028-ig: az ilyen magas adósságszint pénzügyi kockázatot rejt magában.
Fotó: Depositphotos
Mit kellene tenni? Adóreformra lenne szükség: kevesebb kivételt az áfa-rendszerben. Az szja esetében a magasabb keresetűekre nagyobb adókulcs kellene, mind adóbevétel-stabilizálási, mind pedig igazságossági szempontokra tekintettel. Ez sem forradalmi megállapítás, hiszen az értelmesen progresszív jövedelemadózás a bevált minta a fejlett és közepesen fejlett európai országokban; ilyen szerepelt a 2022-es közös ellenzéki programban. Csakhogy az Orbán-kormány ideológiai alapon ráállt az egykulcsos személyi jövedelemadóra, azt kőbe véste (noha a gyakorlatban számos kivételt téve gyerekszám, életkor szerint, szó sincs nálunk egyszerű egykulcsos jövedelemadóztatásról).
Az IMF aligha vádolható baloldali-progresszív mozgalmársággal, de a személyi jövedelmek fair adóztatása mellett a dokumentum megemlíti a vállalati jövedelemadóztatást: az óvatos fogalmazásból az vehető ki, hogy meg kellene emelni a kulcsot és egyben megszabadulni a sok kivételtől, valamint az extraprofitra hivatkozó különadóktól.
Hát igen, a magyar üzleti környezet egyik komoly visszahúzó tényezője az adórendszer, a maga kiszámíthatatlan és túlpolitizált kivételeivel.
A szöveg óvatosan szóba hozza az MNB tőkehelyzetét (anélkül, hogy taglalná a meghökkentően nagy mértékű deficitet ügyét), és fél mondattal óv attól, hogy a jegybank vállalkozásokba szálljon és alapítványokat létesítsen – de azért stilisztának kell lenni ahhoz, hogy a roppant különös magyar gyakorlat elvetését ki lehessen olvasni. Az MNB-nél tartott devizatartalék szintje megfelelő, de azért lehetne kicsit több, tekintettel az eshetőségekre.
Nem kellenének állami beavatkozások a banki hitelügyletekbe, általában is túl sok és túl kusza az állami beavatkozás. A magyar államapparátus túl költséges. A gazdasági versenyt gyakran torzítják állami intézkedések. Ami az iparpolitikát illeti, óvatosnak kellene lenne. Ahol az állam tulajdont szerzett, mint legutóbb a távközlési szektorban és a repülőteret működtető társaságban, ott ügyelni kellene a verseny tisztaságára, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Olyan szakmai megállapítások ezek, amelyekkel nehéz lenne vitatkozni. A magyar államapparátus tisztviselői sem gondolják, hogy az IMF szakapparátusának nem lenne igaza, például a reptér ügyében, vagy egy sor ágazat visszaállamosítása dolgában. Csakhogy ott van felettük egy olyan politikai vezetés, amelyet nem különösebben érdekelnek a közgazdasági, hatékonysági, szociális igazságossági érvek, ha azok ütköznek a magasabb politikai céllal. Mindaddig másodlagosak ezek a gazdasági-pénzügyi racionalitások, amíg nem válnak kényszerítő erővé valamilyen válság keretében.
Most a körülmények nem egyszerűek, de nem látszik válság a horizonton. Így az IMF óvatosan, udvariasan, csupa feltételes módban megfogalmazott ajánlásai valóban csupán jótanácsok.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
